Shock!

november 25.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

My Dying Bride: The Ghost Of Orion

mydyingbride_c...soha jobb időpont egy új szomorúságba-nyomorúságba áztatott My Dying Bride-lemezhez, mint a vírus miatti karantén elején, amikor kábé összeomlik a világ körülöttem, ugye? Amikor a saját, halkan szuszogó almomat nézve tényleg át tudom érezni Aaron Stainthorpe aggódását a gyermekéért, és amikor mindemellett egy mellbevágó tragédia miatt magam is a szokásosnál kétségbeesetten rázom az öklömet az ég felé?

Hát, nem. A fentiek miatt az első két-három hallgatás után egy laza hónapig parkolópályára küldtem a lemezt, mert hiába, hogy egy számomra sokat jelentő előadóról van szó, a kialakult helyzetben annyira volt szükségem rá, mint eszkimónak az iglu előtt szirénázó Family Frost autóra. Azaz elég volt a saját gyötrődésem, nem kértem még máséból is.

megjelenés:
2020
kiadó:
Nuclear Blast
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 20 Szavazat )

Most kellene valami olyat írnom, hogy egy szép májusi reggelen mégis megcsapott a csodás borítóba csomagolt album hívó szava, vagy nem ment ki a fejemből az X dal refrénje, de semmi ilyesmi nem történt. Egyszerűen csak eszembe jutott a lemez, amikor a nemrég kirakott all-time kedvencek listájára felvéstem a zenekar Like Gods Of The Sun albumát, és eszembe jutott, hogy Orion szelleme (és persze a Shock! két főlidérce, hehe) epekedve várja a recenziómat.

Az interjúkból és beharangozókból tudható, hogy nehéz körülmények között, tagcseréktől tarkítva készült az anyag, viszont a végeredmény teljesen hamisítatlan My Dying Bride, se több, se kevesebb. A Your Broken Shore első riffje  azonnalvisszarepít a huszonöt évvel ezelőtti első találkozásunkig a borongós britekkel, amikor is a The Angel And The Dark River lemezt hallgattam, a meglepetéstől partra vetett bálnaborjúként tátogva. Az új lemez kezdő- és klipnótájának lassú keringőütemben hömpölygő témájárara konkrétan rá lehet dúdolni a The Cry Of Mankind hipnotikusan ismétlődő alapdallamát, maximum a cetek énekét kell még odaképzelni. Régi ismerősként itt van a védjegyszerű zokogó hegedű, a kétségbeesett hörgés és fájdalomtól elcsukló tiszta ének is. (Azaz van itt minden, mint a búcsúban, csak ne a ringlispíles, hanem a siratóasszonyos búcsúkra tessék gondolni.)

A másodikként érkező, szintén klipesített To Outlive The Gods sem kapcsol magasabb fokozatba, talán kicsit mesélősebb és sztoriszerűbb, eszembe jut róla a The Light At The End Of The World lemez – amit anno a helyes vágányra történő visszatérésnek gondoltunk, de igazából én a kísérletezős, „százalékos" lemezt is szerettem. A dal nem túl fifikás gitártémái alá nagyon ötletes ritmusokat üt a korábban a Paradise Lostban teljesítő Jeff Singer. Ornitológusok számára sajnálatos tény viszont, hogy míg a videó végén van varjúkárogás (nem norvég import, hanem igazi), azt a lemezről lehagyták. Pedig egy-két ütemnyi varjú (azaz crow-bar) elfért volna itt is.

A szövegében az énekes kislányának betegségét feldolgozó Tired Of Tears a duplázott, enyhén vocoderes hatású ének miatt érdekes színfolt, és simán lehetne valami aszkéta vallási rituálé aláfestő zenéje. Mint mindig, a szövegek most is költőiek és személyesek, és hát a gyermeke ágyánál a halálhoz könyörgő apa („Ne terjeszd kezed a lányom fölé!") olyan velőig hatoló kép, hogy még a legmegátalkodottabb blacker is elkeni a corpsepaintjét tőle. Három monolitszerű dal után, pihenésképpen érkezik a dob nélküli The Solace, amelyben Lindy-Fay Hella (Wardruna) énekel kelta hatású dallamokat a gitárok alkotta zeneszőnyegre. A korai Anathema női énekes szösszeneteinek hangulatát is érzem benne, ami kellemes múltidézés.

