Shock!

június 01.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Trivium: What The Dead Men Say

trivium_cHülyeség lenne feltámadásként értékelni a Trivium legutóbbi lemezét, hiszen a zenekar az elmúlt másfél évtizedben gyakorlatilag végig nyílegyenesen törte maga előtt az utat, és folyamatosan nagyon sikeresnek bizonyultak. Bő két és fél évvel ezelőtt mégis valami újonnan visszatért tüzet éreztem a The Sin And The Sentence-ben. Matt Heafyék végre felhagytak a stíluskanyarokkal, a lemezenkénti ide-oda ugrálással, és csakis a zenekar velejét adták, amit a számos kacskaringó közepette már szinte el is felejtettem. Ráadásul a dalok is erősebbek voltak, mint a megelőző anyagokon, így a fogadtatás önmagáért beszélt. Ezek után nem meglepő, hogy a What The Dead Men Say hálistennek nem hoz lényegi elkalandozást a közvetlen előzményekhez képest.

Ezzel most természetesen nem azt mondom, hogy a Trivium ugyanazt a lemezt szállította le, mint legutóbb, ez ugyanis nem lenne igaz. Viszont abból a szempontból mindenképpen a 2017-es anyag rokona az új, hogy miközben ez is a banda eddigi munkásságának afféle szintézisét hozza, összhatását, irányvonalát, hangulatát tekintve mégis legjobb korszakuk, a nullás évtized Trivium-munkái felé mutat. Matték persze nem az Ascendancy 2020-as megfelelőjét akarták elkészítni, de az érzésvilág – akárcsak legutóbb – ezúttal is a Trivium karrierjének korábbi szakaszaira hajaz, nem pedig a köztes lemezek kísérletezősebb, hol ilyen, hol olyan anyagaira rímel. És mivel ez megy nekik a legjobban, mindezt nagyra értékelem.

megjelenés:
2020
kiadó:
Roadrunner
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 34 Szavazat )

A What The Dead Men Say ennek megfelelően vérbeli Trivium, ahol lemezként, illetve az egyes dalokban is végig roppant okosan, avatott kézzel, ám mégis mindenféle mesterkéltségtől mentesen váltogatják a fegyvertár elemeit, legyen szó kíméletlen thrash/groove-riffelésről, heavy metalosan mézédes gitárharmóniákról, blastbeatekről, netán direktebb, rockosabb groove-okról. Mindjárt a nyitó címadó dal összekeverhetetlen, és a későbbiekben is akadnak hasonló emblematikus Heafy-himnuszok. Az egyértelműen 2005 irányába mutató, ám az akkori fogásokat mai keretek közé helyező The Defiant hallatán például triviumista legyen a talpán, aki nem vigyorog szélesen, de ugyanígy a Sickness Unto You, a Scattering The Ashes vagy a Bending The Arc To Fear is minden elemet felvillant, amitől beindulhat a rajongók nyálelválasztása.

Számomra ugyanakkor mégsem ezek jelentik a csúcspontot ezúttal, hanem a Catastrophist, illetve még inkább a záró The Ones We Leave Behind. Előbbi első felvezetésként kissé megosztotta a tábort, nálam azonban elsőre ütött azonnal fogható groove-jával, méregerős énekdallamaival, egyszerre-melodikus-de-zúzós megközelítésével, együtténeklős refrénjével. Egy elég rendesen aprítós középrészt azért itt is villantanak, de még talán a legdallamosabb The Crusade egyes pillanatait sem hülyeség emlegetni a nóta kapcsán. A finálé pedig egy hurrikánként sodró tempókra épített, mégis megadallamos darab, ahol megint olyan kórust villantanak, amely elől nincs menekvés: az a fajta refrén ez, ami bekúszik a bőröd alá, a zsigereidbe, és egyszerűen nem hagy nyugodni. Biztos vagyok benne, hogy hosszabb távon is mindig ez a két szám jut majd először eszembe erről a lemezről.

Ami a többi nótát illeti, érdekes az Amongst The Shadows & Stones is, ez ugyanis határozottan metalcore-os, crossoveres zúzdát hoz. Sokan bizonyára azt mondanák, ez korai sajátosság, én azonban nem mondom, szerintem ugyanis a Trivium annak idején sem volt igazán metalcore, és leginkább csak az életkoruk meg a zúzós-dallamos kettősség felületes megfigyelése miatt sorolták őket ehhez a vonalhoz. Matték valójában mindig is fémesebben, tradicionálisabban fogalmaztak az északkeleti parti vonal bandáinál, a szám azonban mégis utóbbi mezőnyt idézi. Dalként annyira nem érzem telitalálatnak, de érdekes színfolt. A Bleed Into Me viszont akár csúcspont is lehetne, ha a refrénben is képesek lennének tartani a verzék tökéletesen megformált melódiáinak szintjét. Ehhez képest a kórus laposabb, mint az ember várná, amit kimondottan sajnálok, mert Matt valami egészen gyilkos módon énekel a felvezetésben (és ha már itt tartunk, az egész lemezen a maximumot nyújtja, legyen szó dallamokról vagy üvöltözésről). De egyébként összességében az említett tipikusabb tételek között is akad kevésbé átütő erejű, szóval perfektnek azért semmiképpen sem nevezném a What The Dead Men Say-t.

