A Graspop nagyszerűségéről tavaly és négy éve is cikkeztünk már. A fesztivál erényei nem változtak, a hiányosságokat pedig minden ilyen óriási tömegeket megmozgató rendezvénynek fel tudjuk róni. A lényeget már sokan tudják, nagyjából mindenki: ezen a helyen, Flandriában, annak is Limburg nevű tartományában olyan színvonalú fesztivált működtetnek belga testvéreink, hogy a napi 40-50 ezres nézőszám is gyakori. Idén ugyan nem volt akkora kedvencem, mint tavaly az Iron Maiden vagy a Savatage, de azért különlegességekből most sem volt hiány, és szerencsére a komoly helyektől mindig elvárható hangzás minősége adott. A logisztikai kellemetlenségeket is sikerült kiküszöbölni nagyjából.
A lakhatás nem rossz, de mivel meg kell oldani, hogy az ember fedéllel aludjon a feje fölött, ezért a kemping nem játszik, és amúgy az is messze lett volna a helyszíntől. A 20-30 kilométerre található szállás miatt mindennapos nomádéletre kell berendezkedni, és ingajáratban közlekedő buszokkal lehet megoldani az oda-vissza közlekedést is, akárcsak a korábbi években. Ezeknek hála minden nap legkorábban délután 3-4 körül szokott kezdődni, de azért ki lehet bírni, hogy a déli 12-es bandákról lemarad az ember. Valamit valamiért.
Így az első napon már rögtön nagyágyúval kezdtem, az örök kedvenc Accept nyomta a délinek nevezett főszínpadon (South Stage) a döglesztő melegben. Nincsenek nagyon hozzászokva az ilyen mostoha körülményekhez, jellemzően kora esti banda ők már minimum, nem is tudtam mire vélni a dolgot. Elég méretes tömegnek vezették elő nagyon old school szettjüket, amelynek javarésze a '80-as években íródott. Az egyetlen újkori, Tornillo-érás szám a már veretes klasszikusok szintjére emelkedett Teutonic Terror volt, elég szöges ellentétben állt ez a felfogás a mostnában az új és régi között kb fele-fele arányban elosztott játékidőnek. Mindegyik Udo-féle lemezt megidézték az említett évtizedből, így jutott hely a gyors, thrash-előfutár Fast As A Sharknak, a rockosan együtténeklős, butuska, de szimpatikus I'm A Rebelnek és az epikus Princess Of The Dawnnak is. Az idén negyvenéves Russian Roulette-et a Monster Manből és Aiming Highből összefűzött medley képviselte, ennek a végére a személyes kedvencemről (Metal Heart) a Wrong Is Rightot odaillesztették. Az Accept a német heavy metal legnagyobb legendája, kétórás bulit is el tudtam volna képzelni este 9-10-es sávban (volt is már ilyenben részem szerencsére), most így alakult. Mindig élmény látni őket, ez sem volt kivétel.
Az egész fesztiválon az évek óta kedvenc Marquee sátorba nem hatol be az embertelen hőség. Jó nagy is, és a nem annyira mainstream, de azért kellően nagy bandák ide szoktak vonzani párezer embert, ráadásul a levegőztetést is sikerül megoldani, a füst sem ragad be. Itt nyomta az amerikai Wolves In The Throne Room atmoszférikus, természetihlette black metalját nagy elánnal és csontig hatoló, jó hangzással – utóbbihoz az ihletett zenélésnek is köze van. A banda magja ugye arról is ismert, hogy egy farmon él a társadalomtól távol, és ez a komolyság és különutasság a zenében is jelen van. Arányosan válogattak több lemezről, amelyeket nem ismerek töviről hegyire, de élőben maximálisan meggyőztek. A vokálfeladatokat is szépen osztották el a Weaver testvérek, és nevükhöz méltóan szövevényes, gyakran tíz percet is súroló szerzemények ezek. Még jó, hogy semmi más dolgom nem volt velük fedésben, mert sanszos, hogy akkor kimaradtak volna. Pedig pont az ilyen bandákat kell felfedezni fesztiválokon. Neki kell állni azoknak az albumoknak majd egyszer valamikor. A Mare Cognitum is ilyesmi, azt meg szeretem.
