A cd megérkezéséig sosem hallottam még a Tango Undergroundról, noha 2000-ben alakult a csapat, ráadásul két régebbi zenekarból (Forcas, Anger). A debütáló cd-t 2003 nyarán vették fel a Fido Stúdióban. Zeneileg a gyors hardcore/punk világába vezetik be a hallgatót, nem az a világmegváltó újító dolog, de itt nem is ez a lényeg, inkább a szövegek tartalma, amelyek kaptak egyfajta tipikus körítést.
Ha az albumok borítójának szépsége minden esetben egyenes arányban állna a belbeccsel, akkor a Tad Morose teljesítménye most valahol a topon járna. Ez azonban itt és most nem egészen érvényes. Én ugyanis egy kicsit (tényleg csak icuri-picurit) csalódtam bennük.
Emlékszem, annak idején ódákat zengedeztem a Suidakra The Arcanum albumáról, holott ez a muzsika a legkeményebb kategóriába tartozik, amit én egyáltalán hallgatni szoktam. Ez az úgynevezett dallamos black/death vonal, amelyet a fent említett négyes remekül képvisel. A teperős, agyalapig ható dörgedelmeket vegyítik dallamos szösszenetekkel.
Jó sokáig kevergett ez a cd ide-oda, senkinek nem akaródzott írni róla valamiért, végül rászántam magam. Egy rendkívül kedves hangú levél kíséretében érkezett a cd, a zenekar vokalistája, Prophet hosszú emailekkel és rengeteg zenekarfotóval is megbombázott, lelkesen mesélt a zenekaráról. Hozzáállásból kiváló.
Kezdhetném a szokásos módon: finnek, dallamos mjuzikot bazseválnak, ezért bátran nyomulhat bárki, aki kedveli akár a To/Die/For-t, akár a 69 Szemet, akár a Poisonblack zenéjét - de azért álljunk meg egy percre. Vagy kettőre. A For My Pain egy project jellegű különítmény. Deli ifjak alkotják, akik megjárták már a hadak útját.
A Flop már jó ideje küzd a grunge zene magyarországi életben tartásáért, Alice In Chains és Pearl Jam nótákkal bombázva a hazai klubok közönségét. Pontosan a fent említett bandák hatásaitól féltem, és némelyest be is igazolódtak az ilyen irányú paráim.
A számomra eddig nem túl ismert angol banda anno 1985-ben alakult a Michael Schenker mellől távozó Gary Barden énekes vezetésével. 1987-ben kiadtak egy lemezt, majd elmentek a Blue Öyster Cult társaságában játszani mindenfelé. Egy kis ideig még a Motörheadból pattanó Brian Robertson is gitározott a bandában, de ez még nem mentette meg a társulatot ...
A Stampin' Ground az első olyan hardcore csapat, amelyik igazán a szívemhez nőtt. Na jó, metalcore. Igazából nem is tudom, miért hardcore-ozzák le őket, egyrészt kő metal gyökereik vannak a zenészeknek, másrészt akkora metalriffeket írnak, hogy az ember feje leszakad, ha végighallgatja egy lemezüket. Talán a szövegek miatt? Nem tudom, bevallom, azo...
Nem kicsit voltam kíváncsi, mire képes Spock és az ő Szakálla egy bizonyos Neal Morse nélkül, aki amellett, hogy a csapat énekese és gitárosa is volt, majdhogynem a teljes eddigi zenei és szövegvilág az ő zsenijéhez fűződött. Most, hogy Neal nem tudta összeegyeztetni a megtérését a zenekarral, Nick D'Virgilio dobos lépett a mikrofonhoz (is, mert do...
A magam részéről rendkívüli mértékben vonzódom a metal bandák akusztikus dolgaihoz, egyszóval unplugged-párti vagyok. Mi több, néhány banda kapcsán (Kiss, Scorpions) pont az akusztikus albumok mélyítették el igazán a rajongásomat. Thresholdék akusztikus lemeze kapcsán is hasonló érzések kezdenek bennem kialakulni, bár a csapat munkásságát már a szó...
Tudjátok, milyen hervasztó, ha az ember elkezd hallgatni egy olyan lemezt, amire kíváncsi, amitől várja, hogy egy picikét megszaggassa az arcát, erre az első öt másodpercben lehalkul a zene, és valaki bemondja a lemezcímet és mikor fog megjelenni a lemez. És a szám végénél ismétlődik ugyanez. És minden dalban ismétlődik ugyanez.
A New York-i Sick Of It All egy legenda. Ezt még azok is elismerik, akik még sosem hallottak egy árva dalt sem tőlük, vagy sosem hallgatnának maguktól hardcore-t. Jómagam ugyan nem tartozom a megveszekedett hardcore fanatikusok táborába, de azért olykor-olykor becsúszik egy-egy ilyen stílusú lemez. (Főleg mostanában, hogy rám testálódtak a hc anyag...
Nocsak. Lalátka Lajos, aki az Intense-ben szaggatta a húrokat, kis stílusváltás után egy nagy kiadós bandában találta magát. Az egykori halálmetal hathúros rátalált ugyanis egy Kassai Szabolcs névre hallgató énekes-billentyűsemberre, aki már korábban kísérletezett elektro zenékkel az APE from the MASS nevű projectben.
