Az idei Graspopon a harmadik nap ígérkezett a leglyukasabbnak, ráadásul két legnagyobb kedvencem közül sikerült egymásra szervezni a Moonspellt és a Queensrÿche-ot, így ezt a pihenős felvonást az ellensúlyozta, hogy egy sor kultikus bandát nézek meg. Ha már mennyiségre nem lesz sok, legalább legyen különleges az élmény. A negyedik nap azonban utána ismét egészen brutális töménységű felhozatallal szolgált Belgium legnagyobb metálfesztiválján. Idei fesztiválbeszámolónk Desselből, második fejezet.
A sort a Rivers Of Nihil nyitotta leghátsó fertályban elhelyezett nem is olyan kicsi lyukban, amely Metal Dome névre hallgat. Komplex, dallamos death metaljuk nem vett le a lábamról elsőre, de a két vokálos szépen kiegészítette egymást. A hörgéseket jobbára a bőgős Adam Biggs hozza, de tiszta énekkel segít be elég gyakran a gitáros Andy Thomas is, aki fun fact, csontra velem egy napon született. Szövevényes zenéjükben megjelenik a szaxofon is állandó jelleggel, no nem úgy, hogy Patrick Corona szaxofonos álldogál és néha fúj egyet, hanem eltűnik és megjelenik, amikor kell. Az ilyen egzotikus hangszernek jól is kell szólnia, ezt is remekül abszolválta a pennsylvaniai csapat. Nagy slágerekről nem tudok beszámolni, ez a zene nem arról szól. A hőségben folyt a víz mindenkiről, mégis megtöltöttük a kisebbik sátrat. Az új lemezt állították fókuszba, és két elődjéről is voltak szemelvények. Tetszettek, de nem győztek meg maradéktalanul.
Ha már csupa kisebb banda lesz műsoron, gondoltam, lássam a Jupiler Stage-en, milyen a Primal Fear, mivel a Sepultura fesztiválos szettjét láttam már tavaly a Rockstadton. Ez a negyedik számú színpad, de szabadtéri, és kényelmesen elfér itt is egy Marquee sátornyi embertömeg is. Ralf Scheeperséket egyszer már láttam az őskorban a Judas Priestnek nyitni, és egy barátom megjegyezte akkoriban epésen, hogy jó-jó, de a Judas Priest előtt miért a Judas Priest kell fellépnie? Ennyire azért nem vészes a helyzet, az első szám például totál Gamma Ray volt, de azért nyomokban a fenti is igazságot tartalmaz, mint minden vicc. Kicsit rutinszagú volt a koncert, bár Scheepers hangja még mindig kiváló, csak olyan nagy dallamokat nem sikerült írni ennek a bandának. Hol Accept-ízű, hogy masszívan priestes volt a gitározás, csak az említett nagyok ihletettsége nélkül. Ami még feltűnt: mennyire kocka a dobolás, nem tesz hozzá sokat a zakatolós heavy metalos riffekhez, márpedig az igazán nagy bandáknak ez is sikerül, akér tudat alatt, észrevétlenül is. Amúgy üde színfolt volt az olasz-kubai származású, fekete gitároslány, Thalìa Bellazecca a maga nagy göndör hajtömegével – teljesen szimpatikus a banda több fronton is, de azért megvannak a maguk korlátai. A technika sem volt mindig velük: néhol ingadozott a hangerő, nem nagyon zavaróan, de azért nem lehetett figyelmen kívül hagyni. A záró Metal Is Forever óriási sláger, ezt jó, hogy a végére tartogatták. Több ilyen kellett volna, akkor kevésbé lett volna rutinszagú a dolog.
