Nemrég Magyarországon is ismét fellépett Dánia egyik legpatinásabb hard rock alakulata, a D-A-D. A zenekar 1989-es No Fuel Left For The Pilgrims és 1991-es Riskin' It All lemezeivel alapozta meg azóta is tartó karriejét, amelynek során ritka stabil személyi összetételben, kilengések nélkül működtek, és ennek fényében nem meglepő, hogy egy kimondottan derűs hangulatú Jesper Binzerrel sikerült leülnünk beszélgetni a koncert délutánján.
Közös turnén vagytok a The 69 Eyesszal, aminek történetesen éppen nálunk van az első állomása. Zeneileg nem feltétlenül álltok közel egymáshoz. Kinek az ötlete volt, hogy mégis együtt keljetek útra?
Már egy ideje játszottunk ezzel a gondolattal. Azt hiszem, talán már tíz éve is szóba került, egyszerűen azért, mert imádjuk a finn rock'n'rollt. Mindent, amit a finnek csinálnak – én személy szerint is odavagyok a The 69 Eyesért. Nagyon szeretjük őket, és D-A-D sem tartana ott, ahol most van, ha nem lett volna a finn rock. Ráadásul ezek a srácok nagyjából az egyetlen túlélők a hazájukban a '80-as évekből, ahogy mi is azok vagyunk Dániában. És bár másfelé fordultunk zeneileg, ugyanonnan indultunk: a punk rockból. Úgyhogy nagyon erős rokonságot érzünk, az pedig tipikusan skandináv, sőt talán tipikusan dán hozzáállás, hogy miért kellene két hasonló hangzású bandának turnéznia együtt? Legyen két különböző íz!
Ismertétek egymást korábban is?
Igen, persze. A The 69 Eyes volt talán az egyik legaktívabb zenekar a Skandináv színtéren, és mi is rengeteget koncerteztünk a pályafutásunk során, így összeakadtunk itt-ott. Olyanok vagyunk, mint az unkatestvérek. Nem állunk olyan közel, mint a testvérek, de lehetnénk például simán kuzinok.
Tegnap volt a testvéred, Jacob szülinapja. Megünnepeltétek?
Igen. Pontosabban ő bement a városba egy kisebb csapattal bulizni. Nem tudom, mit csináltak, de úgy tudom, jól sikerült.
A legutóbbi kiadványotok egy grandiózus koncertlemez, a Live From The Arena, amin speciális vendégek is felléptek veletek.
Igen, ez egy olyan koncert volt, amivel a zenekar 40. születésnapját ünnepeltük meg. Nagy rajongója vagyok a Konvent nevű zenekarnak, egy koppenhágai doom metal bandának, amiben csajok játszanak. Szóval úgy voltam vele, miért ne énekelhetné az ő énekesnőjük, Rikke az I Won't Cut My Hairt? És fellépett még velünk Jada is, aki egy igazi popsztár Dániában. Olyan előadó ő, aki már azzal is könnyeket tud csalni az ember szemébe, ha csak megszólal. Szóval azt mondtuk, jöjjön a nemi egyenjogúság, énekeljenek a csajok is! Egy hatalmas helyen volt a buli, ott volt vagy 16 ezer ember, és két hét alatt elfogyott az összes jegy. A rajongók nagyon várták a koncertet, aznap olyanok is voltunk, mint egy nagy, boldog család. Hatalmas buli volt. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer hörgés lesz valamelyik dalunkban, de úgy voltunk vele, hogy ideje meglepni a rajongókat. Sokan meg csak néztek, hogy ez mi volt. Hát mi lett volna? Tipikus D-A-D bolondozás! Nagyon jó érzés volt látni az egészet. És Jada... Neki nemrég született gyermeke, és olyan ruhában jött ki a színpadra, amelyben látszott a nagy pocakja. A rajongóink totál meg voltak hökkenve. Imádtuk!
Te egyébként próbálkoztál valaha a hörgéssel?
Nem, soha. De teljesen le vagyok nyűgözve Rikke hangjától, tényleg úgy gondolom, hogy fantasztikusan csinálja. Elég sok speed, black és doom metalt hallgatok egyébként. Mike Amott is régi barátom, és az Arch Enemyt is nagyon szeretem. De ami most számomra a legnagyobb kedvenc, az az oslói Witch Club Satan.
Otthon még mindig ti vagytok az egyik legnagyobb név...
Igen, csak a Volbeat sikeresebb nálunk.
Adódik a kérdés, hogy ha Dániában ekkora kedvencek vagytok és ilyen hatalmas helyeken léptek fel, miért érzitek fontosnak még ma is, hogy beüljetek a turnébuszba, és máshol sokkalta kisebb, párszáz fős közönségnek játsszatok?