Egy majdnem teljes lyukasórát a hely felfedezésével töltöttem, örömmel nyugtáztam, hogy még mindig itt van a Belgian Beer Bar (kwak, cseresznyés kriek például), és lépten-nyomon valami sátorba botlik az ember: itt hivatalos merch, ott ékszerárusok, amott sütnek valami pecsenyét, emide fagyi, gyümölcsök és üdítőitalok. A kajás sátrak egészen kreatívak megint, szerteágazó ajánlattal, de hát a kajaadag egy fél fogra sem elég, az ára pedig horror – ez már régen is így volt. Egyébként az innivalónak is ilyen költsége van, de ott azért a mennyiség többnyire adott. Azért gond egy szál se, amikor a már említett Marquee-ben az este 7-8-9 órás banda a deszkákra lép, ez pedig visszatérő motívum volt mind a négy napon, csütörtökön elsőként a sorban a görög szimfonikus death metalos Septicflesh tette tiszteletét. A nagyzenekari részek felvételről mentek csak a bevált menetrend szerint (azok a fránya anyagiak), Spiros Antoniou basszusgitáros is mindenkinek „my friend"-je volt – régi szokása ez. A tiszta énekkel sem sültek fel (Sotiris Vayenas gitáros), így elégedetten távoztam. A frissebb Modern Primitive-ről és elődjéról, a Codex Omegáról kaptuk a legnagyobb metszetet, a banda legjobb korszakát (Communion, The Great Mass) egy-egy szám képviselte. Jobban esett, mint tavaly a Rockstadton, de nem maradhattam végig.
A felénél menni kellett, mert kezdett a Megadeth a North Stage-en. Ötéves visszavonulási terv ide meg oda, szokásához híven fehéringes MegaDave-re és csapatára alapjáraton is kíváncsi lettem volna. Főleg úgy, hogy van egy erős új lemez is, amelynek két legfogósabb tétele (Tipping Point, Le There Be Shred) és a Metallica-feldolgozás (Ride The Lightning) is szerepelt a rövidke, de fesztiválos mércével elég hosszú 75 perces műsorban. Dave-nek azért inkább a gitározása, amire figyelni érdemes, a minimáléneket nehéz takargatni, lehet, hogy inkább ez az igazi oka a visszavonulásnak. A Peace Sells alatt előkerült egy nagyméretű Vic Rattlehead is. A Megadeth persze egy ideje már csak úgy zenekar, hogy Dave-nek vannak aktuális társai, de Teemu Mäntysaari nagyszerűen játszott, és nemcsak a saját, hanem az ikonikus, klasszikus Friedman-szólókat is beleértve. Most kevesebbet emlegette a hazai pályán játszó Dirk Verbeurent, máskor többet szokott ezzel törődni a belga közönség előtt játszva. Szerencsére a Rust In Peace-ről mindhárom epikus monolit szerepet kapott. Nem is tudok választani, melyik volt a nagyobb gyönyörűség a Tornado, a Hangar 18 vagy a végén előkapott a Holy Wars közül, a 'deth legjobb lemezét öt szám is képviselte, a hőskorszak Countdownját pedig három. Nem sokat kommunikáltak a tömeggel, inkább beszéljen a zene, nem találtam hibát ebben sem.
Ha tehettem volna, a Cult Of Lunát nem szervezem rá a Megadeth végére, még minimálisan sem, de a Marquee sátras program még így is ideálisnak bizonyult. Ötszámos szettjük azért nem számít kevésnek, mivel a svéd atmoszférikus sludge metal atyjai hosszú, nagyjából tízperces dalokban fogalmaznak. A Cold Burn végére értem oda, de gyönyörűség volt a friss szemelvény In The Shadow Of Your Shadow is. A bulit a hangosító mögötti kordont támasztva néztem végig, ezt az új szokásomat sokszor betartottam a Marquee látogatásakor, ideálisan is szólt, szemben álltam a színpaddal is. Ez főleg azért izgalmas, mert a hangosító előtt van egy kis egyméteres folyosó, amely kettéválasztja a sátor két felét. Aki pedig a hangmérnök mögött áll, nyílegyenesen ellát a színpadig. Ahol pedig csupa izgalmas dolog történt, testet-lelket fürösztő érzés ezeket a mellkasban is visszhangzó ütemeket élőben tapasztalni. A fényjáték is nagyon szép volt, hallgattam már vagy nyolc-tíz kiadványát a Cult Of Lunának, így többszörösen is mondhatom: nem lehet bennük hibát találni élőben sem. Még sok ilyet!
