Shock!

Amikor kikerült a buli menetrendje az esemény oldalára, adta magát a kissé béna élcelődés, hogy akkor már a kapunyitást is írhatták volna The Gateopeningnek, de nyilván a szervezők se akarták, hogy valamelyik észkombájn firkász komolyan vegye, mint annak idején a The Doorst, meg persze az osztrák Einlass amúgy is sokkal népszerűbb. Ezzel együtt persze vicces, hogy pont egy The Akármiing nevű zenekar került Annekéék elé nyitóbandának, de nem hinném, hogy a név, sokkal inkább a felvállalt stílus lehetett mérvadó, mert – turnéra befizetősdi ide vagy oda – azért manapság is jó az, ha a support valamilyen szinten hasonló műfajban jeleskedik.

Persze azt, hogy a The Foreshadowing valóban jeleskedik-e abban a zsánerben, amit immáron húsz éve felvállaltak (merengős-borongós-szomorkodós gótikus death-doom a My Dying Bride és társai után szabadon), szakértő nem lévén nem igazán tudom megítélni. Szerintem egyáltalán nem volt rossz, amit toltak, pedig nem igazán tudtam ráhangolódni, amikor a kánikulai délután megpusztulása közben belehallgattam munkásságukba. Estefelé, a helyszínre érkezvén, elviselhetőbb hőmérsékletben a nagy sátoron kívülről nézve-hallgatva valóban jobban tetszhetett bárkinek, de nem-szakértőségem azt is jelenti, hogy ez a zene a top prémium nagy nevek előadásában sem különösebben köt le hosszabb távon. Szóval lapozhatunk is akár, bár hozzáteszem, az ismerősökhöz képest, akikkel összefutottunk, még mindig én voltam a legpozitívabb véleménnyel az olaszokról. Az persze mindig meglepő kicsit, ha az életigenlő mediterrán kultúrákból érkeznek ilyen depressziós zenét játszó zenekarok, de hát csak nem kéne leragadni a sztereotípiáknál. Nem beszélve arról, hogy ha jól gondolom, akkor ennek a műfajnak egyik koronázatlan királya éppen a portugál Moonspell.

Ha már felmerült az imént az élcelődés, korábban a gótikus mellett az atmoszférikus jelző volt a másik, amelyet előszeretettel megmosolyogtunk némely baráti körökben, tekintve, hogy általában valamilyen természetközeli black metal csodához kapcsolódott. Ezzel együtt persze elmondható, hogy ha valaki, akkor a The Gathering aztán tényleg úttörő volt a kifejezés komolyan vehető és tényleg hatásos jelentése kapcsán. Eleve ők abból a szempontból is úttörők voltak, hogy az elsők között váltottak csak és kizárólag tiszta női énekre egy alapvetően hörgős színtéren (vagy talán a legelsők voltak, tökmindegy), és mivel tényleg kifogták az aranyhalat Anneke van Giersbergen személyében, ezután már mindent ennek is rendeltek alá. Ma már nemhogy nem nagy szám, de a csupacsajos bandák dömpingjében egyenesen full érdektelen az, ha lány vezet egy zenekart, viszont a The Gathering klasszikusai nemhogy jól öregedtek, de a mai napig überelhetetlenek és még csak hasonló zenét se nagyon találni a kínálatban.

