Shock!

Kell ennél többet mondani? Az album címe mindent elárul a beltartalomról. Germán ötösfogatról van szó, akik klasszikus heavy metalt nyomatnak. Nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy a csapatban a basszer a főmufti, mert a hangsúlyosan előretolt négyhúros úgy csörög véges-végig az albumon, mint az istennyila.

Kompromisszumokat nem ismerő, kőkemény mjuzik hallható az albumon. Adott egy ráspolyos orgánumú dalnok (Mike Tirelli - szent mámicska!, de mondhatnék akár Holy Mothert is!), hozzárakunk még karcos gityókat, kétlábgépes dobcájgot, jó néhány himnikus kórus és máris kész a mű. Ami a melódiákat illeti, valóban akadnak köztük jól sikerült darabok. Az intro után megdörrenő Uncaging Rebellion, a Believer, vagy a később sorjázó Fight or Fall erről bárkit meggyőzhet. Van dög, lendület, ököllengethetünk, míg le nem szakad a karunk. Egy kis gáz beugrik ugyan a Metal 'til we Die percei alatt: nagyon-nagyon Manókás a cucc, színtisztán látom magam előtt Joey atyánkat, amint szoborarccal lengedez előre-hátra és összes duzzadó izmával tépkedi húrjait...

A fiúk nem fukarkodtak a melóval, 14 dalt pakoltak a lemezre (noha ebből egy intro). Az Angels vagy a Hell or Victory hallatán egy vérbeli metal hívő csak megemelheti a cilinderét, míg a Tears in the Rain ráérősebb, romantikusabb hangvétele némi lélegzethez juttatja a hallgatót - emitt a fiúk még női vokált is beszerveztek... A Run and Hide, illetve a Road to Exxtasy (elírás lenne?) típusú nóták igazi dirty, sörszagú rock'n'roll hangulatot toldanak hozzá az összképhez. A nehézkesen vonszolódó Blackhawk pedig még a billentyűket is kicsikarja az albumból. Nocsak! A végére egészen rugalmasak leszünk!... Ódon hangulattal átitatott csatadal maradt sereghajtónak (The Edge of Eternity), amely mintha véletlenül maradt volna le egy Running Wild albumról.

Summázom: nem rossz kis pakk ez. Szép a borító. Csak nem látszik, hogy a pucér, acélszárnyakkal felszerelt férfiú mi az ördögöt művel a fürdőrucis maca combjai közt...