Shock!

február 25.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Mark Lanegan: Imitations

marklanegan_cMark Lanegan delejes hangját azóta szeretem, mióta először meghallottam. Ez pedig nem máskor történt, mint a Singles filmben, mégpedig a hatalmas Nearly Lost You által, amely később a Screaming Trees legnagyobb slágerévé is vált. A Sikoltó Fák kivágását követően is a különc Lanegannel maradtam, szólódolgai rendre tetszettek (főleg kezdetben), és kollaborációi nagy része is megtalált (leginkább nyilván a Queens Of The Stone Age-beli tevékenysége), bár időről-időre felbukkant olyan dolgokkal, amiket nem igazán tudtam hová tenni – így például sem Greg Dullival, sem pedig Isobel Campbellel közös lemezei nem nekem íródtak. De mindvégig elismertem, hogy kifejezetten magas színvonalú, amit művel. Talán most először kell félve bevallanom, hogy nem így van.

megjelenés:
2013
kiadó:
Vagrant Records / Heavenly Recordings
pontszám:
5 /10

Szerinted hány pont?
( 10 Szavazat )

Ezt a feldolgozáslemezt ugyanis Lanegan legjobb esetben is csak önmagának (esetleg szüleinek) készítette, amivel még gond nem is lenne. Elmondása szerint azt a hangulatot próbálta visszahozni, amivel kora gyermekkorában, a '60-as évek végén találkozott, mikor is szülei Andy Williams, Dean Martin, Frank Sinatra és Perry Como lemezeit hallgatta. Mivel soha életemben nem vetemedtem arra, hogy megfüleljem a fenti úriemberek korongjait, nem tudom megítélni, mennyire sikerült neki. Azt viszont nagyon is jól hallom, hogy az Imitations igazából nem más, mint egy szép nagy giccsparádé. Mondhatjuk úgy, hogy érzelmes-érzelgős, szentimentális, vagy épp melankolikus, de én inkább azt mondom, hogy szirupos, geil, és helyenként bizony bántóan üres. Pedig ha valaki, akkor Mark nagyon ért az atmoszféra-teremtéshez, és azt is tudja, hogyan kell atomjó cover lemezt készíteni: ott volt a '99-es I'll Take Care Of You, aminek voltaképpen minden egyes tételét szépen önmaga képére formálta, pedig akkor aztán folk, punk, R&B és country is került a szórásba.

Talán épp ez lehetett most a probléma: hogy ezúttal túl karcsú volt a merítés? Hogy kevés kivétellel majdnem csak a '60-as és '70-es évek édesbús melódiái kerültek terítékre? Pedig a producer most is az volt, aki akkor: Martin Feveyear, és azt kell mondjam, hogy a lemez teljesen jól is szól. Telten és tisztán – igaz, az én ízlésemnek túl tisztán is, de azért nem akarok mindenbe belekötni. És a mostanra állítólag teljesen tiszta életet élő és józan Mark karcos hangja is olyan erős, mint korábban, viszont hiába keresem azt a mélységet és hangulatot, amit korábban szinte csak ő tudott – sehol sem találom. Sajnos a tizenkét dal kiválasztása sem a legtutibb: kizárólag merengős-borongós hangulatú, kifejezetten lassú darabok kerültek felvételre, megközelítőleg hasonló hangszereléssel, ami az egy szál akusztikus gitár-kísérettől a vonósokkal-fúvósokkal-zongorával való megerősítésig terjed, így aztán az embernek olyan érzése támad, hogy ugyanazt a két-három dalt hallgatja. Nézzük a felhozatalt: vannak itt jobban sikerült búslakodások (mint pl. a nyitó Flatlands), másfelől kifejezetten blőd darabok (a női éneket is tartalmazó She's Gone, Andy Williams nyálas Lonely Streetje, és a kimondottan idegesítő és modoros I'm Not The Loving Kind), de szerencsére olyanok is, amiket magamtól nem feltétlen hallgatnék meg ugyan, ám ebben a közegben több mint tetszetősek. Ez utóbbit leginkább két Sinatra darab jelenti: Frank Sinatra szomorkás Pretty Colorsa, és lánya, Nancy Bond-slágere, a You Only Live Twice.

A két legkomolyabb tétel pedig szinte már kívülállóként magaslik ki a mezőnyből, talán nem is véletlen, hogy ezek kerültek középre: Nick Cave Brompton Oratoryja ugyanolyan monumentális, mint az eredeti, talán annak mélységét nélkülözve, a komor Solitare viszont jobb, mint a Williams-féle eredeti. Később viszont igencsak lerontja az összhatást az ürességtől fülsértően kongó, kiherélt Mack The Knife (Bicska Maxi dala a Koldusoperából), pláne a számomra konkrétan hallgathatatlan Élégie Funèbre, ami a legundorítóbb francia sanzon-hagyományokat ápolja, és amiben Lanegan jól hallhatóan megküzd a fhanszoá nyelvvel, fél-dallamtalan fél-kántálása szinte kínoz. Ezután már csak egy érdekesség marad hátra: a záró Autumn Leaves ugyanis eredetileg Kozma József (izé, Joseph Kosma) szerzemény, magyarul Hulló levelek néven ismeri, aki ismeri, én ugyan nem. De nem is akarom.

Mint ahogy nem akarom soha többé meghallgatni ezt a lemezt sem (kétszer sikerült). És ha most azt kérdezed, hogy mi értelme volt egyáltalán írni róla, akkor csak azt mondhatom, amit a legelején: én kifejezetten szeretem Mark Lanegan hangját, kíváncsi is voltam rá, utólag pedig szimplán csak bízom benne, hogy ez a kaland egyszeri elrettentés volt, legközelebb nem borzolja újra össze kusza idegszálaimat ilyesmivel - ha akarod, egyfajta ördögűzés ez a kritika. Gyorsan meg is hallgatom inkább ötvenedszerre is a Whiskey For The Holy Ghostot, biztos, ami biztos.

 

Hozzászólások 

 
+7 #3 Metal 2013-09-27 12:39
Hat nem kaptam kedvet, hogy belehallgassak...:/
Valami klasszikushock iras keszulhetne egy Screaming Treesrol szerintem, nagyon tudna tetszeni :D
Idézet
 
 
+7 #2 Codename333 2013-09-27 12:22
azért a borítónál sem eroltették meg magukat :D am én is imádom a hangját de ez most télleg nem lett valami jó. nah majd máskor.
Idézet
 
 
+6 #1 Flagellator1974 2013-09-27 12:03
Marad a Sikító Fák össz. műv.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Fates Warning - Budapest, A38, 2013. október 16.

 

Helstar - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Whitesnake - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. július 13.

 

Slayer - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Nevermore - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Paul Gilbert - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 29.