Shock!

október 20.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Lost Society: No Absolution

lostsociety_cKomoly rejtély, miért nem ismertebb Európában a jelenleginél több fokozattal is a finn Lost Society, a zenéjük ugyanis tökéletesen alkalmas lenne rá, hogy sok barátot szerezzen nekik a kontinensen. A legutóbbi, 2016-os Braindeadhez képest ráadásul a Nuclear Blast is ejtette őket, a No Absolution pedig már magánkiadásban látott napvilágot, vagyis valószínűleg nem váltotta be a reményeket az előző album, pedig kiválóan sikerült. Szerintem valami komoly menedzselési probléma állhat itt a háttérben, legalábbis erre utal az is, hogy a bandát alig látjuk normális turnékon, miközben mondjuk a görög Suicidal Angels vagy a spanyol Angelus Apatrida, de még a svéd Dr. Living Dead is sokkal agilisebb módon rója az utat. Ilyen színvonalú zenével már sokkal előrébb kellene tartaniuk a negyedik nagylemez megjelenésekor.

megjelenés:
2020
kiadó:
szerzői kiadás
pontszám:
8,5 /10

Szerinted hány pont?
( 15 Szavazat )

Mindez azért sajnálatos, mert a No Absolutionön a zenekar még bátrabban halad tovább a legutóbb megkezdett úton. A Braindeadet azért dicsértem meg olyannyira, mert a Samy Elbanna énekes/gitáros vezette négyes tovább mert lépni az élvezetes, de unalomig ismert thrash-kliséken, és modernebb, groove-osabb, dallamosabb oldalról közelítette meg a műfajt. Ez a vonal alapból is hiánycikk a mai kínálatban a '80-as évek retrójában utazó csapatok tengerében, ráadásul a Lost Society lényegesen szofisztikáltabban, színesebben fogja meg a zenélést az átlagnál. Magyarán szólva magabiztos, avatott zenészkézzel írt dalokat rejt ez a lemez is, néhol szinte már-már pofátlanul fölényes magabiztossággal nyomják, és biztos vagyok benne: rengeteg embernek tetszenének, ha eljutna hozzájuk a banda híre. Ha viszont legutóbb a legnagyobb kiadó istállójában sem sikerült a szintlépés, a mostani háttérrel tényleg szó szerint nulla esélyt látok erre. Főleg, hogy most még ki tudja, meddig, de koncertezni sem lehet.

És hogy milyen is a mai Lost Society? Fentebb azt írtam, továbbmentek az úton, a változás pedig két irányban is értendő. Egyfelől a zene még korszerűbb lett, olyannyira, hogy ma már nem is nevezném őket thrashnek: inkább amolyan mindent szintetizáló modern metál ez, mint amit például a Trivium is játszik. Nyilván ma is érezni bennük a gyökereket, a Bay Areát Exodustól, Testamenttől Metallicáig, de a klasszikus thrash-fogások mellett vastagon ott figyel a dalokban a Pantera által ihletett groove-os vonal is. Viszont míg ezen legutóbb elsősorban a '90-es évek elejének Panteráját értettem, nem Anselmóék későbbi, már sokkal brutálisabb, borultabb és sötétebb dolgait, mostanra beérkeztek a 21. század durvulatainak áthallásai is. A Lamb Of God jellegzetes groove-ossága, ide-oda kavargó, agyzúzóan fortyogó riffelése például több dalban is elég egyértelműen visszaköszön. Aztán akad még itt némi békebeli crossoveres áthallás egyes kiállások, riffek tekintetében, de emellett az is hallatszik a srácokon, hogy európaiak, szóval a jellegzetes északi feszesség, összeszedettség sem hiányzik a dalaikból.

Amelyek gyakorlatilag mind tök jól sikerültek ezen az albumon. Nem tudom, te hogy vagy vele, de én szívesen hallgatok vegyesen sok mindent a hétköznapokban, aztán időről időre bekerül valami a lejátszási listába, ami úgymond visszavisz a forráshoz, és eszembe juttatja, miért is szerettem meg tizenévesen egy életre a metált. Meg persze azt, hogy telhetnek az évek, szélesedhet az ember ízlése, de azért még mindig ez számomra az igazi, amit sosem tud maradéktalanul pótolni semmi más. Na, hát a Lost Society is pontosan ebbe a kategóriába tartozik. Nem csinálnak falrengetően újat vagy pláne eredetit, viszont érzik a lényeget, és képesek kerek, egész dalokat írni karcos, megjegyezhető (!) riffekkel, valódi, megjegyezhető (!) refrénekkel, meg olyan szólókkal, amiket egyből lekísérsz velük a léggitáron. Tényleg minden benne van a zenéjükben, amitől metál a metál, egyszerűen a vérükben van a dolog, ezt nem lehet másképp megfogalmazni, azonnal érzed, amint elindul az anyag.

