Shock!

Huszonöt éve már, hogy itthagyott bennünket Chuck Schuldiner, egykori csapatának öröksége azonban ma is teljes fényében ragyog. Ezen persze nincs mit csodálkozni: a Death azon kevés zenekar egyike, amely hibátlan életművet hagyott hátra, és tényleg még belegondolni is fájdalmas, mennyi minden maradhatott a mindössze 34 évesen elhunyt Chuckban. Ezeknek a daloknak ugyanakkor ma is szólniuk kell, és amíg az egykori zenésztársak olyan színvonalon állítanak emléket egykori harcostársuknak, mint a Left To Die-ban meg a Death To Allban, tényleg sosem merülhet feledésbe a legenda.

A Neuropsy szeptemberben, a Left To Die előtt már megkapta a lehetőséget, hogy bizonyítson a hazai Death-hívők előtt, és most ismét éltek az alkalommal. Ugyan ekkor még csupán úgy félig és szellősen telt meg a Dürer nagyterme, és elég rosszul is szóltak, a soproni deathrasherek intenzitásával ezúttal sem voltak gondok. Különösebben eredetinek nem nevezném őket, de teljesen autentikusan nyomják a '80-as évek végét, '90-es évek elejét megidéző dalokat, és a fazon is maximálisan stimmel ehhez. Láthatóan-hallhatóan abszolút élik az említett éra szellemiségét, legyen szó kaliforniai thrashről vagy floridai death metalról. A közönség is jól fogadta őket.

A Cryptic Shiftre már alaposabban összegyűltünk, de ebben nincs is semmi meglepő: a leedsi négyes az idei év egyik legjobb, legkreatívabb, legmellbevágóbb albumát szállította le az Overspace & Supertime-mal, ráadásul papíron is tökéletesen passzoltak a Death To All elé. Azért írom, hogy papíron, mert sajnos beigazolódtak az előzetes félelmeim: kifejezetten szarul szóltak, és ennyire összetett, komplex, technikás, lemezen is nehezen fogható zene esetében a koncertélmény halálát jelenti az ilyesmi. Vagy ha nem is konkrétan a halálát, hát mindenképpen azt, hogy nem jöhetnek elő a dalokból a tartalékok.

Eltelt már néhány hónap a lemez megjelenése óta, és még rendszeres hallgatás mellett sem térképeztem fel az Overspace & Supertime minden részletét – ehhez alighanem évekre lesz szükség. Az ilyesmi önmagában tök jó, és főleg egyre ritkább, de el tudom képzelni, mit foghatott Xander Bradley-ék adásából az, aki előzőleg soha életében nem hallotta őket. Sejtésem szerint maximum azt, hogy boszorkányos zenészek, ez ugyanis még így, a tompán dohogó, erőtlen gitárok meg az összegerjedő ritmusszekció takarásából is átjött. Szövevényes dalaik nem evilági, éteri sci-fi atmoszférája azonban sajnos egyáltalán nem érvényesült, hiába tettek meg mindent. Ez a zene egyszerűen annyira nehéz feladvány, hogy ebben a szakaszban egyelőre még a belső magnó sem segített mindig.

Maga a csapat amúgy mániákusan nyomult. Mozogtak, pörögtek, és elég volt egy pillantást vetni a basszer John Riley elborult tekintetére, hogy bárkinek lejöjjön: halálosan komolyan gondolják ezt az egészet a tízperces számokkal meg a lemezeken átívelő sztorizásokkal. (Nyilván Joss Farrington sem véletlenül viselt Voivod-pólót.) Zseniálisnak tartom a zenekart, zseniálisnak tartom az új lemezt, és jó hangzással nem kérdés, hogy gyalultak volna. Szerintem így is bárkinek átjött, hogy nehézsúlyú versenyzőkkel áll szemben, de ha esetleg nem esett le, miért vágta be Király kolléga is a tízest az új lemezre, akkor inkább gyorsan hallgasd meg, és felejtsd el azt a kongó, aránytalan kását, ami itt átjött belőlük.

A Death To Allnál szerencsére nem jelentkeztek hasonló problémák: amint az intró után színpadra robbant a négyes a Living Monstrosityvel, tudni lehetett, hogy itt nem lesz hiba. Baromi hangosan, de arányosan és kellő tisztasággal dörgött végig a cucc – Steve DiGiorgio, Gene Hoglan, Bobby Koelble és későn érkezett társuk, Max Phelps pedig mindent megtettek ebben a bő két órában, hogy méltó emléket állítsanak a metáltörténelem egyik legnagyobb legendájának. Kifejezetten érdekes volt a kontraszt a fentebb említett Left To Die-hoz képest, ahol ugyebár a korai éra őspusztító, vérmocskos és rothadásszagú pusztulatai állnak a fókuszban. Itt viszont már a turné is a Symbolic Healing címet viseli, hiszen a Death első összetettebb, komplexebb irányba mozduló lemeze, az 1990-es Spiritual Healing, illetve a Chuck maximális zenei kiteljesedését meghozó, az alkotó zsenit – szerintem – legragyogóbb fényében megmutató, 1995-ös Symbolic képezi az aktuális bulik gerincét. Noha Matt Harvey-ék is boszorkányos muzsikusok, tényleg egészen különleges volt hallgatni, hogy a Left To Die autentikusabb, pőrébb megközelítéséhez képest a Death To All a korábbi dalokba is belevitte a későbbi éra boszorkányos, übertechnikás élét.