Persze ma már nem is számít a zenei stílus, a (női) előadók egyénisége annál többet, de még a mostani összrockzenei felhozatalt tekintve is nagyon fontos, hogy az amúgy egyáltalán nem öreg tagsággal rendelkező „régi", tehát annekés Gathering bármilyen formában is, de létezzen. Nem mintha a köztes években helytálló Silje Wergeland nem érdemelne kalapemelést vagy bármi gond lett volna az ő korszakában készült lemezekkel, de tudomásul kell venni, hogy minden Nagy Zenekarnak megvan A Hangja. Anneke pedig nemcsak hangban, hanem jelenlétben is fontos ide, a többiek ugyanis bár rokonszenvesek és boszorkányos képességű muzsikusok, egyikük sem frontember vagy rocksztár típus, inkább diszkréten mosolygó, befelé zenélő arcok. Érdekes, hogy mivel én csak szólóprojektes fellépéseken láttam Ms. van Giersbergent (az Ayreon nyilván tök más történet), meg voltam róla győződve, hogy mindig ugyanazt a dumagépet hozza, de itt kiderült, hogy simán alkalmazkodik a fiúk visszafogottságához, és ez még így jól is áll a produkciónak. Igazából tényleg tök felesleges lett volna hosszan sztorizgatni és a kötelezőn túli hosszú konferanszokat tolni, közhelyesen szólva itt a zene beszélt, és igen, át kellett élni az atmoszféráját.

Hogy mást ne mondjak: a sátorból muszáj volt kimenekülni egy idő után, mert a hőmérséklet és a levegőtlenség – még ha nem is Pantera-szinten, de – full elviselhetetlen volt, kint viszont, ahogy szépen besötétedett, a(z amúgy csillagtalan) teliholdas ég alatt chillezve nagyon szépen el lehetett merülni ebben a különleges zenében. Nem beszélve arról, hogy kint valami csodálatosan is szólt az egész, a két gitár-billentyű hangszerelés összes finomsága élvezetesen kijött. Jó, így nem láttad közelről a bandát, de ilyesmi bármilyen népszerűbb koncerten előfordul, illetve a vetítések is ugyanolyan jól érvényesültek, mint bent, a szaunában. Akárhogy is, engem nagyon elkapott a dolog, pedig a régi The Gathering messze nem egy szombat nyáresti bulizene. Igazából koncertfronton ezt elég nehéz lesz idén nyáron überelni, főleg a Death To All után pár nappal, még úgy se, hogy Savatage-ra készülünk augusztusban.

Most, hogy ránéztem az archívumunkra, nem kis meglepetésemre szolgált, hogy bár a csapat jó harminc éve rendszeres vendég koncertszínpadjankon, ez még mindig csak a második beszámoló, mindezt úgy, hogy az első Kiss Gábor tavalyi cikke volt, amikor is újrandult a gépezet. Hát, így alakult, lényeg, hogy az akkor egyszerinek (ötszörinek) gondolt összeállás volt annyira inspiráló, hogy tényleg folytatták. Szerintem simán elhihető, hogy fogalmuk sem volt, mire fut majd ki a dolog, ez a múltkori interjúból is lejön, másrészt ennyire fiatalon miért is ne tolnák még meg? Egyáltalán, ha csak azt nézzük, hányan lehettek ott a holland bulikon és hányakat érdekel világszerte ez a reunion, önmagában elég az, ha most lefutják ezt a Mandylion jubileumi kört azzal a műsorral, amit akkor is játszottak. Utána még mindig le lehet ülni és kitalálni, hogy merre tovább vagy ne tovább. Ahhoz pedig már elég idősek, hogy értelmesen, felnőttesen, konstruktívan és görcsmentesen végiggondolják együtt az egészet. Nightthime Birds-jubileum? Oké. How To Measure egyben turné? Mehet. TG25-höz hasonló nagy buli a negyvenedik évfordulóra? Hát miért is ne?

Mint a legtöbb, profin megolajozott gépezetként működő zenekar, a The Gathering is olyan már, mint egy nagy család – és itt érdemes megemlíteni a koncert előtt pár nappal Frank Boeijen helyére beugró Remco Van Zandvoortot, aki pár éve már kisegítette a bandát, amikor az eredeti billentyűsnek turné közben kellett személyes ügyeket intéznie. Az ilyen beugrások minden rutintól függetlenül is kihívással járnak, szóval le a kalappal. A borzalmas, jellegtelen, egyenmetálosegyenfekete merch viszont teljesen méltatlan volt a színpadon látott vizualitáshoz. Bár persze az is jó kérdés, hogy az eredeti, 1995-ös Times New Roman típusú logóra hogyan bólinthatott rá anno mindenki.