A Terrorizer műsorából láttam egy kicsit ezek után, de mivel ugyanaz volt, mint a Rockstadton, annyira nem volt lényeges, hogy egészben kapjam el, még Brian Werner koponyákból összerakott mikrofonállványa is ugyanaz volt, mint tavaly, és láttam a háttérben pengetni David Vincentet is. Ha már nincs Morbid Angel, legalább lássam a nagykalapos basszusgitárost meg a dobosisten Pete Sandovalt, ameddig még aktívak... Az Orden Ogant már mindenféle egyrészt-másrészt logikától mentesen is meg akartam nézni, és újfent bizonyították, hogy miért tartom őket a német power metal egyik legjobb újabb képviselőjének. Nem kezdők már ők sem, harminc éve léteznek, de első lényeges lemezük nincs húszéves sem. A Helloweenek, Gamma Rayek és Blind Guardianek között bizony ők az új fiúk, a felsorolt intézményekhez képest még bőven gyerekcipőben járnak, de már van egy sor figyelemreméltó albumuk, változatos stílusban. A közönségénekeltetés is briliánsan sikerült („Cold dead and gone"), jól eljátszogattak a közönséggel a The Order Of Fear fesztiválosra átköltött áthallásaival is (fear-beer), túltolás nélkül. A kosztümös, feketeruhás Batmannek (vagy minek) öltözött Sebastian „Seeb" Levermann jó frontembernek bizonyult, a közönség pedig nagyon vette a lapot. Még a focivébén látott, földönülős együttevezésre is kapható volt a rajongósereg, pont úgy, ahogy a norvég szurkolókon ámul és derül mostanában az internet, élőben meg Észak-Amerika. Zeneileg is járt a pacsi az olyan megoldásokért, mint a Gunman, a szinte AOR-os Heart Of The Android, vagy a záró The Things We Believe In. Szép metszetét nyújtották öt lemeznek is. Méltatlanul alulértékelt csapat, de a világsztársághoz már azért némileg késő. Attól még a délután legjobb bandája ők voltak. Egy turnékoncertet is simán elviselnék ilyen minőségű dalokból válogatva.
Lacuna Coil és Three Days Grace helyett inkább lazítást választottam, és kényelmesen megnéztem, amint többek között Muse-aláfestéssel szépen lassan felépül a Sonata Arctica színpada a Jupiler Stage-en. Gondolatban a Marquee-ben is jártam, ugyanis a Sonata és a Corrosion Of Conformity hatalmas átfedése miatt a terv egyértelmű volt: bár Tony Kakkóékat sem láttam még, amikor kell, lépni fogok, hiszen a sátras C.O.C. lesz az igazi, főleg az új lemez ismeretében. A Sonatán kicsit kattogott a dob még az elején, meglepett, hogy a jól sikerült újról nem is játszottak (Clear Cold Beyond) – pedig erre fogadni is mertem volna. A középkorszakos számok helyett viszont odébbálltam (később volt minden jó is a Sonatától, de az már nélkülem), és a már jól ismert hangosító mögötti kordont támasztva nyugtáztam, hogy a Corrosion Of Conformity felállástól függetlenül óriási koncertbanda. Első kézből ezt nem tudhattam eddig, de éreztem, hogy ezzel mellényúlni nem lehet. Vaskosan bejáratták a Good God, Baad Mant, öt tétel is érkezett róla, és mindegyik nagyon tetszett. Az übergyors Gimme Some Moore a végén, az Asleep On The Killing Floor nyitánynak például szuperül illeszkedett a klasszikusokhoz is. A kifejezetten visszafogott Woody Weatherman is vigyorgott nagyokat, érezte ő is, hogy mennyire veszi a lapot a közönség. Látszott rajta az „irtó kemény ez vazze, te is látod, Pepper?" tekintet sokszor. Zeneileg a gitárosok el is vitték a showt, de azért nem kizárólag.