Tulajdonképpen nehéz szavakba önteni, mitől volt annyira briliáns ez a koncert, mert a perfekt zenei élmény csupán a dolog egyik felét jelenti – éppúgy, mint egyébként a Left To Die-nál. Ott is meg a Death To All esetében sem lehet szó másról, csak tribute-ról, még ha ez jelentős mértékben öntribute is: ez itt végleg a múlt, Chuck nem tér vissza, sosem tudjuk már meg, merre kanyarodott volna a Death, ha életben marad. Mégis, valahogy – bármilyen hülyén is hangzik ez – végig úgy éreztem ősszel is meg most is, mintha ott lenne velünk a teremben. Vagyis rejlik valami extra töltés ezekben a formációkban, azon túl is, hogy a maga szintjén nyilván anyagilag is szépen elketyeg mindkét sztori. Ebben persze az is benne van, hogy a jelenlévők közül annak idején csupán nagyon kevesen láthatták élőben az igazi Death bármelyik felállását, ezek a dalok viszont generációkat átívelő, stílusteremtő alapművek, akár a korai durvulatokról, akár a későbbi tekervényes, tényleg progresszív mestermunkákról beszélünk. De ugyanakkor benne van az is, hogy láthatóan-érezhetően a zenészeknek is fontos ez az egész mindkét formációban, önértékén – maguk miatt, meg nyilván az elesett barát miatt is. Ha nekünk ennyire fájdalmas belegondolni, mennyire korán ment el Chuck, nekik vajon milyen lehet?

Ennek szellemében a koncert egyszerre hozott egészen megalázó zenei élményt, brutális energiadózist, illetve napokig-hetekig kitartó pozitív lendületet. A roppant okosan felépített műsor első blokkjában kaptak helyet az 1995 előtti darabok, szám szerint öt tétel a Spiritual Healingről, felütve a gyönyörűséges Zombie Rituallel, illetve a Lack Of Comprehensionnel meg a The Philosopherrel, majd megkaptuk a komplett Symbolic lemezt egy az egyben, a végén egy elementáris Spirit Crusher – Pull The Plug ráadással. Ember legyen a talpán, aki vitába száll ezzel a szettel, különösen ebben az előadásban... Néha tényleg nem tudtam, hová nézzek-kagylózzak: a ránézésre ma is érthetetlenül könnyedén doboló Hoglanre, a műsor jelentős részét egy gyönyörű, háromhúros, fretless basszgitáron lenyomó DiGiorgióra, netán az amúgy főállásban dzsesszoktató Bobby Koelble-re...

Max Phelps esetében annyira nem adta magát ez a dilemma, a többek között a Cynicet is megjárt énekes/gitáros ugyanis végig feltűnően visszafogottnak bizonyult a színpad közepén. Ez aligha lehet más, mint szándékos, de hát valahol érthető is: neki kell odaállnia Chuck posztjára, a betölthetetlen űr kellős közepébe. Mindezt ráadásul úgy, hogy zeneileg muszáj végig tökéletes teljesítményt nyújtania, de közben egy másodpercig sem adhatja elő, mintha ez az egész sztori akár a legkisebb mértékig is róla szólna. Szóval némileg kísértetszerűen hozta a kötelezőt, de ezt most pozitív értelemben vedd: valamennyire Matt Harvey szerepét is áthatja ez a Left To Die-ban, de azért nem ilyen mértékben. Max itt még a konferanszokat is végig átengedte DiGiorgiónak, aki így a csapat tulajdonképpeni frontembereként húzta magával a gépezetet az egész este folyamán. És természetesen rajtuk is látszott, mennyire tetszik nekik a sok „Chuck-Chuck!" kórus meg a fogadtatás.

Csúcspontot egy ilyen műsorból ezek után ne is várj tőlem. Az első blokk is perfekt módon ült – libabőrös volt például, ahogy a Dürert telerakó közönség egy emberként dörögte a Zombie Ritualt meg a The Philosophert –, a Symbolic meg nyilván mindenféle metálstílust összességében nézve is ott magaslik a műfaj megmászhatatlan hegycsúcsai között. Szóval nem fogom tudni eldönteni, hogy az amúgy kedvenc Empty Words, a csodás Crystal Mountain, netán az epikus Perennial Quest gyakorolta rám a nagyobb hatást. De annyi bizonyos, hogy az élmény minden szempontból elementárisnak bizonyult, és ahogy elnéztem a színpadon az arcokat a levonulás előtti kötelező ünneplésnél, meg a forróságban kifelé igyekvő nézők ábrázatát, nos... még azt sem tartom túlzásnak, hogy ez a buli legendásként vonul majd be a hazai koncerttörténelembe. Mindezt úgy, hogy mint említettem, Chuck Schuldiner negyedszázada halott. Ez azért nem semmi.

Fotó: Máté Éva