Jó ideje adós vagyok ezzel az recenzióval. Nem mintha Steven Wilson követői ne tették volna magukévá a Ravent már hetekkel februári megjelenése előtt az albumot – ahogy én is –, hanem mert muszáj igazságot szolgáltatni ennek a páratlan zenei alkotásnak, amely már most jól láthatóan a 2013-as év egyik kiemelkedő teljesítménye.
Sokan tényleg meglepődtek rajta, hogy Tobias Sammet ígéretével ellentétben mégsem volt képes abbahagyni az Avantasia karrierjét, pedig a 2000-es évek legelején egyszeri különlegességként indult, majd önmagán többszörösen túlnőtt projekt az évek során sokkal nagyobb vállalkozásnak bizonyult az Edguynál. Tobias az Avantasia előtt nem számított sokkal...
Néhány hete Szilvi átdobott egy linket mindössze annyi kommentárral, hogy „Rusika" (alias Russell Allen). Alapító főszerkesztőnk helyesen tudja rólam (de azt hiszem, ezzel ő maga is pontosan így van az utóbbi időben), hogy ez afféle varázsszó, hiszen nekem a The Divine Wings Of Tragedy óta többé-kevésbé az is elég volna, ha a Symphony X torka egy lem...
A Hardcore Superstar – zseniálisan csengő név, valóban telitalálat – karrierje kezdetén rátalált egy jól járható ösvényre, jól is haladtak, egyre felismerhetőbbé vált a zenéjük, majd egy nagyobb erősítés után a srácok bele is ragadtak saját felismerésükbe. Kezdetben volt a tornacipős, laza, füstös, punkos rock'n'roll, dalaik a házibulik biztos rész...
A sors szomorú iróniája, hogy ennek a finoman szólva lehangoló lemeznek az ismertetője egyszerre jelenik meg minden idők egyik legmeghatározóbb metal alapművének huszonöt éves jubileumi visszaemlékezésével. A kontraszt akkora, és egyben annyira nyomasztó, hogy a hozzám hasonló, az elmúlt évtized vargabetűin megedződött egykori Queensryche fanatikus...
Nomen est omen, az Aeternus örök. Az egykor a Gorgoroth és az Immortal névsorában is jegyzett Ronny „Ares" Hovland zenekara hét évig váratta a rajongókat a legutóbbi HeXaeon óta, ami az akkor még sűrűbben érkező elődeihez hasonlóan egy tipikus Aeternus alkotás volt a sorban. Aresékkel kapcsolatban ma is leginkább az jut eszembe, mekkora beteljesült...
Kevés olyan kacskaringós életpályával rendelkező előadó téblábol a földön, mint Lee Dorrian és az elmúlás bűzét árasztó gyászhuszár bandája, a Cathedral. Az ember, aki 1989 augusztusában még a fékezhetetlen grindcore-t játszó Napalm Death tagjaként kiadja a Mentally Murdered EP-t, hogy aztán 1990 legelején már echte doom metalt toljon új bandája, a...
Egészen addig nem igazán értettem, mi folyik az utóbbi években az Agent Steel táborban, amíg a csapat újkori motorja, Juan Garcia gitáros fel nem világosított erről a hétvégén egy igen jó hangulatú interjúban. Utóbbit hamarosan ugyanitt lehet majd olvasni, így nem megyek bele a részletekbe, a lényeg röviden annyi, hogy a '80-as évek egyik legkülönl...
Fura belegondolni, hogy a Deep Purple jelenlegi felállása a legendás brit banda negyvenöt éves történetének legstabilabbika. Immár tizenkilenc (!), illetve tizenegy éve annak, hogy a legklasszikusabb Mark II felállás és hangzás két meghatározó alakja nincs a zenekar tagjainak sorában (és ugye Jon Lord már sajnos az élők sorából is hiányzik...). A G...
Nem fogok sokáig kertelni és hosszú sorokon keresztül tépni a számat, hogy meglegyen a megfelelő terjedelmű bevezető, így a kritika elején poéngyilkos leszek: a House Of Gold & Bones második részét képtelen voltam jóra hallgatni. Az első részt még sikerült átlendítenem a lécen, és túl is pontoztam, de ahogy teltek-múltak a hetek-hónapok, elég kev...
Általában még akkor is érteni szoktam, miért alakul ki őrület egy csapat körül, ha a zenéjüket nem szeretem, a Bring Me The Horizon azonban kivételt jelentett ez alól. Oké, hogy Oli Sykesra buktak a kiscsajok, a kisfiúknak meg tetszett, hogy hozzájuk hasonló fizimiskájú arcok nagyon keményen, dühösen zúznak, és ráadásul olyan tetkókat viselnek, hog...
Amilyen jól indult a '90-es évek végén a Los Angeles-i Buckcherry, annyira nem voltam elégedett az első két lemez után készített anyagaikkal. Pedig közben még fel is oszlottak egyszer, hogy aztán főnixmadárként támadjanak fel, és minden korábbinál nagyobb sikereket arassanak a visszatérő, 2006-os 15 albummal... De sikerek ide vagy oda, hiába szerep...
A meglehetősen béna és semmitmondó Lowside név egy kultikus dallamos metal héroszt rejt Ron Taylor személyében, fő fegyvertársa pedig karrierje legszebb korszakából szegődött mellé Darrin DeLatte révén. Ha most tanácstalanul lesel magad elé, bizonyára soha életedben nem hallottál még a Lillian Axe nevű melodikus metal csapatról, akik ugyan sosem le...