Az új basszer Bobby Landgraf olyan otthonosan mozgott, mintha évtizedek óta ezt csinálná (jó, Down, szóval azért sok köze van a sludge világához), a három vokálos pedig minden igényt kielégített. Fület gyönyörködtető hangzás (a sátor kötelez) és impozáns fényjáték, a kora esti órákban pont erre volt szükség. Volt egy kis aktuálpolitikai felhangja a Pepper Keenan elmondása szerint négy évenként aktuális Vote With A Bulletnek is, mindezt még természetesen a jóízlés határain belül. A Deliverance-korszakos Shake Like You perzselő tempója, vagy a Diablo Blvd. southern rockossága mind integráns része a COC munkásságának, ahogy az együtténeklős Who's Got The Fire is. A végére mi maradt volna, mint a füvezős Albatross meg a Clean My Wounds – igazi népünnepély kerekedett a dologból. Rendkívül sajnáltam volna, ha lemaradok róla, a fesztivál egyik csúcsfellépése volt. Szükségem van erre a bandára, évtizedek óta hallgatom őket töretlenül, az ilyen koncertek meg csak bebetonozzák, amit az ember amúgyis tud: vannak dolgok, amelyeket egyszerűen nekünk talál ki az élet.
Az Uncle Acid & The Deadbeats mindenese, Kevin R. Starrs közismert módon olyan nőies hanggal rendelkezik, hogy egy ideig azt is hittem, csaj a frontember. A stoneres, pszichedelikus felhangokkal teletömött zenében metál is rejlik, de alapjában véve inkább évtizedekkel ezelőtti legendák nyomán csinált rock – és teljesen fesztiválkompatibilis. A Metal Dome kisebb sátra vígan meg is telt, jól is nyomták, de az igazi izgalmat a Moonspell és a Queensrÿche jelentette. Az egy dolog, hogy az Irreligious idén harminc, a Moonspell meg nagy kedvenc, de gyakrabban látom őket koncerten, mint a Queensrÿche-ot, így utóbbiak mellett döntöttem – ráadásul ezt a koncertek kezdése előtt tíz perccel döntöttem el. Persze, lehet mondani, hogy ez a Todd LaTorre-féle változat egy profi tribute-csapat benyomását kelti, de én 'rÿche-koncerten Geoff Tate-es dallamokat akarok hallani és a hőskor legnagyobb dalait, ezeket pedig megkapom. Todd gyakorlatilag egy Tate-klón, és ebbe a bandába meg nálam pontosan ez kell. Furcsa volt, hogy a Kamelotból megismert Casey Grillo már biztos tagnak tűnik a legendás Scott Rockenfield helyén, Chris DeGarmo is rég a múlté, de amíg Michael Wilton és Eddie Jackson van, addig Queensrÿche is lesz. A műsor meg briliáns volt. Minden idők legjobb lemeze túl nagy ziccer, nem is hagyták ki: előkerült a Mindcrime gerince (címadó, I Remember Now / Anarchy-X / Revolution Calling, a végén Eyes Of A Stranger) – ez mi lenne más, mint libabőr? Ráadásul az Anarchy-X-et élőben dobolta el Grillo, én mindig úgy láttam eddig, hogy intrótrackként felvételről nyomták le. A korai évekből szinte az összes lemez címadója is előkerült: a névadó nóta például kezdésnek, de volt The Warning és Empire is. Az idén negyvenet ünneplő Rage For Ordert is megidézték (Screaming In Digital, Neue Regel), teljesen old schoolra véve a dolgot. Úgy sikerült tizenegy számba sűríteni a Queensrÿche lényegét, hogy a koncert még egy órát sem tartott. Kevés ilyen kiugró szintézisbulit tudnék megnevezni. A szervezés nagy hiányossága meg az volt, hogy a Moonspell a sátorban lement harmadházzal – az egész fesztivál legrosszabb ötletének bizonyult ez a fedés.
