Mindig is csíptem a hányattatott sorsú republikánus hazafiak munkásságát, de a három évvel ezelőtti God & Guns album még ehhez képest is kőkeményen betalált nálam. Az a lemez annyira meggyőzőre és hitelesre sikeredett, hogy szinte kedvem támadt követelni, hogy a fegyverviseléshez való istenadta jogomat nálunk is alkotmányba foglalják. Nem véletlen, hogy az immár a Roadrunner által gondozott korong a Skynyrd 1987 utáni munkásságának minden bizonnyal legsikeresebbjévé vált.
A floridai Torche az ellentmondások bandája. Zenéjüket stoner/sludge metalként szokás aposztrofálni, de esetükben ez tényleg csak és kizárólag jobb híján vagyon így. Mert igaz, hogy riffjeik legtöbbször sludge mocsokkal röfögnek bele a hallgató pofájába, viszont legalább ekkora hangsúlyt fektetnek a mindent átható dallamokra is, amelyek helyenként ...
Az utóbbi évek egyik legörömtelibb eseménye volt, amikor a pennsylvaniai Relapse kiadónak sikerült megszereznie a legendás Death lemezeinek kiadási jogait. Az amerikai kiadónak így olyan fantasztikus soralbumok újrakiadásait köszönhetjük, mint a Human , az Individual Thought Patterns és a The Sound Of Perseverance , de ismét elérhetővé tették mindenki sz...
Úgy néz ki, a Társaság tényleg komolyan gondolja a dolgot, hiszen két és fél esztendő múltán ismételten orrod alá tolja az egykori kontraktust: tessék, itt az aláírásod, a kezdetek kezdetén (2007 – Sign Here, Here And Here EP) arra vállaltál kötelezettséget, hogy egy életen át velük tartasz. Ugye nem gondoltad komolyan, hogy a 2009-es debütlemez irán...
Bizony, mondom Néktek, a dán trió, a Denial Of God nevét is ott találjuk a black metal alapkőzetébe vésve: e skandináv horda történelme immár két évtizeden is túlra terjeszkedik, folyamatosan mélyítve saját kis fészkét, persze beláthatatlan távolságra a fősodortól. Létüket számtalan EP/split világra szabadítása igazolja a múltban, első albumuk kiad...
Alapból szájhúzogatós vagyok a beharangozó promódumákat olvasva: az „ez az eddigi legjobb albumunk", a „minden eddiginél dühösebb lemezt készítettünk" és az „összes agressziónkat beleadtuk" sablonoktól a hideg ráz. Ilyenkor szokott bekövetkezni az elkerülhetetlen – zene be, agyam szét, aztán lázas keresgélés, hogy vajon mi a francról beszélhetett a...
A Volumefeeder hiába létezik idestova lassan kilenc éve (igaz, jó sokáig SWAMP néven nyomták), ez idáig valahogy sosem jöttek velem szembe. Sőt, most sem magamtól akadtam nyomukra, az angerteás Mihály Gergely hívta fel rá a figyelmemet, mondván, ha a Barbears tetszett, akkor ez is fog. És a jó Gergő nem is tévedett, hiszen a Middle Finger Attitude hú...
Ma már szerintem ember nem létezik a világon, aki olyan izgalommal várná egy-egy szupergroupnak kikiáltott formáció albumát, mint tettük azt annak idején például az első Down lemez idején. Mára az ismert zenészek ide-oda projektezgetése megszokott, mindennapos dologgá vált, amiben nemcsak a kommunikációs és zenekészítési lehetőségek egyszerűsödése ...
A méltatlanul szűk körben elismert, elkönyvelten a Blood Fire Death / Hammerheart korszakos Bathory örökségét hadrendben tartó svédek ahhoz képest menetrendszerűen jelentkeztek idén új sorlemezükkel, hogy 2010-es albumuknak a The End címet adták, és akkoriban éppen a csatabárdot készültek végleg elásni. Erősen underground státuszuk okán talán nem á...