Addig kell ütni a vasat, amíg meleg, tartja a mondás, mindez pedig hatványozottan igaz a Vicious Rumors utóbbi pár évére. Amikor 2011 végén, a Razorback Killers turnéján nálunk jártak , Geoff Thorpe úgy nyilatkozott , hogy a zenekar hosszú idő óta legjobb időszakát éli, így hát nem is csoda, hogy igyekeznek kihasználni a kedvező széljárást. Ráadásul hoss...
A mindenkori Shining kritikák legelső, obligát megállapítása, hogy tisztázzuk: ez itt nem a Niklas Kvarforth vezette mizantrópia-király svéd csapat újabb szerenádja, hanem a norvég blackjazzerek aktuális hangrobbanása. Úgy. Három éve a felemlegetett, legutóbbi albumukkal ez a különös formáció túlzás nélkül újradefiniálta saját hangzását, és a lemez...
Az elejétől fogva kétségeim voltak azt illetően, képes lesz-e tényleg valami újat és érdekeset mutatni David Draiman az épp megérdemelt pihenőjét töltő Disturbed világához képest ezzel a frissítő projekttel. Nem mintha nem kedvelném az énekes hangját, csak éppen annyira jellegzetes a stílusa, hogy bármit is csinál, az óhatatlanul is egyből a Distur...
Leszámítva a Demons és a Return To Zero között eltelt öt esztendőt, a továbbra is lényegében hobbizenekarként funkcionáló Spiritual Beggars beállt a kényelmes háromévenkénti lemezkiadásra, és az énekescserék ellenére töretlen lendülettel adják ki hibátlan, hallhatóan görcsmentes lemezeiket. Nem is fogom bő lére ereszteni ezt az ismertetőt: nem azért, m...
Tony Martint aligha kell bemutatni a Shock! olvasótáborának, ám azon kevesek kedvéért, akik hirtelen nem tudják hová tenni a nevet, elárulom, hogy egy olyan fickóról van szó, aki a Black Sabbathban szerzett igen komoly reputációt magának. Ő volt ugyanis az, aki Tony Iommit rendre kihúzta a córeszból, ha a bajszos mester épp az aktuális énekes-fiask...
Az első pillanattól kezdve bírtam a svéd Ghostot, azt azonban álmomban sem gondoltam volna, hogy akkora felhajtás kerekedik körülöttük, mint amilyennek az azóta eltelt bő másfél évben tanúi lehettünk: gyorsan kialakult fanatikus rajongóbázis, köztük olyan notabilitásokkal, mint James Hetfield vagy Phil Anselmo, brit Metal Hammer címlap, sikeres tur...
Ismét egy nehezen magyarázható restanciát pótlunk, és tesszük ezt több okból is. A tavaly ősszel megjelent harmadik Sambora szólólemez eleve kevés figyelmet kapott, amikor friss volt, pedig Richie még egy rövid európai klubturnét is beiktatott mellé (igen bosszantó volt, hogy egy nappal azelőtt játszott Münchenben, hogy épp szabadságra mentem volna...
Bár alapvetően zenei produkcióról van szó, a salgótarjáni alapítású Corrodal zenekar új, második albuma valójában több művészeti ágazat bevonásával kényezteti érzékszerveinket (ide sorolva az agyat is). Auditív, vizuális és verbális alkotások összjátékaként értékelhető a Lathe Of Heaven című kiadvány, mely komplex jelentés- és utalásszerkezetével m...
Gyakran elmondjuk, hogy a túl gyakori lemezmegjelenés könnyen a színvonal laposodását vonhatja maga után, arról azonban kevesebb szó esik, hogy az irreálisan hosszúra nyúlt szünetek legalább ennyi csapdát rejtenek magukban. A zenekarok mindig meg tudják magyarázni, miért kellett tíz-tizenkét-tizenhárom éven át ülni egy új anyagon, de az az igazság,...
Az utóbbi néhány évben kimondottan divattá vált a metalcore létjogosultságát megkérdőjelezni, illetve sárba taposni az összes e műfajban tevékenykedő zenekart. Pedig az a helyzet, hogy a metalcore már jó régóta ugyanolyan állandó és megkérdőjelezhetetlen stílusirányzattá vált a Nagy Metalkönyvben, mint a death, a thrash, a power, a postrock... és h...
Ha a black metal hírhedt második generációjának alapcsapatairól beszélünk, a zömmel skandinávok által uralt mezőnyben csupán néhány „egzotikus" név bukkan fel. Ezen belül is – bár a stílus fundamentumához hellyel-közzel kötődtek – mégis teljesen egyéni vonalat képviseltek a görög black metal bandák, melyek közül a Necromantia mellett a Rotting Chri...
Néhány héttel ezelőtt kaptam először hírt a Deadlands zenekarról, amikor egyik cimborám úgy harangozta be őket, mint Andy LaRocque, valamint a Michael Denner / Hank Shermann duó, azaz a Mercyful Fate legendás bárdistáinak közös bandáját. Aztán persze hamar kiderült, hogy ilyesmiről szó sincs, azonban nevezettek valóban szerepelnek az Evilutionön, a...
Mindig is szimpatizáltam a (Perfect) Symmetryvel, ahogy általában a magyar progresszív színtérrel is (Stonehenge, After All, Eclipse, Da Capo, Nemesis és társai), és különösen a 2000-es évek elejének nagy boomja idején lelkes látogatója voltam a különböző magyar prog fesztiváloknak. A 2001-es The Human Machine is sokat forgott nálam akkoriban, annak ...
Mivel a Road azon kevés hazai banda közé tartozik, amelyekről – igencsak nagy népszerűségük okán - mindenkinek megvan a többnyire elég markáns véleménye, borítékolható, hogy az új lemez és jelen kritika kapcsán is megtalálják majd egymást a banda feltétlen hívei és a köpködők. Ezért aztán jó előre le szeretném szögezni az alábbi tudnivalókat: a leg...
Facebook
Twitter