A Triviumnál mindig is komoly zenélés ment, nincs ez másképp most sem, de ha egyéni hangszeres teljesítményekről beszélünk, Alex Bent dobtémáit kell mindenképpen méltatnom. A csávó hallhatóan teljesen megmelegedett a floridaiaknál, és roppant agyas, technikás, egyszersmind feelinges dobtémákat alkotott a dalokhoz, bár az persze élőben derülhet ki, mennyire működőképes mindez valójában. Az album hangzását is csak dicsérni tudom: kellően tömény, de nem az a tipikus mai, szarrá kompresszált, kivehetetlen massza, hanem ízléses és szellős, minden hangszernek kellő tere van, és jól is hallatszanak.

Magasabb pontszámot nem érzek indokoltnak (mint írtam, nem minden dal egyformán kiugró), de összességében nehezen tudnék belekötni ebbe az albumba. A Trivium legutóbb rá- és/vagy visszatalált a helyes vágányra, és most már hallhatóan nem is akarják lekormányozni róla a szerelvényt. Ez pedig így van rendjén.

 

Hozzászólások 

 
#4 Dead again 2020-05-09 11:09
K***a nagy kilences nálam ez az album (lehetne tízes is, csak egy-két gyengébb téma még becsúszott azért)! Már lemondtam róluk, a SATS-sel nem sikerült a barátkozás, mert nekem nem tűnt valahogy őszintének, úgy éreztem, késő már kapálózni. Aztán valamilyen indíttatásból mégis belehallgattam az új dalokba, és jó ég, 2008 óta nem hallottam ennyire jó Trivium lemezt! Nagyon eltalálták most! Gyönyörűen szól, Matt pedig tényleg a maximumot hozza ki magából! A dobos meg egy állat!
Idézet
 
 
#3 Edward_Richtofen 2020-05-09 10:07
Érdekes nekem ez a zenekar, haverom óriási kedvencei nagyon régóta, én egészen a Sin lemezig elvoltam nélkülük. Mellettem egy-két dalt leszámítva a mindenhatónak tartott Ascendancy-Shogun kettős is elment, nekem a zenekar mindig túl sokat akart egyszerre markolni, rengeteg stílusból merítettek, mellé pedig egyszerre toltak megatechnikás virgákat és szellős, egyszerű grúvokat. Sok bába között ugye, nálam kb. ez volt. Az utána jövő lemezeiket pedig simán csak laposnak éreztem, bár egy-két dal erejéig (pl. Watch the world burn, mai napig nagy kedvencem) azért néha beléjük futottam.

A Sin lemez ehhez képest nagyon beakadt, valahogy, ahogy a cikk is említi rátaláltak a tökéletes arányra, amit minden stílusból, legyen az thrash, groove, core, prog összeszedtek, és azt éreztem, hogy végre nincsenek túljátszva a dalok. Az egész lemezt rongyosra hallgattam. Ehhez képest ez a cucc dalok szintjén szerintem nem lett annyira erős, de több, mint korrekt. A formula maradt, és bár sokan kiáltották az Ascendancyt a megjelenés után, ez a lemez azért szerintem sokkal direktebb, foghatóbb.

Alex Bent igazi főnyeremény volt nekik, én is úgy éreztem, hogy brutál vérfrissítést hozott a kicsit megfáradt gépezetbe. Olvastam lentebb, hogy kicsit túltolja a díszítést, szerintem még pont ülnek a témái a dalokban, bár én amúgy is buzulom a ride tányéros díszítéseket, amikből rengeteget használ. Érezhetően extrémebb stílusokból érkezik a srác (ld. Brain Drill), neki kb. ezek a témák stílusgyakorlat ok.

Összességében a Trivium az egyik legjobb kapudrog lett az extrémebb stílusok felé, nem gondoltam, hogy így a 8.-9. lemezük környékén fogok értük lelkesedni.
Idézet
 
 
#2 Kardoscigo 2020-05-08 17:22
Idézet - ChaserHUN:
Én is 8/10 adnék rá, esetleg 8,5/10. Az előző lemez valahogy jobban beütött. Tényleg szinte miden korszakukból érezni hatásokat, még az ETI-ről is. Nekem kicsit hiányoznak a Crusade és a Shogun agyontechnikázo tt gitárjai. Persze, most is rohadt jó riffek vannak, de úgy érzem Alex mellett picit "belustultak" és hagyják, hogy ő villogtassa magát legjobban. Néhány nóta lehetne kicsit erősebb, de ettől független ez egy jó lemez lett és tudtam végig élvezni :)
Én pont a Shogun gmhatást érzem erősnek. Másrészről meg Alex játéka szerintem sok egy kicsit. Nagyon telipakolta kis díszítésekkel, fillek tök jók, csak egy sima beatet nem bír tartani, folyton kalandozik.
Idézet
 
 
#1 ChaserHUN 2020-05-08 08:16
Én is 8/10 adnék rá, esetleg 8,5/10. Az előző lemez valahogy jobban beütött. Tényleg szinte miden korszakukból érezni hatásokat, még az ETI-ről is. Nekem kicsit hiányoznak a Crusade és a Shogun agyontechnikázo tt gitárjai. Persze, most is rohadt jó riffek vannak, de úgy érzem Alex mellett picit "belustultak" és hagyják, hogy ő villogtassa magát legjobban. Néhány nóta lehetne kicsit erősebb, de ettől független ez egy jó lemez lett és tudtam végig élvezni :)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Anna Murphy - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Orphaned Land - Budapest, Club 202, 2013. október 4.

 

Leander Rising - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. február 7.

 

Jeff Loomis - Budapest, Dürer Kert, 2012. november 11.

 

Die Krupps - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Muse - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 15.