Shock!

Ha megnézzük a thrash aranykorának mára már széles körben elismert, elsővonalas zenekarrá, legendává vagy épp kultikus alapcsapattá vált zenekarait, nem hiszem, hogy bárki is vitába szállna velem, mikor azt mondom: bár mindannyian markáns, saját hangzásvilággal rendelkeztek már a kezdetekkor, mégis eltökélten haladtak előre a saját maguk által kijelölt úton. A Big Four tagjaitól kezdve, a Testamenten és a Death Angelen át egészen az olyan undeground kultcsapatokig, mint mondjuk a Dark Angel vagy a Forbidden, mindannyiuk esetében vastagon aláhúzható, hogy az évek során lemezeiken hallható zene tekintetében is igen komoly utat jártak be. Ha összehasonlítjuk a Kill 'Em Allt mondjuk a Justice-szal, az Armed and Dangeroust a Sound Of White Noise-zal vagy a Rrroooaaarrrt a Nothingface-szel, akkor nincs mit vitatkozni azon, hogy a ma már hivatkozási alappá nemesült bandák esetében folyamatos volt a fejlődés. Nem kell persze minden lemezüket vagy korszakukat szeretni, de kétségtelen tény, hogy sosem vezérelte őket az a cél, hogy évtizedeken keresztül újra és újra megcsinálják ugyanazt a lemezt. És éppen ez az a hozzáállás, ami – néhány elenyésző kivételtől eltekintve – hiányzik az újvonalas, fiatal titánokból.

Azt persze aláírom, hogy egy majd négy évtizede feltalált műfaj esetében nehéz újat mondani, de az az érzésem, hogy a neothrash-csapatok többsége nem is nagyon akar. Jó esetben rátaláltak mára egy saját hangzásra, ehhez pedig foggal-körömmel ragaszkodva, igen erősen körbehatárolt területen mozogva írják dalaikat. És mindez sajnos maximálisan igaz a Gama Bombra is, akkor is, ha még mindig ők az egyik legjobb csapat az „új fiúk" között, egyben pedig személyes kedvenceim. Ettől azonban még dekára kimérve, pontosan ugyanazt csinálják 2020-ban is, mint amit az eddig megjelent hat nagylemezükön: a játék neve speedes elemekkel teletűzdelt, dallamos thrash metal. Lazán, viccesen, de csont ugyanúgy, mint az elmúlt csaknem két évtizedben mindig.

Ugyan a Sea Savage sem lett gyenge, de valahogy most jött el az a pont, amikor már nem tudok maradéktalanul lelkesedni értük. Mert egész egyszerűen mindent hallottam már, ami itt van, ráadásul leheletnyivel erősebb, fogósabb formában. Ha most találkozol az (észak-) ír csapattal először, akkor persze a Sea Savage is ütni fog rendesen, hiszen a Gama Bombnak még mindig sajátja az a fajta laza hangulat, ami rajtuk kívül kvázi mindenkiből hiányzik a színtéren. Ez pedig Philly Byrne tök jó dallamaival, az azonnal fülbe ülő refrénekkel meg a fasza riffeléssel olyan elegyet alkot, amire simán rákattanhat bárki, ha csak kicsit is hajlamos az ilyesmire. Ráadásul a magyar szíveket különösképp megmelengető klippel megtámogatott Miami Supercops, a Sheer Khan vagy a Ready, Steady, Goat! megint kifejezetten emlékezetesre sikeredtek, ezek simán ott vannak a Gama Bomb-életmű élvonalában. Épp csak, ha te is régóta követed már őket, akkor mindez meglehetősen kevés az érdeklődés fenntartásához tizenkét számon és 40 percen keresztül.

Egyrészről tehát a Sea Savage megint csak hozza a szokásos színvonalat (még úgy is, hogy kétségtelenül nem ez a legjobb lemezük), másrészről viszont pontosan ott tartanak vele, ahol az előzőekkel; egy tapodtat sem mozdultak el semmilyen irányba, előre pedig végképp nem léptek.