Nem titok, hogy Danev kolléga két éve engem emlegetett a Burn It Down kritikájában, mint a stáb azon tagját, aki mindig is hatalmas lufinak tartotta a The Dead Daisiest. Különösebben nem is akarok magyarázkodni ebben a témában, mindent tartok, amit Gyuri akkor és ott név nélkül ugyan, de idézett tőlem. Tök jó, hogy David Lowynek egy valag pénze van, ...

A 2000-es évek első felében történt visszatérése (pontosabban Jimi Bell gitáros 2005-ös csatlakozása) óta a House Of Lords megbízható állócsillag a dallamos undergroundban. Ugyan a Sahara dögössége rég kiveszett belőlük, de az újkori lemezekkel ráálltak egy olyan, a klasszikus anyagoknál lágyabb, epikusabb ösvényre, amelyen azóta is zökkenők és kitér...

A két évvel ezelőtti What Happens Next című Joe Satriani-lemez lenyűgözött (az akkor megjelent kritikánkkal ellentétben), imádom a mai napig, a késői éra egyik csúcsalkotásává érett. Ez a mágikus trióban készült album lüktet az élettől, a gondolatoktól, de hát aki Glenn Hughesszal és Chad Smithszel készít dalokat, az méltán számíthat valami igazán át...

Gyakran talál meg minket is az a kérdés, hogy ugyan miféle alapon válogatunk az új megjelenések között, milyen indokkal adunk teret egyeseknek és hallgatunk el bizonyos előadókat (spoiler: fizetnek érte). A kollégák nevében ugyan nem beszélhetek (őket ezért fizetik, és basszus, most is nyaralnak), részemről meglehetősen szimpla az ábra: hajdani ked...

Mint a címből is könnyen kitalálható, feldolgozáslemezről beszélünk: a Metallicára hajazó Garbers Days Revisited az Inter Arma korai időszakában használt próbatermére utal, ami annak idején egy Garbers Building nevű helyen működött Richmondban. És ugyan nem különösebben vagyok oda az efféle lemezekért, ha valahol, hát T.J. Childersék esetében ponto...

Vannak zenekarok, amelyeknek stílusát nagyon nagymértékben befolyásolja fő dalszerzőik egyedi stílusérzéke, kiforrott egyéni látásmódja és munkamódszere, s ha valakikre rá lehet mondani, hogy semmihez sem hasonlítható formulákban alkotnak, akkor Kerry Livgren és Steve Walsh nevét mindenképpen meg kell említenünk. A klasszikus Kansas két oszlopos ta...

Sokszor leírtuk, hogy a mai dömpingben, pláne a zenefogyasztásihallgatási szokások megváltozása mellett az ember mellett gyakran elmegy egy csomó zenekar és lemez, ami pedig egyébként tetszene neki. A finn Wolfheart például, bevallom, ebbe a kategóriába tartozik nálam: a hírrovat töltése közben mindig menetrendszerűen meghallgattam az aktuális leme...

Pár évvel ezelőtt nyilvánvalóan az egyetlen értelmes húzást lépte meg a Metal Church Mike Howe visszahozatalával. Nem volt persze gond Ronny Munroe-val sem, de a közönség egyértelműen Mike-kal kíváncsi rájuk, érezhetően elég komolyan növekedett is a banda ázsiója az utolsó két lemezzel, a fesztiválokon is magasabb pozícióban szerepelnek, mint előtt...

A Dool az utóbbi pár év egyik underground szenzációja a darkos vonalon, ugyanakkor a holland banda korántsem nyeretlen kétévesekből áll. A ritmusszekcióban a néhai The Devil's Blood két tagját, Job van de Zande basszert és Micha Haring dobost találjuk, Ryanne van Dorst gitáros/énekesnő szintén ismert arc volt a helyi színtéren, őket pedig két továb...

Nehéz eldönteni, hogy Mark Menghi-e az amerikai David Lowy, vagy David Lowy-e az ausztrál Mark Menghi. Mindenesetre a háttér hasonlónak tűnik: adott egy minden bizonnyal pénzes csávó, akinek az a hobbija, hogy maga is rockzenészkedik, és ha már megteheti, igyekszik nem kispályás módra megvalósítani az álmát. Ha pedig esetleg azt mondod, rosszindula...

Nem különösebben vagyok nagy rajongója a görög területekről származó csapatoknak, azonban a tízéves múltra visszatekintő Hail Spirit Noir legfrissebb anyagának már a kezdőhangjai is meggyőztek arról, hogy itt valami egészen különleges muzsikát fogok egy órán keresztül hallani. Szégyenszemre az előzményekről eddig lemaradtam, pedig még Koroknai koll...

Azóta szeretem igazán a Johnny Gioelivel készült ARP-lemezeket, mióta élőben láttam vele a bandát. Korábban ugyanis annak ellenére sem tudtam igazán ráhangolódni az általa fémjelzett felállásra, hogy a fickó kétségtelenül remek, ráadásul teljesen egyéni stílussal megáldott énekes. Pedig már huszonkét éve húzza itt az igát, azaz több mint kétszer an...

Az ember ugyebár szeret élcelődni azon, hogy a thrashbandák átlátnak a szitán , és valóban, erős társadalomkritikájuk időnként komikusan hat. Persze kétségtelen, hogy jóindulatúan naiv demagógiával megfogalmazott gondolataik tartalmaznak valid felvetéseket is, illetve mindez a jellegzetes artworkökkel kombinálva ma már olyan műfaji jellegzetesség, ami ...