Shock!

Aránylag kevés példa akad arra a rocktörténelemben, hogy egy nem underground zenekar tagságában tagcsere történik még a lemez fizikai megjelenése előtt. Nem mondom, hogy a The Dead Daisies esetében ugyanakkor borítékolható volt ez, de azt sem állítom, hogy veszettül meglepett volna, hiszen a csapatban idén nyolc éves történelme során immáron tizenhét (!) zenekartag fordult meg, és a számtalan vendégzenészről még nem is ejtettem szót. Persze lehet sajnálkozni, hogy a bő három évet leszolgált, rokonszenvesen izgága Deen Castronovo igazán maradhatott volna még egy kicsit, de ha műteni kell egy sivalkodó testészét, akkor nincs mit tenni. Vélhetően nem két hét után fog dobszékbe ülni az operáció után, ezért muszáj volt „hirtelen” megoldást találni.

Ne feledjük azonban a legfontosabbat, az új sorlemez előtti vándorlást. John Corabi és Marco Mendoza kipenderült a csapatból szólókarrierjük miatt úgy gondolták, jobb lesz kis klubokban játszani ötven embernek és szutykos buszban zötykölődni magánrepülő helyett. A helyükre leigazolták „A Rock Hangját”, Glenn Hughest. A zenekar bizonyos szempontból felért a csúcsra, saját műfajukon belül ennél nincs feljebb a szakmában. Lehet boncolgatni, hogy ez David Lowy hobbizenekara ÉS üzleti vállalkozása, ennek megfelelően biztos vagyok benne, hogy nem ad hoc módszerrel intézi a csapat ügyeit, ÉS sok lépést megtervezett már jó előre (kivéve a pandémiát, de azt ugye senki). Szóval ne legyenek illúzióid, hogy nem terveznek meg pontosan mindent a ruháktól, kiegészítő ékszerektől kezdve azon át, hogy még arra is van szakember, aki az épp aktuális stylist tanácsainak megfelelően kivasalja Castronovo folyton begöndörödő, rakoncátlan fürtjeit.

Amikor felreppentek a hírek a cseréről, az egyik szemem sírt, a másik nevetett, hiszen imádom Corabi hangját, személyiségét, ugyanígy Mendoza barátságos figurája és szórakoztató színpadi jelenléte is baromira hiányozni fog. Élőben imádtam őket, legintenzívebb koncertélményeim közé tartozik az a pár alkalom, amikor láttam a csapatot (sajnos nem voltam ott minden hazai hangversenyükön, de ezen már kár keseregni). Glenn Hughes pedig imádnivaló figura, vita nélkül ikon és legenda egy személyben, a hangja meg… áh… erre tényleg nincsenek szavak. Szóval a végeredményt tekintve újabb lépcsőfokokat mentek feljebb, és lehet, hogy a rajongótábor egy része cserélődni fog, de nem hiszem, hogy hosszú távon ez elhibázott lépés lett volna.

A Holy Ground igazából lényegi változást nem rejt az előző lemezekhez képest, CSAK Hughes-hoz igazították – vagy ő igazította magához – a dalokat, kicsit sarkosan úgy is nézhetjük, hogy ez Hughes új „szólólemeze”, hiszen nem tudja levetkőzni saját stílusát, a dallamokban, témákban borzasztóan erősen átjön mindaz, amiért szeretni lehet. Én speciel imádom a „kései” dolgait, a legutolsó önálló albuma konkrétan az egyik kedvencem tőle: sokszor elmondtuk, hogy azon kevesek egyike, akiknek a korosodással nem járt együtt a hangszín megkopása, sőt. Hihetetlen mágia rejtőzik még mindig a torkában, eleve a hangszíne millió közül felismerhető, az az érzelemgazdagság pedig, amivel felöltözteti a dallamait, talán valamelyest a kor számlájára is írható, de sokkal inkább a zsigerő őstehetség az, ami miatt még mindig merő libabőr bármi tőle.

