Shock!

december 03.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Nine Inch Nails: Hesitation Marks

nin_cTrent Reznor azon ritka zenészek egyike, akiktől soha nem tudhatja az ember, mit is várjon. Ha összevetjük a Nine Inch Nails lemezeket, nem igazán találunk két egyformát, a kontraszt azonban akkor válik még élesebbé, ha hozzácsapjuk Reznor egyéb zenei kirándulásait is. A pennsylvaniai kukoricaföldek mellett felcseperedett Trent a '90-es évek elejére már az indusztriális rock trónján csücsült, aztán a 2000-es évekre e krómszürke trónt lecserélte egy Oscar-díjra, ami valljuk be, egy rockzenésztől nem kis eredmény (még ha kétséges is egy efféle elismerés valódi jelentősége). Mindenesetre a kétszemélyes formációvá fogyott Nine Inch Nailsnél az előző évtized végén néhány éves hiátus állt be, amit Reznor kreatív kiégéssel magyarázott. Húsz évnyi muzsikálás után ez talán nem is csoda.

megjelenés:
2013
kiadó:
Columbia / The Null Corporation
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 25 Szavazat )

A NIN-történet ideiglenes lezárásával új korszak kezdődött a multiinstrumentalista karrierjében: még elektronikusabbra és ösztönösebbre vette az irányt, s megszületett először a feleségével és régi kollaboránsával, Atticus Rossszal közösen elindított How To Destroy Angels, majd Ross társaságában belevágott a filmzeneszerzésbe, ahol első nagyfilmes munkájával elérte, amit csak el lehet érni. Mindezek után engem igencsak meglepett, amikor az online zenei sajtó dzsungelén viharként dübörgött végig a hír, hogy a NIN visszatér. Mifene, gondolhatta bárki, de azért az általános hangulatot mégis a reményteljes várakozás jellemezte. Hamar beindult aztán a marketing-gépezet, csordogáltak az infók, majd jött az első single, a Came Back Haunted, ami csak további olaj volt a tűzre. Aztán a második, Copy Of A szerzemény is gyorsan betalált, habár a két dal gyakorlatilag ikertestvér. Most pedig itt a Nine Inch Nails visszatérő lemeze, s mint azt már megszokhattuk Reznortól, a Hesitation Marks képében ezúttal sem gyorsfagyasztott hamburgert kapunk.

A The Eater Of Dreams rövid intrója után a már fentebb említett két single-dalt sorakoztatták fel az albumon, amit több szempotból sem értek. Egyrészt: miért kellett az album két húzónótáját mindjárt az elején elsütni, méghozzá egymás után? Másrészt, mint már írtam, a két dal gyakorlatilag ugyanolyan, vagyis kissé furcsa választás volt beharangozóként felhasználni őket, arról már nem is beszélve, hogy aki hozzám hasonlóan ezek alapján próbált előre képet alkotni a lemezről, igen erősen pofára esett. A meglepetéseket persze én is szeretem, ha kellemesek, a Hesitation Marks esetében azonban még kissé bizonytalan vagyok, tetszik-e az ajándék. A két nyitódal nekem egyébként bejön: egyszerre idézik a Pretty Hate Machine sötét, zaklatott világát csakúgy, mint a későbbi anyagok, főleg a remek With Teeth letisztultabb irányát. A hűséges bajtárs, Atticus Ross most is ott sertepertélt a stúdióban, s jellegzetes effektjeivel, hátborzongató és melankolikus dallamtöredékeivel gazdagította az összképet.

A két fogósabb darab után kezdi el felfedni a lemez az igazi arcát. Mondhatjuk, megvolt a beetetés, jöhet a lényeg. A Find My Way jelentősen visszavesz mindenből, amit dinamikusnak szokás nevezni. Lassú, elmélázó dal ez a kései NIN-t idéző önreflexív csordogálással. Nagyobb meglepetést okoz az All Time Low, amelyben van minden: kis The Downward Spiral, sok The Fragile, enyhe Year Zero, a refrén pedig visszarepít a '90-es évek eleji elektro-pop időkbe, sőt, még korábbra, ami mondjuk cseppet sem meglepő, tudva, honnan érkezett Reznor zeneileg. Furcsa dal, a NIN egyik legbizarabb tétele, szóval próbáljuk meg levetni minden előítéletünket és elvárásunkat.