Már a nyitó Nonbeliever refrénjét is magaddal viheted akár egész nap, és hálistennek nem ez az egyetlen ilyen téma az albumon. A No Absolutionben a Lamb Of God mániákussága köszön vissza egy dallamosabb megközelítéssel, az Artificialben melankolikus dallamosság vegyül a precíziós riffek közé, a Pray For Death szinte himnikus magasságokba emelkedik, és így tovább. Kellően változatosak, de ugyanakkor karakteresek is a dalok, és muszáj megemlíteni az Apocalypticával közösen eljátszott Into Eternity zárást is, ilyen tökéletesen felépített lírai nótát ugyanis ritkán hallani a mai mezőnyben. Finom, érzékeny és szép, de mentes minden giccses hatásvadászattól. Samy barátunk hangja magabiztosabban cseng, mint valaha: bizonyos üvöltősebb tartományokban eléggé rokon Björn „Speed" Stridével, stílusáról, dallamairól pedig néha Hetfield ugrik be, de mondhatnám akár Matt Heafyt is, csak hát ő ugye alapból is totál Hetfield. Emellett minden túlzás nélkül baromi jól is szól a lemez, a gitárszólókat pedig tényleg muszáj még egyszer kiemelnem, annyira élvezetesek. Ha közeli példával kell élnem, korrekt lett az új Trivium is, de dalok tekintetében Elbannáék bizony erősebb albumot tettek le náluk az asztalra.

A pontszám ugyanazért lefelezett, mint legutóbb: a nóták színvonala simán megérne egy kilencest, de még mindig hiányolok valamit, ami csak és kizárólag a Lost Societyre jellemző. Egy Suicidal Angels tök jó annak, ami, de soha nem lesz ennél lényegesen több, már ha érted, mire gondolok. A finnekben hozzájuk képest minden téren sokkal komolyabb potenciált érzek, szóval most már tényleg csak az egyéni arcélüket kellene jobban kidolgozniuk. A tehetségük biztosan megvan hozzá.

 

Hozzászólások 

 
#7 Pelgrin 2020-05-01 11:16
Ez egy nagyon jó lemez, de persze megint jön a az első még jó volt ez már siralmas duma, meg ez már nem trash, juj.:)
Idézet
 
 
#6 nausea 2020-04-30 14:01
A Lost Society pont hogy akkor volt fasza, amikor retro-crossovert toltak ujjatlan Anthrax-szvetterben, és mindenkit lemos(h)tak a Dürerben. Ez a mostani irányvonal siralmas.
Idézet
 
 
#5 Tulus 2020-04-30 11:38
Úgy vagyok ezekkel az újonc thrash csapatokkal, hogy szép meg jó, de inkább maradok a régi kedvenceimnél....
Idézet
 
 
#4 cenotaph 2020-04-30 10:23
tök fura, hogy a slipknot nincs megemlítve, pedig a blood on your hands (asszem az, de nem hallgattam vissza) kis módosításokkal felérne bármelyik slipknot lemezre. szerintem ez az új triviummal egy szinten van. gyakorlatilag amolyan stílusgyakorlat mindkettő, de a monyó egyikben sincs a csúcson.
Idézet
 
 
#3 Simon Zoltán 2020-04-30 09:53
A Braindead lemezzel ismertem meg őket, amit rommá hallgattam. Mióta tavaly kiadták a felvezető dalt, nem győztem kivárni, hogy megjelenjen ez a lemez. Eddig nálam az év csúcsteljesítmé nye!
Idézet
 
 
#2 blackmagic 2020-04-30 08:50
Az első két album még tetszett is, de a Braindead már nem tetszett. Olyan, nem jött be a thrash, csempésszünk bele mást is érzésem van. Erőlködnek. Számomra sem értékelhető a thrash műfajon belül, csak az első kettő.
Idézet
 
 
#1 Scarecrow 2020-04-30 06:33
A Suicidal Angels speciel ne is változzon már, hozzon ki 2 évente egy tökös old school thrash anyagot és én örülök. Az LS meg csak fejlődjön amerre akar, felőlem metalcoret is nyomhatnak, ha ettől jobban fogynak a lemezeik. De ez már számomra nem értékelhető a thrash műfajon belül.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Red Dragon Cartel - Budapest, A38, 2014. május 5.

 

Fates Warning - Budapest, A38, 2013. október 16.

 

Nitzer Ebb - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Helloween - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Poisonblack - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Wendigo - Budapest, Rocktogon, 2007. április 29.