Shock!

Tavaly év végén megérkezett a harmadik EP is Phil Anselmo formációjától, amely überbrutál megközelítésével nagyjából a skála ellentétes végpontját képviseli a frontember másik 2020-as kiadványa, az En Minor-album elmélkedős, nyugis hangulatzenéjéhez képest. Így most már nagyjából rendelkezünk egy lemezanyagnyi Scour-muzsikával, és összességében azt kell mondjam: nem siklott ki a szerelvény most sem, ez itt valóban egy jól eltalált projekt.

Anselmóról mindig is tudni lehetett, hogy az underground legmélyebb bugyraiban található gyűlöletzenék fanatikus híve, már a Pantera idején is akadtak efféle szárnypróbálgatásai, most pedig tényleg abba fog, amibe csak szeretne. Az első minialbum és a Red kapcsán nagyjából mindent leírtam a Scourről, amit csak lehetett, így ezúttal nem eresztem bő lére a dolgot: zeneileg a hat dalt rejtő, negyedórás Black is totálisan passzol az eddigiekhez, vagyis ha azok tetszettek, ez is tetszeni fog.

Általában a black metal megjelöléssel szokás dobálózni a zenekar kapcsán, a logó is ebbe az irányba mutat, de mindez azért nem írja le teljesen az ábrát: legalább ennyire death/grind is ez a kegyetlen, pusztító muzsika. Utóbbi áthallást erősíti, hogy mindjárt a Doom című nyitódalban Erik Rutan nyomja a szólót. Bizonyos extra vokálokat ugyanitt Jason Momoa is produkál, de ő inkább a neve miatt érdekesség, ember meg nem mondaná, hogy itt van, ha nem emelték volna ki külön – Anselmo eleve minden létező hangszínét bevetve hörög, károg, süvölt, ordít, bömböl, olyan nagyon nincs mit színesíteni a vokalizálásán, tényleg bejárja a teljes skálát. Hangzásilag most mintha kicsit fésületlenebb, nyersebb lenne az összkép, mint legutóbb, de mindez az ép határokon belül értendő, bőven jól körvonalazott, áttekinthető így is a megszólalás.

Maguk a dalok szintén kiegyensúlyozott színvonalat hoznak. Nekem egy hangyányival talán emlékezetesebbnek, karakteresebbnek tűntek a Red nótái, de az említett Doom zsigeri pusztításával, netán a nyomasztó, lidérces gitárfutamokat is eregető Flamesszel azért olyan nagyon nem tudok kötözködni. A filmzenés-atmoszférikus Microbes felvezetésből kibontakozó, fortyogó-örvénylő Subprimes zárással meg aztán főleg nem, utóbbi talán az egész anyag legjobbja. Egyébként pedig itt van a kutya eltemetve: Phil hasonló agresszió-szintet hozó The Illegals szólóbandájával ellentétben itt tényleg hallom a kompromisszumoktól mentes zúzda mögött a koherenciát. Úgy is mondhatom, a Scour tényleg dalokat ír, nem puszta dühterápiát tolnak ezerrel a maximum fölé pörgetve. Nyilván utóbbit is lehet értékelni, de ezt – a másik alakulattal ellentétben – szívesen is hallgatom.