Innentől viszont a Queensrÿche okozta eufória után sem, meg amúgy sem volt tervben semmi komoly aznap estére, csupa olyan fiatalabb korosztálynak szóló aktuális üdvöske szántotta fel a színpadot, amely maximum részben érdekelt. Mászkálás közben nem is maradt meg sok ezekből fellépőkből, a szombat volt a leglyukasabb nap számomra összességében (Architects, Tesseract, Bad Omens, Bring Me The Horizon – vagy a death metalos, de dögunalom Six Feet Under). Végül a megtekintésre meglehetősen ajánlott Avatarról is lemaradtam vizuálisan, de hallótávolságon belül voltam végig, és profin kommunikáló, jól játszó zenekart hallottam. Erről viszont többet nem tudok mondani. Tartja a mondás, hogy hajnal előtt van a legsötétebb, ugyanis a vasárnapi zárónapon apraja-nagyjára is kíváncsi voltam, és még az átfedésekkel együtt is a legerősebb nap jött össze.
Ehhez viszont korán kellett kelni, és még így is lemaradtam a guaraní nyelvű paraguayi thrash ígéret Kuazarról, az Evergreyről vagy Gaereáról a korai 12-13 órás sávban, de a Life Of Agonyre már kiértem. Különösen fontos volt számomra anno a River Runs Red, örömmel tapasztaltam, hogy nekik is, mivel a szett gerincét, több mint felét ez tette ki. A déli hőségben a törölközőfejű (nyilván inkább mögéje bújó) Keith Caputo és csapata az Other Side Of The Rivert nyomta éppen (az Ugly című kettes lemezről), valamint az Undergrounddal zártak. Örülök, hogy Keith jól van, a hangját sem veszítette el. Azon után, amiken keresztülment, csak csodálni lehet, hogy van ereje emberek elé állni, és így énekelni. A csapat zöme is régi harcostárs, Joey Z gitáros és Alan Robert bőgős is az ősidők óta együtt vannak, látszik is rajtuk: így kell megszólalni. Bajban lennék, ha műfajt kellene társítanom hozzájuk, maradjunk annyiban, hogy húzós groove-okra, fogós refrénekre, hardcore-ra, alternatív rockra és minimális mértékben thrashriffekre is építő remekbe szabott, jellegzetes New York-i zene ez – úgy tálalva, ahogy csak a legnagyobbak tudják. Szinte bűn volt egy ilyen legendát bezsúfolni a vasárnapi ebéd magasságába, bár legalább láttam őket. De egyezzünk meg, hogy egy Marquee vagy Jupiler kinézett volna nekik egy későbbi sávban azért.
Szinte azonnal érkezett a másik főszínpadon a svéd Europe, és nekik is van egy idén jubiláló nagylemezük, a negyvenéves The Final Countdownról az is felmerült, hogy elnyomják az egészet. Erre végül nem került sor, de az évek óta örömzenélést bemutató félig norvég brigád (Ian Haugland dobos, John Norum gitáros) inkább felvillantott pár szemelvényt a legújabb korból is: a Walk The Earth mellett a klipes vetítéssel dúsított vadiúj, politikai áthallásoktól sem mentes The Cult Of Ignorance briliáns volt. Ám az igazi ovációt a régmúlt kapta: kijárt a taps az ősöreg és fémes Scream Of Angernek, a Rock The Nightnak, vagy az olyan refréncentrikus alapműveknek, mint a Cherokee. Zárásként az egészségtelen mértékben túljátszott és némileg elkoptatott, de zseniálisan fogós, űrutazós, Földet elhagyós, alapjában véve környzezetvédő The Final Countdown még így is megdöbbentő ezredik alkalommal is, főleg, ahogy a monumentális szintitémák egymásba hatolnak. Legendás dalcsokor végére tett pontot egy legendás hard rock csapattól. Sokadszorra látom őket, és ha tehetem, nem hagyom ki soha. A fedésben játszó Decapitatedet buktam miattuk, de ezzel együtt tudok élni.
