Shock!

A legutóbbi Six Feet Under-lemez kapcsán azon sajnálkoztam, hogy Chris Barnes nem érlelte még egy kicsit a dalokat, hiszen akkor talán már a felvételek után csatlakozott egykori kolléga, Jack Owen is hozzátehette volna a magáét az albumhoz. A Cannibal Corpse klasszikus felállásának két oszlopa most már együtt rakta össze a folytatást, viszont ami jött a réven, elment a vámon. Zeneileg valóban jobb, karakteresebb lett a Nightmares Of The Decomposed a Tormentnél, ám Barnes egész karrierjének leggyengébb énekesi teljesítménye nemcsak lehangoló, hanem érthetetlen is rajta.

Owen riffelése, szólómunkája itt-ott adott a daloknak némi enyhe klasszikus Cannibal-bukét, valamivel technikásabb is az összkép a bandától megszokottnál, de a stílus alapvetően azért változatlan: szimpla tempókra, nyers, groove-os, direkt riffekre épülő death metal ez továbbra is. Vagyis a Six Feet Under Jackkel is Six Feet Under maradt. Mint írtam, a dalok ugyanakkor egyértelműen erősebbek, körvonalazottabbak, fogósabbak, mint a meglehetősen fantáziátlan Tormenten. Ez olyasmi, amit nem lehet különösebben megmagyarázni, egyszerűen érzi az ember, ott van-e a szikra, vagy nincs. Owen belépése egyértelműen friss vért hozott a bandába, bár persze ez is helyén kezelendő: ötvenes arcokról beszélünk, akik rég kiírták magukból a fontos, meghatározó dalaikat, teljesen értelmetlen tőlük világmegváltásra számítani. De már első hallgatásra is számos gyilkos riffre, erős pillanatra kapja fel a fejét a hallgató: a gyorsabb, tekerős szólóval ellátott Amputator nyitás mellett csak méltatni tudom az olyan nóták gitáralapjait is, mint a The Noose, a Blood Of The Zombie, a Drink Blood Get High vagy a Labyrinth Of Insanity. Lelkesedni mégsem tudok, és ennek most elsősorban Barnes teljesítménye jelenti az okát.

Fogalmam sincs, mi történt emberünkkel az elmúlt három évben, de egyértelműen másképp énekel itt, mint eddig. Az öblös, bugyborékoló, összekeverhetetlen hörgés helyett/mellett számos dalban furán, netán egyenesen hibásan ritmizált, harákoló kiabálás-ordibálás dominál, amit igencsak kellemetlen hallgatni. Főleg, hogy ez az egész mindennek tetejébe még megmagyarázhatatlanul erőtlen is... A The Rotting című darab tökéletesen megmutatja, mire gondolok: a zenei kiindulópont tök jó – nem kevés régi Cannibal-érzés rejlik benne –, Chris azonban totálisan hazavágja az egészet ezzel a töketlen, amatőr benyomást keltő acsarkodással. Amikor pedig még elrekesztett disznóvisítás-szerű hangokat is hallat, konkrétan nehéz megállni röhögés nélkül. Most akart elkezdeni kísérletezni? Ennyi év után mára fáradt el a torka? Netán annyit szívott az utóbbi három évben, hogy elfelejtette, hogyan csinálta azelőtt? A válaszokat nem tudom, de erre egyszerűen nincs és nem is lehet magyarázat, főleg, hogy számos helyen kimondottan tetszetős dalokat tesz tönkre...

Mindezzel most persze nem azt akarom mondani, hogy a Nightmares Of The Decomposed a klasszikus Barnesszal megkerülhetetlen mestermű lenne. Töltelékek így is akadnak, ráadásul ebből a viszonylag egysíkú muzsikából még ez az amúgy korrekt 43 perc is sok egyvégtében. A dobsound is lehetne masszívabb, erőteljesebb. Owen viszont eléggé odatette magát, ezen nincs mit vitázni, szóval ha nem lenne ilyen az ének, egy egész jó kis Six Feet Under-lemezről tudnék beszámolni. Így viszont megint hiányérzettel áll fel az ember, miután lepörgött az album. Chris mellett végre megint ott áll valaki, akire támaszkodhatna, ő viszont nem élt a lehetőséggel, és ezúttal rajta úszott el a végeredmény. Biztos vannak, akik tudják értelmezni mindezt – én nem tartozom közéjük.