Az Anthraxig megint volt idő háromnegyed órányi lődörgésre, belefüleltem a Pennywise punkjába is, nem volt rossz, de türelmesen kivártam a soromat, amikor hozzám inkább szóló zenekaroknak hódolhatok, így visszamentem a fesztivál legjobb helyszínére. A sátrat maximálisan kihasználó keleti parti thrashlegendával kevesen kelnek versenyre, ami az élő előadást illeti. A szokásos szettet mindenki tudja fejből, az is, aki nem New Yorkból jött (egy kivétel volt: az új It's For The Kids). Egyrészt nem látom őket olyan gyakran, másrészt meg ezek zseniális dalok mind, akkor is, ha túljátszottak. Aztán meg ki nem örül egy indián tolldíszes Belladonnának az Indians közben, vagy ki nem bólogat a kimért Medusára, vagy a zseni US power metal riffekkel ellátott Madhouse-ra? Attól még az Among The Living a legjobb lemezük, és ezt ők is tudják, élőben bizonyítják is, szóval belekötni nem lehetett ebbe sem. Az amerikai bandák mindig kiválóan tudnak bánni a közönséggel, az az érzésem mindig, hogy ezt a rock 'n' roll életérzést iskolában tanítják arrafelé, annyira megy mindenkinek. Scott Ianen látszik, hogy mennyire örül, hogy itt lehet, a gyermeki lelkesedése sokat tesz hozzá a bulihoz, Charlie Benante dobolása pedig óramű és még erőteljes is. Egyedül a saját számok szintjére nőtt két feldolgozás (Got The Time, Antisocial) tűnik még mindig soknak, de ezen sem maholnap fognak változtatni. Azért még a Megadethnél is jobban tetszett a koncert a bulijellege miatt, meg hát három őstag is itt van még a '80-as évek közepéről, autentikusabb az élmény ilyen fronton is.
A The Dillinger Escape Plan még mindig nem az én zeném, leglábbis élőben nem az, túl kaotikusnak bizonyult, így egy idő után fel is adtam a próbálkozást, a készülődő eső pedig taccsra tette a kőegyszerű, punkos kísérletemet is. Úgy számoltam ugyanis, hogy akármi is lesz, van nálam minden, ami kell, és dacolok a természet erejével, egy kis csepergéstől nem kell megijedni. Ebből még ember nem jött ki győztesen, így én sem, a '90-es évek közepének kali-punkját megtestesítő The Offspring bulijáról nem tudok mit mondani, mivel folyton azon paráztam, hogy kevésbé ázzak meg, mint ahogy az elvárható lenne. Végül győzött a túlerő, és elindultam hazafelé négy-öt szám után. Pedig ezek a hatvanas arcok úgy nyomják, hogy hiszonöt évet letagadhatnának, de az ítéletidő mégis sokakat elzavart. A másfél órás szett igazi időutazást ígért, Ozzy-tisztelettétellel, a Smash és az Americana slágereivel, de jobbnak láttam nem tetézni a gondokat. Igazi áprilisi időjárás volt egyébként, a zuhogó esőt pár órán belül füllesztő meleg váltotta fel másnap is. Így legalább a talaj nem ázott át, és nem lett napról-napra leharcoltabb a küzdőtér, ez meg sokat tud érni egy több tízezres tömegben, ahol mindig vándorol valaki valahonnan valahova.
A pénteki nap a legerősebbnek ígérkezett előzetesen, így a kora délután már a helyszínen talált, ismét a kánikulával dacolva. Wolfie Van Halen hagyományőrző nevű csapata, a Mammoth (ugye az ős-Van Halent is így hívták) nyomatta a jóféle amerikai hard rockot az egyik főszínpadon. A szett a jól sikerült új lemezre (The End) támaszkodott, több mint a felét adta (I Really Wanna, címadó, The Spell, stb). Wolfie látványosan élvezte a dolgot, konferálásai is jókedélyűek voltak („azért jöttünk hogy hangos rockzenét játsszunk nektek" – nem játszotta túl a szerepét, nagyon kompakt kis bulit csináltak. Ilyenkor látszik meg, hogy a stúdióban mindent csináló frontember milyen komplex feladatot lát el lemezen: két állandó turnégitárosa (Frank Sidoris és a vokálozásban is besegítő Jon Jourdan) sokat vastagították a soundot, de a ritmusszekció is kitett magáért (Ronnie Ficarro bőgős és Garrett Whitlock dobos). A verőfényhez még illett is ez a laza rockzene, hőseinket nem zavarta a több mint 30 fokos hőség sem.
