Shock!

november 29.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Uncle Acid & The Deadbeats: Mind Control

uncleacid_cNyár környékén kezdtek szállingózni az alacsonyan repülő hírek arról, hogy a mindenható Black Sabbath november-december környékén esedékes, Európa boldogabbik felét érintő turnéján egy Cambridge-i banda, a nagyközönség számára igencsak ismeretlen Uncle Acid & The Deadbeats lesz a bemelegítő zenekar. Mivel kábé tizenöt éves korom tájékán voltam utoljára naiv (és akkor is ráfáztam), így aztán egy pillanatra sem gondolom, hogy ezen a szinten valaki kizárólag azért csíp meg egy ilyen körutat, mert annyira jó a zenéje, és annyira tetszik a főbanda tagjainak. A kérdés így már csak az, hogy akkor egyáltalában megérdemlik-e? És a nagy büdös helyzet az, hogy én bizony nem merném rávágni az igent.

megjelenés:
2013
kiadó:
Rise Above / Metal Blade
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 13 Szavazat )

Mert tetszik-tetszik ugyan Savas Nagybácsi hármas sorszámot viselő korongja, de stílusában bizony erősen a „futottak még" kategóriába tartozik. A stílust amúgy nevezzük retro/doom rocknak, és ha a retro zenék felől nézzük, akkor a teljes svéd mezőny (Witchcraftestől, Graveyardostól, pláne Spiritual Beggarsestől, hogy most kizárólag csak a jéghegy legtetejét említsük) hatalmas köröket ver rá, ha meg az okkult/doom felől, akkor a Year Of The Goat / The Devil's Blood / Blood Ceremony / Jex Thoth formációk hugyozzák ketté röhögve, hogy itt is csak a legismertebb nevekre szorítkozzunk. Mert hát Uncle Acid nyilván ugyanazokból az összetevőkből építkezik, mint az a közegben általánosnak tekinthető (értsd: Black Sabbath, Pentagram, csipetnyi Led Zeppelin, és bizony-bizony a Beatles), maximum annyit tehetünk hozzá, hogy színesítő jelleggel némi Stooges is előkerül, miközben ha nagyon akarom, még a szintén brit Electric Wizard sejtelmesen lázálomszerű hangzásképe is hivatkozási alapul szolgálhat. Csak hát Jus Obornék sokkal, de sokkal gonoszabbak és megátalkodottabbak.

Ami viszonylag szokatlannak tekinthető, az maga Uncle Acid (azaz K. R. Starrs) androgün hangja, az meg legyen az én bajom, hogy az ilyen, igencsak magas és sokszor bizony kifejezetten nyávogós férfi énektől nekem úgy kábé húsz perc után feláll - ne tessék rosszra gondolni! - a szőr a hátamon. Emellett Starrs hangi adottságai sajnálatos módon kifejezetten korlátozottak, ami miatt az ember kábé pont akkor kezdi el végképp unni az egy-két hangon való kántálást, amikorra a zene is hozzá laposodik (nálam ez rendre a lemez kétharmadánál szokott bekövetkezni). Még szerencse, hogy Savas Bátyó hangja frankón hátra is lett keverve, azonban ezzel együtt is nekem az a tétel jön be a legjobban, ahol a legkevesebbet hallatja orgánumát, ez pedig a nyitó Mt. Abraxas.

A hétperces nyitószám tényleg teljesen pofás, igazi doom riff-orgiát vezet elő: kábé öt-hat, egyenként is kimondottan fogós riffet sorakoztat fel, miközben olyan érzése van az embernek, hogy egy különös, nehéz lepel mögül, de még inkább bugyogó víz alól hallja a zenekart. Ami a legjobban tetszik a lemezben, az éppen ez: olyan atmoszférát teremtenek, ami igazi vintage jellegű, azonban a legvékonyabb porréteg nélküli. (A dal középrészében hallható, félreérthetetlen After Forever nyúlás mellett mindezzel együtt sem mehetek el szó nélkül!) Ezek után következik két pörgősebb „sláger"-téma: a klipesített Mind Crawler és a Poison Apple, mindkettő a lemez rock and rollos oldalát erősítve (egyben visszautalnak az előző Savas korongra, a Blood Lustra), fő erejük Starrs és Yotam Rubinger gitárjátékában leledzik, miáltal mindkettő szétcsócsált rágóként ragad a fülünkbe. A Desert Ceremony aztán visszább vesz a tempóból, miáltal jobban is hasonlít a nyitószámra, emellett ez a komor tétel rejti a korong legjobb szólóit. Az Evil Love újfent pörög, tetszene is, ha a főhős szolidan nem kezdene el nyávogni a refrénben, ez azonban szinte csak előkészítés a sejtelmes Death Valley Blueshoz (ami amúgy kurvára nem bluesos!) ahol Acid Bátyó egyre inkább megpróbálkozik a dallamokkal, ami néhol tényleg be is jön neki, kár, hogy gyakrabban viszont nem. De eddig még minden egészen oké!