Hasonló, de nem ugyanolyan stílusban az Extreme érkezett az ikerszínpad másik felén. Bár Gary Cherone énekes is jó arc, meg nagy rock'n'roll fazon, de kisugárzásügyileg, zeneileg meg frontemberügyileg is elmondhatom: Nuno Bettencourt föléje kerekedett. Portugál születésű gitáros barátunk minden fronton maradandót alkotott. A Pornograffitti javát funkos, fémes gitározással adta el (Decadance Dance, Get The Funk Out), de örökzöld balladájuk persze nekik is akad (More Than Words, de ott van a swinges Hole Hearted is). Ha kell, akusztikus blokkot adott elő, ha kellett, rock'n'roll-alapműveket (Queen – We Will Rock You pillanat), és poénokkal sem állt hadilábon („55 év fölött minden leüléssel töltött idő felér egy orgazmussal", a Hole Hearted előtt „ez a legsúlyosabb cucc, amit valaha írtunk" – az a jó ebbben, hogy be is vettem, mivel nem ott számítottam balladás blokkra). Ahogy egy Amerikában felnőtt portugál sráctól teljesen természetes a focivébé iránti érdeklődés is. A modern kori riffek hasítottak (#Rebel, Rise, Thicker Than Blood), de ami még lenyűgözött, az a fölényes de nem fölényeskedő zeneiség, ami Nunóból árad minden pengetésnél. Erre példa a Flight Of The Wounded Bumblebee, amely civilben a He-Man Woman Hater felvezetése, és amelyet dongóhangok kíséretében adott elő (az eredetit meg Rimszkij-Korszakov szerezte, és nemcsak az Extreme, hanem a Manowar is feldolgozta). A végén pedig, amikor azt hittem, hogy oké, ez nagyon jó volt, belekezdtek egy Ozzy-medleybe: a gyors, teperős I Don't Know-t a Bark At The Moon és a frenezikus Crazy Train követte. Bizony rendesen meg kell izzadni ezekkel a Randy Rhoads-témákkal mindenkinek, de Nuno csuklóból kirázta ezeket (meg persze a Jake E. Lee-féle Barkot is). Az egyik blokkban spontán(nak tűnő) természetességgel eljátszotta a Final Countdown szintitémáját – akusztikus gitáron, majd az utánuk következő Zakk Wylde-nak és kompániájának, a Black Label Societynak teremtette meg az alaphangulatot. A fesztivál egyik legmaradandóbb fellépése, ráadásul a hőhullám miatt levegőt is alig lehetett venni. Ilyen élményekért járunk koncertekre. Úgy érzem, jól döntöttem, amikor az amúgy saját jogon is nagyon jó Vltimas műsorát léptettem az Extreme miatt (Flo Mounier-stől meg David Vincentestől együtt is).
Következett a már négy éve is egyszer megsasolt Foreigner, de akkor annyira tetszettek, hogy megnéztem őket megint, a „ki tudja, mikor lesz még rá alkalom" elvén. Meg hát efféle, főleg Amerikában népszerű stadionbandákat még nyugat-európai fesztiválokon is ritkán sodor elém az élet. A Foreignernek a zenészei is nagyon jók, erről aznap délután is meggyőződhettünk, még úgy is, hogy nem volt eredeti tag a színpadon (Mick Jones nem turnézik ugye egy ideje). Szerencsére az első négy lemezre kihegyezett szett során sem hangzásbeli gikszerek, sem zenészi mellényúlás nem tarkította a bulit, így a '70-es és '80-as évek fordulóján született klasszikus AOR-dalok autentikus élményt jelentettek. Bámulatos érzékkel válogatották mindenhonnan a legnagyobbakat, mint a Double Vision vagy a Head Games címadója, vagy a debütről a Cold As Ice – érezhetően keményebb volt a korai korszak, mint amivel gigasztárok lettek anno. Aztán irgalmatlanul nagyot zenélve újra tarolt az elegáns és némileg áthangszerelt Urgent is: a legendás szaxofonszólót áttranszponálták gitárszintire, nagyon látványos előadás volt ez Michael Bluestein jóvoltából. A vokálisan nagyot alakító brigád énektémáiból kivette a részét a Dokken alappillére, Jeff Pilson is, valamint a nemrégen énekre váltó Luis Maldonado is – remekül hozta Lou Gramm nagyszerű témáit. A kolosszális kasszasikert hozó 4-ről két további másik húzónóta fért bele, kivétel nélkül mind kislemezes sikerek (hét single-ből lehetett válogatni): a hibátlan Waiting For A Girl Like You, meg a rocksztárságról álmodó és zenét felfedező gyerekről szóló Juke Box Hero a pakk legjava. Utóbbi kimondottan nagy libabőr volt. Az I Want To Know What Love Is örökzöld balladáját nem akarták záróakkordnak hagyni, a banda szellemiségét jobban jellemző pattogós sláger, a bulit ténylegesen befejező Hot Blooded reálisabb képet fest arról, hogy milyen is a Foreigner élőben. Kiemelkedően jó.
