Ian Fraser Kilmister, ismertebb nevén Lemmy hatvannyolc éves kora előtt egy kicsivel végre húzott egy merészet: a Motörhead új, sorrendben huszonegyedik stúdiólemezén már csak nyomokban lelhető fel az a mocskosan romlott rock and roller muzsika, ami eddig jellemezte bibircsókos hősünket és hűséges fegyvertársait. Sokkal inkább nyújtják egyfajta sajátos körképét annak a muzikális világnak, amiben élünk: Lemmy minden eddiginél fogósabb dallamokkal próbálkozik, miközben dübörgő basszusa egyszerre idézi a sludge mocsári szörnyeket és a laza funkot, Mikkey Dee egymás után ereget el olyan blastbeateket, hogy a hajunk leég tőle, Phil Campbell pedig le sem tagadhatná, mennyi Kornt és Deftonest hallgatott mostanában. Na, akkor most tegye fel a kezét, aki ilyen hajmeresztő baromságokat szeretne olvasni egy Motörhead ismertetőben! Ugye, milyen jó, hogy csak hazudtam? Ennyit arról, hogy mekkora gáz, hogy bizonyos csapatok szinte soha nem változnak, és mennyire nincs szükség már az ilyen öreges, ősrock-jellegű muzsikákra. A huszonegyedik Motörhead korong ugyanolyan rock and roll vadállat, mint eddig, és éppen ugyanannyira lehetetlen ellenállni neki. Pláne, ha nem is akarunk.