A Suicidal Angelsből láttam egy számot a sátorban, jól is nyomták a görög thrasherek, de szervezés miatt több nem fért bele, irány a Cavalera Conspiracy fellépése a főszínpadon. A tesók Chaos A.D.-szettet ígértek, és kábé 90 százalékban be is tartották ezt, az egy szem Troops Of Doomot leszámítva a végéről. A Graspopon hagyománya van az ilyen különleges fellépéseknek, igazi fesztiválos jutalomjáték ez egy rakás embernek, közte nekem is. Tíz tétel is műsorra került eme klasszikusról a történelmi fellépésen, közte olyan albumos deep cutok, mint a groove-os We Who Are Not As Others, vagy a remekbe szabott dallamokkal operáló New Model Army-feldolgozás, a The Hunt („We're looking for you"). Kuriózum a rituális öngyilkosságot elkövető brazíliai indiántörzsnek emléket állító Kaiowas akusztikus instrumentálisa is. Aztán meg nem szóltam még az akkora metálalapművekről, mint az elején ellőtt Refuse/Resist, valamint a ráadásban adagolt Territory. Ráadásul politikai okokból mindkettő rendkívül aktuális ma is szövegileg, több mint harminc évvel keletkezésük után is. Ez egyébként a Propagandára is ugyanígy áll – az is szimpatikus volt, hogy nem vitték túlzásba a szájbarágást sem. Ami még nagyon tetszett, hogy a borítóról ismert, fejjel lefelé lógó figura végig forgott a koncert alatt, nagyon szép volt a színpadkép is, a lemezborítóval meg minden mással. Illő vetítést is hoztak, a klipes számok alatt bejátszásokat is az ikonikus videókból (a Territoryé minden idők egyik legjobb metálklipje nálam). A testvérek összeszedettek voltak: Igortól ez nem meglepő, de Max azért tud produkálni durva kilengéseket. Úgy elrepült ez a majdnem egy óra, mint a semmi. Pedig a nap még mindig ontotta magából a döglesztő meleget, de elég hidratációval meg persze lelkesedéssel mindent ki lehet bírni.
Hasonló kaliber folytatta a főszínpad másik felén, ráadásul élőben itt debütált nálam a Trivium, ugyanis Matt Heafyéket előzőleg még nem láttam. Sajnos az utolsó korszak három lemezét nem erőltették túl, Alex Bent überdobos távozása után vélhetően ez így is marad, vagy amíg az új fiú (Alex Rüdinger) meg nem szokja, fel nem veszi a rohamtempót. Heafynek azonnal kiosztottam a nap Scott Ian-díját lelkesedésért, kigyúrt felsőtestével biztosan a lányok tekintetét is vonzotta, ugyanis ilyen strandidőben minek is pólót viselni? Egy egész szamurájos képregény van a mellkasán és a hátán, látványos figura. A szettben sok szám nem fért el, mivel hosszú kifejtősök ezek is, de a korai korszak Pull Harderje, vagy a kései tradicionálisabb metálos The Sin And The Sentence vagy a dallamos, és a nap legjobbja, a The Heart From Your Hate nagy tetszést arattak. A Down From The Sky vagy az In Waves is bizonyította, hogy ez a banda sok lábon áll, ami a lemezeket illeti, legalább öt-hatról érdemes válogatni, de még a vitatottabb középkorszak is kitermelt koncertképes nótákat. Egyszer majd egy headlinerre jobban hasonlító bulit is megnéznék, kora este mondjuk.
Ezen a ponton olyasmi következett, ami sokak számára szentségtöréssel ért fel. Ugyanis nem akartam elhagyni a főszínpadok környékét, mive szusszanásnyi idő után kezdett minden idők (egyik) legnagyobb hatású punklemezének szerzője, a Sex Pistols! Szinte ötven év telt el legendás debütálásuk óta, az első koncertek és kislemezek óta pedig még annál is több. Az est autentikusságát az is adta, hogy a hangszeres szekció a lehető legközelebb állt az eredeti felálláshoz, ugyanis Paul Cook dobos, a bandából a menedzser és a régi énekes által kiebrudalt de zeneileg legképzettebb és fő dalszerző Glen Matlock bőgős és Steve Jones gitáros már a nagylemezt megelőző időkben is együtt játszott (és főként: írt együtt dalokat). A tökéletes múltidézéshez egyedül Johnny Rotten (Lydon) hiányzott, viszont ha létezik méltó helyettes, az épp Frank Carter (neki az előző bandája, a Gallows is nagy alap, ahogy a későbbi alteresebb Frank Carter & The Rattlesnakes is nagyon fasza). A teljes Never Mind The Bollocksot eljátszották, egy-két feldolgozással megspékelve (I'm Not Your Stepping Stone, My Way). Egyébként a legendás lemez furcsa sárga-rózsaszín színvilágát még a hangládák is követték, bizonyítva, hogy mekkora státusza van a Bollocksnak. Nem mintha nem tudtuk volna.