Az Extreme által már beharangozott Zakk Wylde oldalról nézte is az Extreme-et, ezt maga Nuno mondta nekünk koncert közben, a felfokozott várakozásnak pedig meg is felelt a Black Label Society. Egy Sabbath/Zep-egyvelegnél (Whole Lotta Sabbath) jobb felvezetés nem is kellhetne egy ilyen bulihoz, és Zakk nagy kedvvel vezényelte a bulit. Nem szóltak egyébként tökéletesen: bár mindent ki lehetett venni megfelelően, csak a dob volt egy kicsit tompa, de a gitárhangzás ellenben kárpótolt érte. Természetesen Zakk nem lett volna Zakk, ha nincs Ozzy-tisztelettétel, ezt a fél No More Tears jelentette, monumentális ez a szám, Ozzy szólókarrierjének saját Heaven And Hellje. Valahol itt jammelte bele Zakk a Purple-féle Smoke On The Water riffjét is a repertoárba emlékeim szerint. A Fire It Up közben pedig Nuno is vendégeskedett egyet, kölcsönkenyér visszajár alapon – óriási a haverság a zenekarok között. Ebbe az össznépi cukiságba még az sem rondított bele nagyon, hogy a Suicide Messiah közben elment a hang, némi szünetet okozva, majd aztán 10-20 másodperc múlva minden menjen tovább, ahogy kell. A show-t a Stillborn slágere zárta – kitermelte már a BLS is a saját örökzöldjeit is, és nagyon masszívan tud megszólalni Zakk saját gyermeke. Lassan már veretes klasszikusnak számít ez a csapat.
Leültem a földre utána, mert ennyi fáradalmat ki kellett pihenni, és vártam, hogy a szomszédos ország legendája, a holland The Gathering mikor kezd. Aztán látom csak, hogy gyűlik a nép, de mindenki Alice Cooper-pólóban van. Na, akkor a Gathering biztosan a sátorban lesz, kaptam is észbe, és indulás hátra. Öregszem, az ilyesmit általában előre szoktam tudni. Cooper papát már láttam kétszer a Graspopon, abból az egyik egy huszonhárom számos, minden igényt kielégítő monstre buli volt. Így az Annekével újraegyesült Gathering volt az egész hétvége egyik legjobban várt produkciója – joggal. Annekét már láttam másokkal fellépni, sőt szólóban is, de ő is a Gatheringgel az igazi, no meg a Gathering is vele, ideális ez így együtt. Még a hőskor gitárosa, Jelmer Wiersma is visszatért, huszonsok év távollét után, amelyet csak szórványos vendégfellépések szakítottak meg. A sátras koncert pedig könnyfakasztóan zseniális volt, többször is megálltam, hogy sírva fakadjak, de nem mindig sikerült. Megalázóan tökéletes volt a műsor, pedig nem húzták túl hosszúra sem. Ráadásul nemcsak a Mandylion állt a fókuszban: a Nighttime Birds egyetlen hírmondója, a töredezett ritmusú On Most Surfaces (Inuït) egyenesen a buli egyik csúcsát jelentette. Azért természetesen a legfontosabb lemez adta a műsor gerincét, mágikus pillanatokat rejtett az Eléanor, a holland polderek árnyékában a vízártól félő Hollandiát megfestő Fear The Sea vagy a nagyon költői In Motion #1 („Make me cry in vain"). Ám mégis a The Gathering talán legfenségesebb száma, a Strange Machines tette fel a koronát erre a tökéletes időutazásra, ahol minden olyan volt, mintha 1995 és 2000 között lebegnénk újra, egy csúcsformát mutató, nagyszerű zenekar társaságában. Anneke mára aranyos néni lett, a ráncait sem nagyon sietett kiegyenesíteni. Mégsem lehetett másfelé nézni, csak a fronthölgyre, akinek az egész sátor egyébként a tenyeréből evett. A fiúk is remek zenei alapokat szolgáltattak az ének alá. Új lemez is biztosan lesz majd egyszer, és arra biztosan befizetek majd. Ezért járunk koncertekre 2.0.
