Shock!

augusztus 20.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

The Black Dahlia Murder: Nightbringers

theblackdahliamurder_cNem mondom, hogy nem nevettem fel hangosan, amikor elolvastam Trevor Strnad óriási dumáját az album kapcsán a sötét órák urairól, a belső erő megtalálásához vezető death metalos ösvényről és a csatába vezetett, öntudatra ébredt elmék hadairól. Sikerült derekasan megröhögtetnie a jó Trevornak, egyszerűen nem lehet nem szeretni az ebben a stílusban vérkomolyan előadott intelmeket és kinyilatkoztatásokat. Ahogyan a Nightbringerst sem, mert a TBDM ismét belepancsolt a lecsóba. Így a nyolcadik album környékén nagyon nagy meglepetést már nem vár az ember, de az amcsiknak nem is szokásuk a megdöbbentgetés. Bár volt némi előzetes aggodalom Ryan Knight búcsújakor, a helyére érkezett Brandon Ellis szólóit hallva mindenki csak megsüvegelheti a teljesítményt: úgy tömte be a tátongó lyukat, mintha ott sem lett volna.

Régen történt, hogy a The Black Dahlia Murder berobbant a maga komplex brutalitásával, s ez a komplexitás (főleg a 2011-es Ritual óta) semmit nem vesztett frissességéből, legfeljebb az ötletek tárházához kellett menet közben újabb és újabb helyiségeket építeni. Strnadék felhasználnak mindent, ami durva, és ez az örvendetes tény ugyanúgy igaz a Nightbringersre, mint pár éves elődeire, még akkor is, ha hallhatón reszelősebb, karcosabb és sötétebb lett a stúdióhangulat. Az album eszelősségét már a kezdő Widowmaker irányba állítja, egyben Ellis első szólója is itt jelzi, hogy rendben van minden.

megjelenés:
2017
kiadó:
Metal Blade
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 16 Szavazat )

Az egész anyagra jellemző egyébként, hogy az új gitáros cifrázása az egyetlen színes folt a villámsodrású, fekete masszában. A zárókőként berakott The Lonely Deceassed kivételével három és fél perc a dalok átlaghossza, az album maga alig több fél óránál a kilenc tétellel, s a nyaktörő tempót csak néha akasztja meg valami. (Tisztelet Alan Cassidynek, aki ellentmondást nem tűrve püföli végig a gyilkos iramot, lásd az Of God And Serpent, Of Spectre And Snake-et és a Matriarch vagy a Jars című gyönyört.) A feketeségbe valóban csak Ellis játéka és néhány, középtempósnak még az eredeti gyorsasághoz képest is jóindulattal nevezhető „belassulás" hoz. És ez az, ami miatt a Nightbringers dalai nem tudnak azonnal maradandót nyújtani. Szünet és fellélegzési lehetőség nélkül darálja le a hallgatót, egyik dal csúszik át a másikba úgy, hogy eleinte észre sem lehet venni. Nem véletlen az öröm a címadó nótánál, amely nem önmaga jogán vált így az album egyik kiemelkedő darabjává, inkább azért, mert némi dallamosságával és ismerős riffjével megakasztja az őrült rohanást.

Másfelől: nagyon nem lehet belekötni az anyagba. Tempó ide, egysíkúság oda, végig az az érzése az embernek, hogy igen, ez ki lett találva. Érződik a munka rajta, hallani az ötleteket, s bár a panelek ismerősek lehetnek, mégis sikerült addig variálni azokat, hogy az unalom messze elkerül mindent, amit a Nightbringers magába sűrít. Márpedig sűrít, nem is keveset. Strnadék hozzák azt, amihez a legjobban értenek, az esszenciáját pakolták össze mindannak a bonyolult és rendkívül összetett stílusnak, amit már címkézni sem érdemes, annyira elmosódtak benne a határok. Talán igaza van azoknak, akik szerint az őrült rohanás miatt veszít élvezeti értékéből az album, abban pedig biztosan, hogy a két évvel ezelőtti Abysmal sokkal jobban koncentrált a dallamokra, míg itt egyfajta vissza a gyökerekhez-stílusú veszedelmet kapunk, csalódásról azonban nyomaiban sem beszélhetünk. Elég, ha csak a Kings Of The Nightworldöt említjük, amelynek felépítését, szólóit, refrénjét hallva azonnal érti mindenki, mitől az ez a zenekar, ami. Egy brutális alapokra épülő, ám mindent alaposan átgondoló, precízen szerkesztő technikával dolgozó, óriási ötletekkel operáló alkotóműhely. Engem idén is meggyőztek, megy is az anyag a „Nem kitörölni!" feliratú mappába.

 

Hozzászólások 

 
+1 #3 19EmpEroR75 2017-12-22 06:08
Köszönöm adamicon, viszont kívánom neked is!
Idézet
 
 
+3 #2 adamicon 2017-12-21 18:37
Nem tudom nem imádni ezt a lemezt (és a zenekart), a srácok nálam nem tudnak hibázni. Egyedül azt sajnálom, hogy erre az albumra nem került egy igazán lassú dal (lásd: On Stirring Seas of Salted Blood, Into the Everblack, Stygiophobic), pedig kurva sokat bírnak dobni az albumaik színvonalán.

Ezzel együtt is 9/10, az Everblack/Deflorate párost nem bírta letaszítani a képzeletbeli trónomról.

Kellemes ünnepeket Mindenkinek!
Idézet
 
 
+9 #1 19EmpEroR75 2017-12-20 13:59
Amikor először hallgattam az albumot, a hangulata azonnal megfogott, viszont a dallamokból szinte semmi nem maradt, amit felidézhettem volna. Aztán minél többször lepörgött az album, már sorra előbukkantak a rejtett finomságok, a remekül megírt riffek, csak az irgalmatlan fordulatszám miatt az ember erre eleinte nem képes figyelni (kivétel persze Ellis szólói). Iszonyat súlyos album, ami nehezebben adja meg magát, mint az Abysmal, vagy a Ritual, és azokat is megértem, akiknek az állandó sebesség miatt egysíkú lehet az album.
Nincs olyan (elsőre) kiugró szerzemény, mint a legutóbbi korongon a "Receipt", vagy a "Threat Level No. 3" (talán az említett "Kings of the Nightworld" ilyen, viszont engem a "Catacomb Hecatomb" elég hamar elkapott a látszólagos egysíkú darálás mellett, talán a hangulata miatt), viszont a bandára jellemző üresjáratot sikerült elkerülni, így tölteléknóta sincs. (egyetértek, nem érdemes címkézni. Ha a sebességet nézem, akkor az amerikai death dominál. Ha beleásom magam a dalokba, ott a bandára mindig is jellemző svéd melodic death, csak sokkal nagyobb fordulatszámon - most az eredetiséget hagyjuk, a banda sosem váltotta meg a világot, csupán a magukba szívott hatásokat sűrítette egy irgalmatlan masszába, hogy a végén kialakuljon a banda védjegyszerű stílusa)
Én a magam részéről a 8-9 pont között ingadozom.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Eric Martin - Budapest, PeCsa Music Café, 2013. március 9.

 

Roger Waters - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 22.

 

Slayer - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Mercenary - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

A Life Divided - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2004. október 29.