A botrányhős csapat veszélyességéből semmi nem maradt. Érdekes volt arra gondolni, hogy ezek a szimpatikus, deresfejű hetven éves bácsik szinte pontosan ötven éve micsoda féktelen címlapsztorikat produkáltak, és ha ez nem lett volna elég, járt hozzá a kor lehető legfésületlenebb zenéje is. De hát így múlik el a világ dicsősége, avagy máshonnan nézve meg pont így kanonizálja az élet, amit az utókor erre méltónak talál. A mosolygós és rendkívül ápolt fazonú nagypapák bizony nem átallottak komplexnek álcázott részletekkel is múlatni a időt, amihez a kinézetük is igazodott. Matlock bizony elmehetne a mai kinézete alapján valamelyik dinoszauruszok korából ittragadt AOR- vagy progbandába is. A riffjeiket elhallgatva pedig nyílegyenes út vezet a '80-as évek thrash metaljához, amint azt egy sor feldolgozás is bizonyítja (Anarchy In The UK, No Feelings, Problems). Azt sem felejtem el soha, hogy a God Save The Queent én bizony motörfejül hallgattam először valamikor a 2000-es évek elején. Imádtam őket, és láthatóan ők is élvezték, hogy ilyen legendás dolgot csinálhatnak, ráadásul ennyi ember előtt. Lehet köpködni a punkot önmagában, vagy azt, hogy ez már nem az a punk örökség, mint aminek indult. De hát eltelt közben ötven év. Én még megnézném őket egy ilyesmi fesztiválon, akár jövőre is, ha már fél évszázados lesz a fő művük. Igazi punk örömünnep volt, nemcsak punkoknak.
A Pistols utáni időt megint letudtam szociális programmal, enni is kell, meg pihenni, de utána egészen más irányt vett a műsor. A Marquee sátorban ugyanis a Steve DiGiorgio vezette Death To All döngölt a földbe verhetetlen precizitású és hangzású egyórás műsorával. Nem is sokat beszéltek, és akkor sem a cynices frontember Max Phelps tette, hanem a basszusgitáros főnök, DiGiorgio a közepén és a végén szólt az egybegyűltekhez, rendkívül lelkesítően. Amit pedig zeneileg leműveltek, arra szavak nincsenek. Mágikus pillanat volt a Lack Of Comprehension fretless basszusos felvezetése, félelmetesen őrölt a The Philosopher, ellenállhatatlan volt a refréncentrikus Spirit Crusher és az ősszámokban is olyan finomságok tűntek fel, amelyeket '87-'88 körül a színtér többi tagja elképzelni sem tudott (Zombie Ritual, Pull The Plug). A színpad hol masszív piros, hol kék, hol zöld színben pompázott, gyönyörű vizuális keretet adva az egész bulinak, és még arra is figyeltek, hogy mint a hét lemez terítéken legyen. Phelps a lehető legtökéletesebb Schuldiner-tanítvány, valaki kérdezte is, hogy ez az ember nem Chuck fia? Gitárügyileg Bobby Koelble, dobokon Gene Hoglan – a tökéletesnél kevesebbet kapni már azt is jelentette volna egyúttal, hogy a hangszereseknek direkt rossz napjuk van. De nem volt. Isteni módon játszottak el mindent, közte legnagyobb kedvencem, a Symbolic legjavát: címadó, Crystal Mountain, Zero Tolerance. Ahogy ezeket a sorokat írom, megint kiráz a hideg, ahogy élőben is. Ha belegondolok, hogy a turnén húsz számos monstre szettet nyomtak többfelé is, elkap a sárga irigység. De ami nem biztos, hogy mindenkinek jutott, az a végére tartogatott nyúlfarknyi húsvéti tojás: ugyanis esküdni mernék, hogy az utolsó másodpercekben a Rush legendás instrumentálisának (YYZ) főriffjét hallottam, ami a Death és Chuck szellemiségét ismerve teljesen reálisnak tűnik. Megalázóan jó volt, minden nap tudnék ilyet nézni, a fesztivál legjobb teljesítménye. A Death (volt) a világ legjobb death metal zenekara.