Utána a The Long Black Land következik (doomdal-címadás expert level), aminek az első fele annyira tipikus, hogy tessék az összes fenti jelzőt elolvasni újra. Majd a második öt percben jön egy leállás, és abból egy olyan csodás nyújtással megspékelt riff kúszik elő, hogy ha a doom zenét kellene valakinek elmagyaráznom, akkor ezt játszanám le neki (közvetlenül a Mood Left By The Living, Found By The Deadje után). A végére még marad egy kis kántálós „miseének" és pár zordabb sor, de nem kellett volna összesen 10 percig húzni. Azaz bocs, 9:59-nél abbahagyták (vagy inkább hirtelen elvágták) a dalt. Meglepetés, hogy a címadó nem újabb dalmonstrum, hanem három és fél percnyi akusztikus gitár és zongora, hangulatos suttogással megtámogatva. Kicsit fura a lemez tagolása, mivel vissza van még egy tízperces blokktégla, majd egy újabb kis hangulatfestő tétel, ami levezetőként funkcionál. The Old Earth, mondja az utolsó igazi dal címe, és ennél lassabban már tényleg csak a kontinensek mozognak. Jó megoldás, hogy a dallamos és a hörgős ének sokszor összefonódik, azaz a mutáns ministráns és a zombipópa immár együtt celebrálják tömjénfüsttől terhes rituáléjukat.

Legyünk őszinték, a My Dying Bride-tól badarság is lenne mást várni, mint amit immár három évtizede ontanak magukból. Tudom, hogy Aaron úr éneke – ahogy a művelt brit mondaná a Google fordító segítségével – nem mindenkinek a csésze teája. Bánat sújtotta barátunk most is sok olyan sort présel ki magából, ahol inkább az érzelem van a helyén, mint a megütött hang magassága. És persze teszi mindezt néha olyan kíméletlenül lassan, hogy szénné tud idegesíteni, hogy percek óta csak egy-két szótagnyi szöveg jön egy ütemre. (Mint anno a Two......... Winters ........... Only dalban.)

Ennek ellenére – és részben pont a sokkal inkább performanszban, mint hangszál-akrobatikában erős frontember miatt, aki ilyen szempontból egy tőről fakad primordialos kollégájával – van a bandának egy olyan aurája és varázsa, amit harminc éve, különösebb törés nélkül fenntartanak, és a gimis koromban megszeretett, azóta klasszikussá érett korai anyagok miatt (fekete posztóval) bélelt lakosztályuk van szívem csücskében. Mondom ezt úgy, hogy nem igazán tűnt fel, hogy öt éve adták ki az utolsó lemezüket, amelyet pont a címadó dal túlszenvedett éneke miatt nem is hallgattam meg túl sokszor... Mindenesetre a My Dying Bride immár tizenhárom lemez óta itt tanyázik, mint a vénséges Morla a Szomorúság Ingoványa közepén, és tény, hogy a fekete mellett legfeljebb vérvörössel és sötétkékkel festenek, de az egész mégis fájdalmasan szép.

 

Hozzászólások 

 
#3 Dead again 2020-05-15 09:12
Jó lemez lett. Gyönyörűen szól.
Idézet
 
 
#2 bjorn 2020-05-11 12:41
Tök jó kritika. Az előzetes dalok alapján én egy 10/10 lemezt vártam. Nem lett az, viszont a Tired of Tears a MDB egyik legjobb dala. Aaron kislánya miatt valami brutális mélysége van: szomorú, de mégis erőt adó hangulattal bír.
Idézet
 
 
#1 Tulus 2020-05-11 08:49
Ez az album sokkal jobb lett, mint a kb. 2015-ben kiadott legutóbbi fos lemez.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Helstar - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2012. július 11.

 

Sting - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 30.

 

Riverside - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 6.

 

Sodom - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2007. január 12.