Először is: mi a punkon nőttünk fel. Amikor annak idején elmentünk megnézni a Ramonest 1981-ben, ott volt vagy 700 ember. Akkor azt mondtuk, úristen, mekkora ez a tömeg! Így éltük meg az élményt, azt az embermennyiséget. Úgy voltunk vele, hogy életünk koncertje lenne, ha egyszer ennyi ember előtt léphetnénk fel. És ez azóta sem változott. Ma is csak egy normális rockzenekar vagyunk, akik számára még mindig rejtély, hogy Dániában ennyire mainstreammé váltak. Amit viszont most csinálunk, a klubozás, az utazás, az sokkal inkább mi vagyunk. És persze mindig mondogatják nekünk, hogy kereshetnénk egy csomó pénzt, ha nem mozdulnánk ki Skandináviából, amit szépen eltehetnénk a nyugdíjas évekre. És igen, ezekre a turnékra meg kis túlzással inkább mi költünk, semmint keresnénk belőlük, de tudod, ezt élvezzük igazán. Ez egyfajta mentális nyugdíj. Így lehet szépen megöregedni: azzal az érzéssel a szívemben, hogy már többször is voltunk nálatok. Ettől öregszem jól. Nem a pénztől, hanem a tapasztalatoktól, a jó élményektől. És a bulik is sokkal jobbak, ha nincs rajtad az arénák súlya. Ha nem az van, hogy arénakoncert, aztán tíz nap szünet, aztán egy újabb arénakoncert, majd megint tíz nap szünet. Így, hogy folyamatosan játszunk, bennünk marad a lendület, és sokkal jobban élvezzük a koncerteket is.
Mielőtt a legutolsó nagylemezetek kijött, lehetett olvasni olyan nyilatkozatokat is tőletek, hogy nem terveztek már új zenét kiadni. Szerencsére aztán mégis meggondoltátok magatokat.
Igen, valóban felmerült ilyesmi, mert ha őszinte akarok lenni, valójában senki sem igazán kíváncsi egy új D-A-D-albumra. Nincs egy tátongó űr, amit be kell töltenünk új dalokkal, Inkább a régieket akarják a rajongóink hallani. És ennek tudatában egy ponton óhatatlanul felmerül benned a kérdés: van ennek így még bármi értelme? Aztán csak megcsináltuk tavaly a lemezt, és szerencsére nagyon is van. Persze nem adunk el belőle sokat, de mi a zenénken keresztül kommunikálunk egymással és a világgal is. A dalainkon keresztül látjuk saját magunkat és azt is, hogyan változunk, fejlődünk. Szóval, nagyon is megéri befektetni egy-egy új lemezbe. Az persze csodálatos volt, amikor régen sok-sok ezer albumot eladtunk, ehhez képest most nem is tudom mennyi mehetett el a Speed Of Darknessből, talán egy-kétezer. Nagyon más már a világ, de egyszerűen szükségünk van rá, hogy legyenek új dalaink. Hogy ne csak a régi slágerekkel való nosztalgiázás legyen a koncerteken. Mert az élő zene még mindig hatalmas érték. Nincs rock a tévében, a rádióban, de azt még mindig tudja mindenki, hogy egy koncertre elmenni milyen izgalmas dolog.
A közönségetek soraiban mennyire vannak új arcok, fiatalok?
Úgy tűnik, most a lehető legjobb helyen vagyunk ahhoz, hogy legyenek. És ha nem is feltétlenül fiatalok, de The 69 Eyes miatt új arcok tuti lesznek. Otthon viszont szerencsére sok fiatal is jár a koncertjeinkre. Három hét múlva majd küldök egy sms-t és megírom, mit tapasztaltam a turnén.
Hogy néz ki nálatok a dalszerzés mostanában? Inkább együtt dolgoztok vagy mindenki saját maga ötletelget otthon?
Laust, a dobosunk nagyon nyomatta, mikor csatlakozott, hogy írjon dalokat mindenki külön, aztán majd együtt összerakjuk őket végleges formába. Mondtuk is, hogy oké, ő a fiatal srác, talán tudja, mit kell csinálni. De most rákényszerítettük a közös munkára. Írtunk is az első körben vagy 10 dalt, amik végül nem kerültek fel a lemezre. Más volt most a hozzáállásunk, nem akartunk rohanni semmivel. Nem volt határidő, nem volt nyomás. Szóval tulajdonképpen 2023-at azzal töltöttük hogy rossz dalokat írtunk. Aztán 2023 végén meg 2024 első felében megjöttek a jók is. Rengeteg időt töltöttünk zeneszerzéssel, a próbateremben, demók készítésével. És aztán egyszer csak összeállt a kép. Rájöttünk, hogy közös, egységes hangzást kell létrehoznunk, nem egyéni ötleteket felvennünk. Egymásra kellett hangolódnunk megint, és újra megismernünk egymást zeneileg. Ez pedig időt vesz igénybe.
Ebben azért nyilván segít az is, hogy negyven év alatt mindösszesen egyetlen tagcserétek volt.