Nem akarok újabb felesleges köröket futni azzal, hogy sosem voltam habzó szájú Linkin Park rajongó, és saját magam számára is meglepetés volt, hogy az előző lemezük, az A Thousand Suns mennyire bejött – abban a recenzióban elég pontosan körülírtam a zenekarral való viszonyomat. Azóta sem változott semmi, a sokak által értetlenkedve fogadott albumot o...
Lita Ford legutóbbi lemeze, a másfél évtizednyi csend után 2009-ben kiadott Wicked Wonderland az egyik legrosszabb album volt, amit az utóbbi években hallottam, és szinte biztosra is vettem utána, hogy visszatérés helyett végérvényesen pontot tesz az énekesnő karrierjére. Aztán valahogy mégsem: az egykori The Runawaysben feltűnt szőkeség azóta elvált...
Ha létezik olyan zenész, aki abszolút leírta magát – ráadásul nem is egyszer – az úgynevezett mainstream művészek közül, az Serj Tankian. Mióta a System Of A Down parkolópályára tette magát és az énekes szólólemezekkel szórakoztatja egyre fogyatkozó rajongótáborát, mintha folyamatosan potyogna ki a kezéből az a bizonyos fonal. Első próbálkozását, a...
Baromi idegesítő, de a mai napig képtelen vagyok értelmesen megmagyarázni, pontosan mi is volt a bajom a Testament legutóbbi anyagával, a The Formation Of Damnation nel. Hiába tartoznak tizenéves korom óta a nagy kedvencek közé a legendás Bay Area thrasherek, hiába vártam fogcsikorgatva visszatérésüket az elsősorban Chuck betegsége miatt beiktatott m...
Na, vajon milyen zenét játszhat egy Koporsóvivő névre keresztelt zenekar a Bánat és Megsemmisülés című lemezén? Nyilván reggae-t, itt is éppen erről van szó. De akkor sem tévedünk túl nagyot, ha azt mondjuk, hogy ez itten vegytiszta klasszikus doom metal, maximum hozzákeverve némi epikus jelleget. Abból is a jobbik fajta, valami olyasmi, mint legut...
Igor – a cirill ábécével nálam nagyobb barátságot ápolók kedvéért: ИГОР – akkora paraszt, hogy valószínűleg már az óvodában is zsíros kenyér volt a jele. Vöröshagymával. Erre utal az EP elnevezése (HE), a négy szám címe (csak kettőt vésnék ide: Geci és Para-szt), és hát bizony erre utal maga a zene is, ami nem más, mint két kedves és jól fésült stí...
A Manowart az 1996-os Louder Than Hell megjelenése idején ismertem meg, és elsősorban Eric Adams zseniális hangjának, valamint a nem agyonbonyolított, de fogós és emlékezetes daloknak köszönhetően totál rájuk is kattantam. Szaporán be is gyűjtöttem mindent, ami fellelhető volt a bandától, majd egyik első nemzetközi koncertélményemként láttam is őke...
Úgy 1994 végén, 1995 elején, amikor az Offspring hirtelen a semmiből a világ egyik legnépszerűbb zenekarává vált a Smash album hatalmas slágerei révén, sokan szerintem egy lyukas garast sem adtak volna azért, hogy a banda nem tűnik el ehhez hasonlóan gyorsan a süllyesztőben. Az őrület a következő lemezre valóban csitult egy kicsit, aztán jött az Am...
Ha már a közelmúltban megemlékeztünk a Sleepről és a High On Fire-ről , úgy illik, hogy írjunk valami szépet az új Omról is. Hiszen ez az a minden hétköznapi skatulyán túl helyezkedő duó, amit az egykori Sleep kétharmada (azaz a tagság mínusz Matt Pike) hozott létre, kizárólag dobra és basszusgitárra hangolva, na meg persze énekhangra, de esetükben sok...
