Shock!

Mit tehet az ember, ha a megszokott, sok évtizedes életformát felrúgva kényszerpihenőt kell tartani egy világjárvány miatt? Feldolgozáslemezt készít néhány cimborával. Persze a történet talán nem volt ennyire pofonegyszerű, de az ötlet alapja tényleg elég spontán jött Thom Hazaerttől, David Ellefson rasztás tettestársától, akivel az utóbbi években szorosabbra fűződött a munkakapcsolata mindenféle projekt kapcsán. A lemezen vendégeskedő zenészek névsora pedig tényleg impozáns, már csak ezért is érdemes belehallgatni.

Nem spóroltak a tartalommal, tizenkilenc feldolgozást rejt a No Cover, és szerencsére nem csontig rágott, milliószor eljátszott dalokat kerestek, hanem akad itt jó néhány érdekesség, amit nem ártott leporolni egyfajta felfrissített formában. A zenekar magja Daviden és Thomon kívül két olasz zenész (Andy Martongelli – gitár és Paolo Caridi – dob), illetve a mostanában a Sons Of Apollo soraiban zenélő Ron „Bumblefoot” Thal, akinek jellegzetes gitározását nem lehet nem szeretni. Mellettük rengeteg, de TÉNYLEG rengeteg vendégzenész szerepel a dalokban, csak néhány név a repertoárból: Dave Lombardo, Charlie Benante, Dirk Verbeuren, Al Jourgensen, Gus G, Doro Pesch, Mark Slaughter, Troy Lucketta, Frank Hannon, de még Chuck Behler és Jimmy DeGrasso is. Tényleg klassz a névsor, akad néhány kultikus figura is, de nem sorolom fel itt az összeset, a megfelelő helyen meg lehet találni a teljes gárdát. Mindamellett logisztikai rémálom lehetett ezt a huszonpár zenészt összegereblyézni egy kiadványra, bár sanszos, hogy tavaly nagy eséllyel bárki ráért bármire, csak zenélhessen végre.

Az éneket tekintve helyenként akad segítség Thom számára, aki egyébként egész tisztességesen hozza az énektémákat is, nem csak a kiabálást, noha természetesen a dalokat az ő hangfekvéséhez igazították. Persze nem egy hangszálakrobata, nem is énekli le Rob Halfordot, sem Billy Idolt, talán a Nazareth Love Hurtse sok neki már, de a kiabálósabb témákat tényleg jól hozza. A feldolgozott zenekarok is széles skálán mozognak, a Judas Priesttől kezdve a Queenen át a W.A.S.P.-ig akad mindenféle stílusú csapat, és persze néhány kihagyhatatlan örök kedvenc is, mint az AC/DC és a Motörhead. Utóbbiban Doro is szerepel, és hát ugye ők elég jóban voltak annak idején.

Ha hirtelen elfelejtetted volna, kinek a neve alatt fut a lemez, ahogy a Dead Kennedys Holiday in Cambodia című száma elindul, újra bevillan, hiszen ahogy elindul a dal, Ellefson védjegyszerű basszusgitár-hangzását ezer közül is azonnal be lehet azonosítani. A Krokus Eat The Rich-e is dögösre sikerült, mint ahogy az AC/DC Riff Raffje is a rendkívül visszafogottan, de jellegzetesen doboló Lombardóval, de ezeket elrontani sem lehet. Egyik kedvencem a Rebel Yell Billy Idoltól, eleve gyerekkorom óta imádom ezt a számot, de itt tényleg remekül elkapták a lüktető hangulatot, ami az eredeti sajátja is, még a csilingelő hangást is megtartották, tényleg imádnivaló ebben a formában is, és Thom szintén nagyon ráérzett a dalra. Másik kedvencem a lemezről a záró, szintén nem túl hamvas életkorú Downed a Cheap Tricktől, amiben Chip Z'Nuff énekel, a klipesített Auf Wiedersehenben pedig a jó öreg Al bácsi áll a mikrofonnál. Rokonszenves még a már egyáltalán nem szirénahangú Mark Slaughter által előadott Say What You Will az egykori Fastway zenekartól, amiben „Fast" Eddie Clarke (Motörhead) próbálta folytatni a Motörhead után, a ma már szintén csak néhai Pete Way oldalán.

Az Over The Mountain annyira beletapadt a fülembe Ozzy hangjával, hogy nehezen tudok elvonatkoztatni az eredetitől, pedig Andrew Freeman (Last In Line, Lynch Mob) sem énekli rosszul. Russell John Parrish, azaz Satchel, akit manapság a Steel Panther nyelvnyújtogatós, izomvillantós koncertjeiről lehet ismerni, stílszerűen egy Fight-dalban szerepel (Nailed To The Gun), amit feljebb transzponáltak, és kevésbé porszívóhangzású, mint az eredeti. A Sweet zenekar Sweet FA-jének sokszólamos vokáltémáit is remekül oldották meg, és a KISS egyik legszebb líraija, a Beth is jól sikerült. Mielőtt a borító miatt szívrohamot kapnál, pillants rá a Def Leppard debütlemezére, és rögtön meg fogsz világosodni. Így értelemszerűen arról az albumról is felkerült egy feldolgozás (Wasted), Dave McClain dobjátékával.

Hogy mennyire rugaszkodtak el az eredetitől a feldolgozásokban? Kevéssé, sokkal inkább tiszteletadás és örömzenélés ez, könnyed, szórakoztató formában. Az is előfordulhat, hogy neked pont mások lesznek a kedvenceid erről a bő egy és negyed órás lemezről, mint nekem, de ha feldolgozáslemezt keresel az utóbbi évekből, jó szívvel ajánlom a No Covert. Ideális esetben egy ilyen lemezt egy laza klubturné követne a világ számos pontján, ám egyelőre senki nem tudja megjósolni, mikor kerülhet erre sor bármilyen formában. De ha egyszer a világ újra kinyílik, és lesz lehetőségük valamilyen formában Európában előadni néhány dalt, és esetleg a környékre tévednek, szívesen megnézném őket.