Reznori mércével mérve aranyos kis darab a Disappointed. Trent tőle szoktalanul felszabadultan énekel, de Ross posztapokaliptikus effektjei bizarr módon ellenpontozzák mindezt, amitől a lemez egyik legérdekesebb tételévé válik. Ha már viszont felszabadultságról esett szó, ebben az Everything a nyerő. Ez a dal annyira NIN, mint amennyire Reznor Axl Rose. Talán még nem is volt ilyen napfényes szerzeménye a bandának, tényleg furcsa ez a lazaság. A Hesitation Markson összességében nagyon kidomborított az elektronikus oldal, természetesen a rockos-metalos rész kárára, így a Satellite-tól se várjunk horzsoló gitárokat, inkább készüljünk fel egy tapsolós, NIN-esen sötét hangulatú eletropop-témára, amely kissé túl hosszúra sikeredett, és nem is okoz maradandó élményt. Hasonló a probléma a Various Methods Of Escape-pel is. Jellegében rockosabb a Satellite-nál, mondhatni, hagyományosabb, bár az első három NIN korongot istenítők ezt a dalt is unalmasnak és nyálasnak fogják érezni. És sajnos unalmas is. Pedig a refrén rendben van, ott megcsillan Reznor írói zsenije, csak épp a dal többi része sikkad el valahol félúton a jellegtelenség és az unalmasság között.

A Running a Ghosts lemez kísérletezős, sajátságos világát eleveníti fel, kiemeli az eletronikus élt és megpakolja azt némi popos fogóssággal, de egyébként sajnos ez a darab sem elég erős. És a lemez hallgatásánál rendre itt jövök rá, mi a gond: a figyelmem nagyjából ennél a pontnál szokott végleg elvándorolni, ami nemigen történt még meg velem NIN lemeznél. Egyben hallgatva a Hesitaion Marks úgy a feléig működik, aztán – kerek dalok híján – elveszünk. Külön-külön működhetnek ezek a szerzemények, még érdekesek is, de valahogy félkész hatást keltenek, és emiatt összességében a lemez inkább ötletek többé-kevésbé kidolgozott halmaza, mintsem koherens, egyformán erős, kész dalok gyűjteménye. Talán Reznor utóbbi zenei kalandozásai okolhatók mindezért, hiszen a How To Destroy Angelsben is az experimentalizmusé a főszerep, nem pedig a daloké, és a filmzenealbumain is értelemszerűen inkább benyomásokat hallhatunk egy témára, mintsem hagyományosan kerek számokat.

Megfordult az is a fejemben, hogy talán velem van a gond, illetve azzal, ahogy hozzáállok ehhez a lemezhez. Talán nyitottabbnak kéne lennem. De aztán eszembe jut, hogy szívesen hallgatom Reznor egyéb, fentebb említett projektjeit is, sőt, a Ghostsot különleges anyagnak tartom, tehát ennél nyitottabb aligha lehetnék. Itt sajnos pusztán annyiról van szó, hogy kevés a stílustól függetlenül jól sikerült dal. Mert minden újítása ellenére Reznornak most is csak az lehetett a célja, hogy művével érzelmeket váltson ki belőlünk, és a Hesitation Marksszal ez csak félig sikerült neki.

 

Hozzászólások 

 
-1 #5 cápaidomár 2016-05-09 00:09
Végig se bírtam hallgatni.
Idézet
 
 
+2 #4 Venomádi 2013-09-11 11:24
Kíváncsi leszek az új Ministry mit produkál nálatok :D bár sejtésem szerint 7 pont az álomhatár. Pedig jó lett szerintem, legalábbis amit eddig hallottam.
Idézet
 
 
-1 #3 iLane 2013-09-09 12:04
Depeche Mode
Idézet
 
 
+8 #2 CFI 2013-09-08 10:12
talán egy hatos, ha jó napom van.

mindenesetre jövő áprilisban ismét európában lesznek, aki teheti, kezdjen el félrerakni valamelyik bulira - a milánói koncert az év egyik legjobbja volt, elsöprő formában vannak.
Idézet
 
 
+9 #1 Abracadabra 2013-09-08 09:49
Nekem is hasonló volt a problémám a figyelem elkalandozásáva l... De azért jó lemez lett, remélem jönnek majd közelebb is felénk fellépni. Nem mondhatjuk, hogy kár volt visszatérni.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hirdetés

Hozzászólások

Galériák

 

Marty Friedman - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Megadeth - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Psychotic Waltz - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Jerry Lee Lewis - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2010. október 31.

 

ZZ Top - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2009. október 15.

 

Wackor - Budapest, Petőfi Csarnok, 2008. október 31.