Bár Andreas Hedlund minden jel szerint továbbra is ott áll az ezredforduló egyik legnagyobb hatású black/pagan formációja, a Borknagar élén, szép lassan kiszorulni látom a csapat kreatív magjából. Sok egyéb, apróbb történésen kívül ezt a feltételezést erősíti, hogy alig három hónappal az Urd , illetve bő egy évvel a Jordpuls megjelenése után itt a le...
Több mint tizenöt év után az Ugly Kid Joe is úgy döntött, hogy újból megpróbálja. A fiatalabbak kedvéért: e kaliforniai csapat az utolsó hagyományos hard rock/metal zenekarok közé tartozott a '90-es évek első felében, akik MTV-s sikereket arattak. Az Everything About You című kissé bárgyú, de azért igencsak szerethető slágert tartalmazó 1991-es As ...
Az 1994-es Is What It Is óta hatalmas rajongója vagyok Mike Sternnek, és műfajtól függetlenül az egyik abszolút kedvenc gitárosomnak tartom. Ennek fényében talán elnézhető, ha röviden megemlékezem az idei év általam egyik leginkább várt albumáról, a Grammy-díjra hatszor jelölt New York-i gitáros immár tizenötödik lemezéről. Szólólemezei mellett per...
A különféle vendéglátóegységeket előszeretettel látogató szegedi stoner/doom medvék immáron második eljöveteléről számolhatunk be, az első még 2009-es, annak idején írtunk is róla, bemutatkozásnak szinte tökéletes volt, és – ami a legfontosabb - azóta is előszeretettel hallgatom. A Barbearst pedig felírtam arra a listára, ami a legnagyobb magyar re...
Nagy meglepetés senkit nem érhet az új Godsmack albummal kapcsolatban, miután koncert- és feldolgozáslemezről van szó, amelyen semmi új nincs, azaz van, de az olyan, mintha nem lenne. Ráadásul arról a Godsmackről beszélünk, amely nem a meglepetésekről és az irányváltásokról híres. Két év telt el az általam mai napig kedvelt The Oracle megjelenése óta...
Őszintén bevallom, a Periphery neve nem sokat mondott nekem a legutóbbi budapesti Dream Theater koncert előtt, de a Misha Mansoor gitáros nevével fémjelzett marylandi alakulat már az első találkozásunkkor jó benyomást tett rám. Bár az ilyen típusú témahalmozós, jó értelemben vett matekos (nem bírom ki, én is leírom: djent) zenével nehéz elsőre élőben...
Kicsit szkeptikusan olvasom Leif Edling nyilatkozatait arról, hogy a Psalms For The Dead az utolsó Candlemass lemez, hiszen a svéd doomsterek már kétszer is feloszlottak korábban, aztán ugye ehhez képest mégis itt írok most erről a friss produkcióról. Az időzítés különösen érdekes, mivel a doom színtér egyik legpatinásabb zászlóshajója eszméletlen ...
Nos, a Marduk talán a legjobb példa arra, hogy minden ellenük szóló érv dacára egyes dinoszauruszok az ördögnek sem hajlandóak kihalni. Különösen igaz ez a húsevő példányokra, hiszen jól tudjuk, hogy az az életképesebb fajta. Komolyra fordítva a szót: ez itt a tizenkettedik sorlemez a svéd black metal alakulattól, mely az alapverzión tíz tételben, ...
Mindig is bírtam az egykori Spiritual Beggars énekes Janne Christoffersson, azaz JB saját bandáját, a Grand Magust, de igazán komoly kedvenccé csak az utolsó két albummal nőtték ki magukat nálam. Különösen a 2008-as Iron Will sikeredett kiemelkedően erősre, de a 2010-es Hammer Of The North dalait is kedvelem a mai napig, pedig akkor már sokan beléjük k...
Facebook
Twitter