Lassan a késő délutánból majdnem este lett, mindenki nagy megkönnyebbülésére már a szabadtéren is elviselhetővé vált a hőmérséklet, ez az este 8-as sáv a legjobb ilyen sík mezőbe elképzelt koncertekhez. Alice Cooperből pont hallottam, amint Pink Floydot és Nirvanát játszanak a közönségnek (láttam már ilyet, tudom, hogy része a show-jainak), de a minden évben megejtett óriáskerék kihagyhatatlannak bizonyult, ilyenkor madártávlatból beláthatjuk az egész teret, mindenhol emberek, mind az öt színpad látszik a magasból, innen-onnan hangfoszlányok is eljutnak a magasba – „it's a long way to the top if you wanna rock 'n' roll" ugye. A kerékkel azért gyorsabb, na!
Azért sokat mélázni nem lehetett, mert a sátorban az egyik Venom készülődött megadni, azt mi a Welcome To Hellnek jár – egészben eljátszani az idén negyvenöt éves, legendás debütlemezt. Mivel ennek a Venomnak Mantas (Jeff Dunn) és Abaddon (Tony Bray) a tagja, valószínűsíthető, hogy hamarosan kijelentik, hogy ők az igazi Venom, aztán a jogászok majd eldöntik. Egy biztos, van mostanában nekünk Tony Dolan-féle, Cronos-féle és most már Mantas/Abaddon-féle Mérgünk is. És még mondja valaki, hogy túl sok a jóból... Mantasék pedig, mivel állandó énekesük nincs különféle meghívottakkal oldották meg a vokálos posztot, így meg egy nagyon érdekes és főként speciális együttállás keletkezett. Feltűnt sok minden a buli során. Például az, hogy a „gonosz Motörhead" mennyire a kora brit szellemiségét testesíti meg, amint egy későbbi Maiden-riffre épülő lemezcímadó mennyire hasonlít a később megírt 2 Minutes To Midnightra. Aztán azt is izgalmas volt nyugtázni, hogy mekkora hatással voltak Mantasék a későbbi extrémmetálos színtérre (óriásival). Olyan frontemberek adták egymásnak a mikrofont. mint az exkluzív vendég Tom Angelripper, aki még basszusgitárt is hozott: stílszerűen One Thousand Days In Sodomot is játszott, és a Sodom nem is volt műsoron a környéken. De a kedvencem David Vincent volt. A Morbid Angel örökifjú nagykalapos rocksztárja az Vltimasszal és a Terrorizerrel már fellépett itt ugye, és a fél bulit is megkapta, gótikus hangon (a God Of Emptiness stílusában) is megszólalt a klasszikus orgánuma mellett. De említhetném Diva Satanicát (Bloodhunter, Nervosa), Blake Arendellt (Interceptor) és Nergalt is a Behemothból. A Venom iránti tiszteletet sokféleképpen fejezte ki mindenki. Volt olyan is, aki már azzal is, hogy csak a Venomért jött ide, mert amúgy más dolga a Graspopon nem volt. A záró Countess Bathoryt meg össznépi éneklés tette felejthetetlenné, amolyan extrémmetálos körökben szinte tábortűzkategóriás, közismert nóta ez, „you all know it" – mondta a nagy Dávid, és igaza volt.