Az eddigi Daisies-lemezeket meg-meghallgattam, de igazából csak egy-két dal akadt mindegyiken, ami IGAZÁN magával ragadott, sok volt rajtuk számomra a resztli. Illetve azért ezek között is találtam olyanokat, amik élőben MÁR megmutatták a szerethetőségüket. Nem tudom, kinek a számlájára volt ez írható, hiszen klasszis zenészek dolgoztak mindig a csapatban – talán túlérlelték, „túlkidolgozták” a témákat, ki tudja, nem látok bele a munkamódszereikbe. Ezúttal bizonyos szempontból kicsit súlyosodott a tartalom, bár talán inkább csak hangulatilag, hiszen Doug Aldrich korábban is tudott karcos riffeket hozni. Valahogy most mégis úgy érzem, sokkal jobban odatette ő is magát, másféle kémia működött dalszerzés közben, mint korábban. A friss erő friss hangulatot is hozott, Glenn Hughes a maga 69 évével megfiatalította és gatyába rázta a csapatot, ami azt eredményezte, hogy a Holy Ground kiugróan jól sikerült, olyan ízig-vérig vérbő hard rock lemez, amit simán meg lehet hallgatni egymás után néhány alkalommal. Én legalábbis ezt tettem/teszem, és nem unom, sőt, pont azt érzem, hogy minden egyes hallgatás alkalmával új mélységeit tárja fel, újabb apró, szerethető részletekre bukkanok. Biztos vagyok benne, hogy ez a felfedezés és egymásra találás még sokáig tartogat izgalmas meglepetéseket.

A Chosen And Justified, ami tipikus Hughes-féle dögösen lüktető hard rock nóta, például biztos koncertkedvenc lesz, a Saving Grace morózusabb témái is fülbe tapadnak, az Unspoken pedig rejtett érzelmi húrokat pendít meg. Biztos csúcspont lesz még élőben a szintén lendületesen laza Righteous Days, a Like No Other (Bassline) – amibe egy jóféle basszusgitár-futamot is belecsempésztek –, és a nyitó, azonnal fülbe tapadó refrént rejtő Holy Ground (Shake The Memory). A lemez csillogó ékköve a záró lírai, epikus, a végén lendületessé váló Far Away, és ugyan január van még, de már most biztos vagyok, hogy az Év Legjobb Dalai között szerepelni fog. Ez az érzelmi hullámvasút vita nélkül a Daisies egyik legjobb szerzeménye, Hughes persze végig óriási, de ebben a dalban szinte eggyé válik a hangja a mondanivalóval. Mellette Aldrich szólója is pazar érzelmi többletet ad mindehhez, feleslegesen beleszuszakolt kétezerháromszáz virgázós hangjegy nélkül, csak a lényegre, a tökéletesen ide illő néhány plusz hangjegyre koncentrálva. Persze nem újítja meg ez a lemez sem a hard rock világát, de nem is kell, ám kifejezetten gyenge pontot, tölteléket nem találtam, még a Humble Pie 30 Days In The Hole című 1972-es dalának feldolgozása is szépen belesimul az összképbe.

Ben Grosse szellős, mégis erőteljes, nagyívű, mégis kellemesen bársonyos hangzásképet kreált a dalokhoz. A borító semmi extra, a koponyás hülyeségektől igazán megszabadulhatnának, de hát valamiért ez még mindig erős fixáció a rockzenei körökben. Lehet, hogy én vagyok mostanában jobban kihegyezve bármi pozitívumra, és azért talált be ennyire nálam a Holy Ground, de annyi életigenlés és nyári hangulat árad ezekből a számokból, amit képtelenség figyelmen kívül hagyni. Az anno idén februárra meghirdetett turnét persze már eltolták egy évvel, amitől konkrétan elsírom magam, a nyári eseményt a Priest előtt pedig ugyan még nem fújták le, de perpillanat elég borúlátó vagyok, hogy lesz-e akkor már bármilyen mozgás nemzetközi zenekarok szintjén. Addig is van idő hallgatni ezt a szórakoztatóan szeretnivaló lemezt, én meg a bombabiztos kilencest megadom erre a tizenegy dalra. És minden túlzás nélkül tűkön ülök, hogy élőben is lássam-halljam őket újra.