A San Francisco-i illetőségű banda negyedik albumát hallgatom. Szégyen, de a nevüket látva biz' semmi sem ugrik elő elmém memo-rovatából... Vajh miért? A négyes - teljes nevükön: The Lord Weird Slough Feg - eme anyaga egyenesen az űrbe kalauzol el minket, ahol böhöm nagy space-uzikkal ellátott, tokától-bokáig harcias légi KUTYÁK vívják háborúikat.
Szegény Faith No More már rég meghótt, 'oszt mégis a második válogatáslemez jelent meg azóta. A miértjét annyira nem értem, a rajongóknak úgyis megvannak a sorlemezek a-tól z-ig. Ja, az előző válogatás más kiadónál jelent meg, egy halott zenekar kiadót váltott volna? Nem értem, de sebaj.
Ezen sorok írásának pillanatáig (2003. október 15.) a hazai rocksajtó egyetlen orgánumában sem találkoztam King mester újabb rémtörténetének ismertetőjével. Egy azonban biztos: mindenki ki fog térni a mű egy ominózus részletére, és valószínűleg mindenki a záró gondolatsorba illeszti majd be saját rendkívül szellemes ki szösszenetét.
Shane bácsi dobos bácsi. Olyan arcokkal játszott, mint Glenn Hughes vagy a japán B'z, de van neki prog-fúziós bandája is, a Cosmosquad, és van egy másik is neki, a Diesel Machine (itt a Damageplan énekesével, Patrick Lachmannel játszik). Szóval, Shane bácsi nem nyeretlen kétéves, dobolási kvalitásaiban már senki sem kételkedik.
Nézzük ezt a svájci támadóalakulatot. Afféle bohókás, vicceskedő-grimaszoló fejek, mint a Helloween fiúk. Zenéjükre sem a búskomor, meditatív zöngék jellemzőek. A szójátékon alapuló Hellvetia című album pont egy tucat nótát sorakoztat elénk.
Amcsi bandáról van szó, benne egy vajon honnét szalajtott, Andrew Szucs nevű (!) gitárosról, valamint bemutatkozó albumról. A mindössze 38 perces anyag rémületes dübörgéssel kezdődik, mely beletorkollik egy jellegzetesen taljános gitárpilinckába. Tudjátok, a Turilli-féle - de Malmsteentől sem idegen - szaporázás, megspékelve a kötelezően csembaló h...
A székesfehérvári Septic 2001 óta létezik, és a Septic Painből alakult át, illetve csak az "énekes" változott, plusz jött egy másodgitáros, majd a basszusgitáros ember is kicserélődött. Eredetileg punkos hardcore-t játszottak, ez ma már inkább metalcore-rá alakult szerintük.
Mintha valami filmből ollózták volna ki a bevezető monológot, kár, hogy nagyon hallatszik a stúdió, meg az esetlenség az illetőn, aki elkövette. Utána meg azt hittem, a Slayer Disciple című száma jön, de nem, csak a nyitó riffet csenték el német thrash metalosaink. Na jó, egy hangot a végén megváltoztattak benne.
Egyike a szlovák daraboknak. A papiros szerint kísérletező gótikus doom, amit az ötösfogat előad első albumán. Itt is akad egy nőci, akár a Galadrielnél, aki danol és még hegedűt is húz-von mellé.
Tavalyi split cd, amit 2003 februárjában került kiadásra, a 7th Nemesis és az osztrák Punishment dalaival. A 7th Nemesisről már volt szerencsénk írni egy demókritikát tavaly. A stílusuk nem változott, maradtak a hihetetlenül technikás, fogós részekkel tarkított brutális death metalnál. Már ha egyáltalán kell ennek még skatulyát találni.
Richie Kotzen nevét a legtöbben a Poison második korszakából ismerhették meg. Nekem speciel akkor nem jött be a Poison puhulása, amit kölyökfejjel összekötöttem Richie érkezésével. Ezt a CD-t is úgy vettem kézbe, hogy elég távolságtartóan méregettem a borítón ücsörgő konszolidált srácot és letámasztott Stratocasterét. Aztán elkezdtem alaposan megle...
Nos, a Chris Barnes-féle Six Feet Under egyre jobban eltávolodik attól a death metaltól, amiből annak idején előbújt. Az előző lemez kifejezetten nem tetszett, Barnes idétlen rikácsolása meg idegesített. Most is rikácsol még (szerencsére nem sokszor), úgy látszik, senki nem szólt neki, hogy nagyon buta és erőltetett az a hangszín.
Nem egészen tudtam mire véljem elsőre a The Blueprint zenéjét, valahogy az Earthtone9 ugrott be, és lőn csoda; egy kiadónál van a két csapat. Jelen cd-n hat dal található, az első mindjárt egy három perces intro, amelyben nem történik túl sok minden, kicsit meg is ijedtem, hogy ilyen vontatott izé lesz az egész, aztán a második tételnél már felpörg...
Nézem a zenekar honlapját. 1997-ben alakultak egy Pink Floyd cover bandából. Hmm, már nem is csodálkozom akkor a zenén, amit hallok. Furcsa, melankolikus rockzenével indul a lemez, sok akusztikus gitár, hangminták, visszafogott, majd később kiteljesedő ének.
Facebook
Twitter