A hetes Follow The Leader a lemez lassú dala, háttérben mindenféle egzotikus hangszerrel, előtérben azonban szerencsére egy szépen recsegő gitárral, és ez kifejezetten tetszik is, ugyanakkor igazából innentől kezdi torát ülni az unalom a tájon. Már a vezetőt sem kellene hat és fél percen át követnünk, a mélypont azonban egyértelműen a Valley Of The Dolls. Értem én, hogy éljen a doom meg minden, de ez a majd' hét és fél perc szuttyogás attól még olyan üres, mint kuplerájban a becsületkassza. Minimum a felét a kukába kellett volna hajítani, különös tekintettel a dalnok hamisítatlan nyávogására a refrénben. A korongot végül a szintén igen bő lére eresztett Devil's Work zárja, ami számomra ismételten kétarcú darab: visszafogottan gonosz hangulata miatt egyik kedvencem lehetne, viszont Itamar Rubinger (feltételezem a gitáros testvére, bár tudja a fene, lehet, hogy a Rubinger tök gyakori név arrafelé) valami elképesztően fantáziátlan és unalmas dobtémákat hoz, még jó, hogy nem ásít bele a pofánkba!

Lehet, hogy az elmúlt néhány percben túlzottan is leszedtem a keresztvizet az Uncle Acidről, de egyik kedvenc stílusom tekintetében már csak ilyen szigorú vagyok. Pedig nem rossz lemez ez amúgy, csak éppen attól a csapattól, aki mindössze négy rövid év és három nagylemez alatt eljutott a megalakulástól és a kézzel sorszámozott, írott CD-k „kiadásától" odáig, hogy a valaha létezett legnagyobb metal bandának nyisson egy Európa-turnén, na, attól többet vártam volna. Ettől még aki lesz olyan szerencsés, az feltétlenül tekintse meg őket Iommiék előtt helyettem is, aztán pedig mesélje el, milyenek voltak!

 

Hozzászólások 

 
#2 Venomádi 2018-09-19 21:43
Tökéletes volt a Sabbath elé, ha az volt a kritérium hogy ne szar banda legyen, hanem kb semmilyen. De a semmilyennél még a szar is jobb. Meg még úgy is szól mint a takony? Miután túltettem magam azon, hogy az Orchid is mekkorákat puskázott eddig, amikor a '70-es évekről írtak dolgozatot, azért csak bemászik hatszor egymás után az a rohadt Black Funeral, de le is szedi legalább a fél lakótelepet. Másoljon az ember bármekkorát, azért ez (is) volt az igazán jó bandák ismérve mindig. Acid báttya jelenleg uncsi. Aztán meglátom. Van még hova romlanom.
Idézet
 
 
+6 #1 grand magus 2013-09-19 18:29
Azt,hiszem tényleg lennének jobb csapatok ebben a stílusban.Simán.A Spiritual pedig simán,hiszen akkor játszottak "retro" zenét mikor az tényleg "előre"mutató volt.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Nickelback - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. november 8.

 

Portnoy, Sheehan, MacAlpine, Sherinian - Budapest, PeCsa Music Hall, 2012. október 19.

 

Slayer - Tokaj, Hegyalja Fesztivál, 2011. július 15.

 

Orphaned Land - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Wisdom - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 14.

 

Winger - Budapest, A38, 2009. december 9.