Van egy titkunk: nem érezzük úgy, hogy mindig együtt kell lennünk. A bátyám, Jacob mindig azt mondja: „Nem a mennyiség, hanem a minőségi idő számít." És ez nagyon igaz, mi pedig pontosan ezt is csináljuk. Kicsit úgy látom ezt, mint mikor felállítod a sátrat. Ahogy a húzzátok ki a széleit, egy kicsit távolodtok egymástól, de a tető mégis egyre erősebb lesz. Szóval nem vagyunk összenőve, de a cél közös, és a zenéhez, a művészethez való hozzáállásunk is, ez pedig összetart minket.
Visszakanyarodva Laustra, érdekes, amit róla mondtál, mert általában pont a dobosok szeretnek együtt jammelni, és a gitárosok azok, akik inkább egyedül molyolnak az ötleteiken.
Nálunk pont az ellenkezője az igaz. De őszintén, nem mindig felhőtlen szórakozás a próbateremben lenni. Hárman már elég öregek vagyunk, ráadásul ezer éve ismerjük egymást, és mindenkinek megvannak a maga kis rigolyái. A lényeg viszont az, hogy Laust rengeteg jó ötletet hozott a lemezhez. Többet, mint általában. Ez pedig azért volt így, mert rákényszerítettük, hogy velünk lógjon.
Idén töltötted be a hatvanat. Szerinted mennyi van még a D-A-D-ben?
Az, hogy a D-A-D nem robbant be világszerte arénákat megtöltő óriásként, kifejezetten megkönnyíti a dolgunkat. Helyi hősök maradtunk, és máig megvan a közeli kapcsolatunk a közönségünkkel, ami visszatükrözi a valódi énünket is. Mindez pedig azt az érzést kelti bennünk, hogy mi magunk dönthetünk a karrierünkről. Az előbb beszéltünk az Arch Enemyről, akik teljesen másképpen működnek. Az egy gépezet, hatalmas stábbal, meg a világon mindenfelé szétszórt tagsággal. Egy nagyszabású történet, nekünk viszont nincs szükségünk ilyen komoly, állandó apparátusra, így könnyebben megtehetjük, hogy azt, annyit és addig csináljuk, ahogy mi szeretnénk. Visszakanyarodva a kérdéshez: erősnek érezzük magunkat és alkalmazkodni tudunk bármihez, ami a karrierünkben történik. Már eddig is voltak változások, és számunkra könnyebbé teszi a dolgokat, hogy semmit sem kell erőltetnünk. Soha nem váltunk „termékké", amit újra és újra muszáj eladni, amit mindig a közönséghez kell igazítani. A magam részéről a színpadon akarok meghalni, de természetesen bármi történhet, bármelyikünk megbetegedhet. És hiába nehéz néha a turnézás, azt érzem, hogy ez az én közegem, ez a kultúrám, és folytatni akarom, mert jó érzés.
A zenekar imidzsének egyik legmeghatározóbb pontja, hogy Stig teljesen egyedi kialakítású, kéthúros basszusgitárokon játszik. Ez mindig is így volt?
Gyakorlatilag igen. Amint volt már egy kis pénzünk, rögtön ilyeneket kezdett el használni. Ez volt az álma, illetve a saját ötlete volt az is, hogy csak a két legvastagabb húrt használja.
Feltételezem, mindegyik bőgő teljesen egyedi darab.
Az első pár gitárját egy öreg dán hippi csinálta, egy legendás gitárkészítő figura. A mostaniakat azonban már talán a Sandberg cég gyártja, akik három-négy modellt készítettek neki. És mindegyik tők egyedi darab.
Anno, a karrieretek elején Stig kapott gúnyos megjegyzéseket?
Nem nagyon emlékszem ilyesmire. A D-A-D mindig is vicces, humoros banda volt, és szerintem az emberek úgy voltak vele, hogy ehhez passzolnak Stig gitárjai is. És azt is megsúgom neked, hogy a legtöbb basszusgitárosnak amúgy bőven elég lenne a két húr.
Azt jól tudom, hogy egy ideig doboltál egy másik zenekarban.
Igen, ez volt a The Whiteouts, de annak a sztorinak már vége. Két barátom volt még benne, én pedig bevállaltam, hogy beülök a cucc mögé. Csináltunk egy kisebb turnét is Dániában, és fantasztikus volt. De a D-A-D-rajongók persze drámáztak miatta.
Feldolgozásokat nyomtatok?
Nem, saját dalokat. Az egyik barátom írta a számokat, én pedig segítettem neki megmutatni ezeket a közönségnek. Még egy lemezt is kiadtunk. De ezen túl jelentek meg szólólemezeim, amikor épp a többiek nem akartak csinálni semmit, és írtam dalokat színházi produkcióknak is, meg énekeltem a Bleeder című film soundtrackjének egyik dalában is. Szeretem elfoglalni magam mindenféle muzsikával.
Most nyilván ez a turné köti le minden energiádat. De mi lesz utána?
Januárban is folytatjuk a turnézást, nyáron pedig megyünk majd fesztiválozni. És jövő április-májusban, Dániában lesz tizenöt nagyszabású előadás, amikkel színpadra visszük a The Wallt a Pink Floydtól, amiben én alakítom majd Pinket.
Koncertfotó: Máté Éva