Innen még két dolog érdekelt a felhozatalból. A főszínpados Def Leppardot utoljára 2008-ban láttam, a Mastodont meg tavaly, így értelemszerűen eldőlt a dolog, a sheffieldi rocklegendák javára. Hihetetlen, hogy mennyire nem fog rajtuk az idő, ráadásul összehozták a fesztivál talán legjobb dobhangzását, amelyet halálos gitársound tetézett. Rengeteget számított a dobalap (a Photographnál nagyon sokat ért), pedig aztán Rick Allen pont nem az az emberpolip-jellegű dobos sajnálatos balesete óta főleg. De amit egy karral és két lábbal megcsinál, azt sokan még négy végtaggal sem tudják, és ezért jár a kalaplengetés. Feltűnt, hogy Joe Elliott magasabban énekel, mint régen, a Love Bitesben volt ez nagyon nyilvánvaló, ahogy Phil Collen kipengeti a refrén alatt azt a hidegrázós dallamot, attól kész voltam. A személyes kedvenc Hysteriáról sikerült elnyomni a fél lemezt (ez a blockbuster is hét kislemezes slágert szállított anno, majdnem negyven éve). A ráadás előtt elővett Pour Some Sugar On Me főriffje akkora királyság volt, hogy azt sem tudtam, mi bajom, annyira elkapott. Biztos sokaknak ismerős az érzés, amikor már tudjuk, hogy ami szól, nagyon jó, de megnevezni még nem tudjuk – ez is ilyen volt, kell 2-3 másodperc, amit az emlékek beugranak, hogy „igen, ez az a riff, valóban". A negyvenöt éves High'n'Dryt is megidézték a Bringin' On The Heartbreak félballadájával, a lemez egyik legizgalmasabb deep cutjával, az instrumentális Switch 625-val és a ráadásban a Let It Góval is – tényleg mindent megkaptunk, amit másfél órában elvárni lehetett.
Ha már ilyen szépen ért véget a Leppard, és volt időm is, a Mastodon végét érdemes volt megnézni a sátorban, és bár még mindig az angolok hatása alatt álltam, a dupla vokállal operáló Mastodon mindig élmény, és ugye csak most láttam másodszor, a telítettség érzése még messze van. A műsoruk fele után értem oda csak, de elkaptam kedvenc lemezem címadójának végét (Crack The Skye), az őskori Mother Punchert, valamint az újkor egyik legjobb riffjét kipipáló Steambreathert, a végére pedig a Blood And Thunder együtténeklése maradt tradicionálisan. Ezek alapján, meg a szett ismeretében nem tudom elképzelni, hogy valaki csalódottan ment haza, aki szereti őket.
Ezen a ponton még lett volna ez-az, többek között a Sabaton, de nekem ez a banda a Primo Victoria óta valahogy soha nem adta, a demók még jók voltak, ha-ha! Láttam is már őket itt, iszonyú profik mindig, óriási látvánnyal, de valahogy nem találtam hozzájuk további kapcsolódási pontokat, túl kockának tűnnek a dallamok. Leppard és Mastodon után meg már nem kellett más. Hogy jövőre mi lesz? Először megvárjuk a bejelentéseket, de menni kellene megint.
Fotó: Graspop Metal Meeting