A fentiek miatt az Alter Bridge-re a fele után érkeztem meg, és bár még nem láttam élőben Myles Kennedyéket, nem merülhetett fel még így sem, hogy a Deathről lelépjek idő előtt. Némi apróbb hangzásbeli hiányosságok tűntek fel: kicsit túlvezérelt volt a basszus, a dob kopogott néha, de egyik sem tette élvezhetetlenné az estét. Olyan finomságok is előkerültek, mint a Blackbird érzékeny címadója, vagy az első lemezről a Metalingus. A barna bőrdíszműves lemezes Isolation záróakkordja után már végre kellemes este lett, és az Alter Bridge ki is használta a sötétedést. Jó lett volna egészben látni, de fesztiválon mindig vannak ilyenek. A Knocked Loose-ból tíz percet terveztem, de a késve kezdés miatt ebből egy fél szám lett: kaotikus metalcore ez, nem az a fajta, amely megfogja az embert belefüleléskor sietés közben, így a haverkodást elnapoltuk.
Megint profilváltáshoz készülődtem, a sátorban kezdett ugyanis az Ipswichből elszármazott Dani Filth és jelenlegi kísérőzenekara. A közelmúlt viharos tagcseréi után különösen kíváncsi voltam az új billentyűs énekesnőre (Kelsey Peters) és az új gitárosra (Joff Bailey) – totál ismeretlen arcok, de a Cradle Of Filth hangulatzenéjébe bele tudják tenni, ami kell. A Cradle úgyis az összhatásról meg a frontember extravagáns énekéről szól. Meg hát tegyük hozzá (rosszindulatúan, de) realistán: ha ismeretlen arcokat alkalmaz, biztos nem kerülnek sokba, az meg fontos szempont. Azért a koncert jól sült el, Kelsey virágokkal telefestett arca mellett a zenei hozzájárulása is illik ebbe a gótikus, gonosz, sötét és black metalos egyvelegbe. Az új lemezről bő kézzel válogattak négy számot is (közte a nyitó To Live Deliciouslyt is). Az is feltűnt ismét, hogy a korai évek mennyivel tradicionálisabb metalos zenét tartalmaztak, erre a debütlemezes címadó (The Principle Of Evil Made Flesh) slayeres megoldásai a legjobb példák. Kontrasztként említésre méltó, hogy a középkorszak (Nymphetamine Mix) bizony egy bekeményített Within Temptationnek hat leginkább. A szett többi része a kötelező körökből állt, volt egy kis Cruelty Brought Thee Orchids (Kelsey felvezető szavalásával) majd a Her Ghost In The Fog a végére. Nekem hiányzott viszont, hogy az idén harmincéves Dusk And Her Embrace-ről nem vettek elő semmit. Azért meggyőző volt a program, Dani akármilyen akarnok diktátor, a zenészei most is jók, a számok pedig önmagukért beszélnek.
A nap rock'n'rollos slágerparádéját a dán Volbeat szolgáltatta zárásképpen a főszínpadon, egy másfél órás szett formájában. Ismételten arra jutottam, hogy a kevesebb néha több, mivel a korai és nagyon kései lemezeken kívül a középső korszak teljesen elment mellettem, így a slágerek sem hoztak lázba onnan, pedig hát a világhírnevüket pont azoknak köszönhetik. Azért a Sad Man's Tongue meg a Guitar Gangsters & Cadillac Blood címadója tetszett a legjobban, ahogy előzőleg is vártam. Ritka profi szórakoztató gépezet Michael Poulsen és csapata, látszik a rutin, kisujjukban van a tömegek kiszolgálása. A recept a régi, van itt '90-es évekbeli Metallica, Johnny Cash és rockabilly bő kézzel adagolva, a súlypontok mindig máshova esnek. Úgyhogy még sokáig tudják alkalmazni ezt, ha már ilyen jól működik. Éjjel fél 2-kor azért pont elég volt a zenei kavalkádból, irány a szállás!
Folytatása következik.
Fotó: Graspop Metal Meeting
