Shock!

október 28.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Aerosmith: Music From Another Dimension!

Az idei Van Halen album után megérkezett az év másik nagyon régóta esedékes visszatérő lemeze, és elég skizofrén feladat ilyenkor egyszerre összefoglalni az elmúlt időszakot, illetve megpróbálni valamennyire objektíven értékelni a produktumot. Ha a bluesos Honkin’ On Bobo feldolgozásalbumot nem számítjuk, az Aerosmith utolsó nagylemeze 2001-ben jelent meg, és jóformán lehetetlennek tűnik áttekinteni, mi minden esett meg azóta Steven Tylerék sokat látott háza táján. Mert bizony akadt náluk elég sok minden, az énekes torokműtétjeitől és elvonójától kezdve több sikertelen dalszerzési összeröffenésen át majdnem végső szakításig vezető, késhegyig menő belső vitákig. Aztán valahogy mégis sikerült őket ismét összeterelni, de ehhez arra az emberre is szükség volt, aki annak idején a ’70-es évek legklasszikusabb Aero-remekművein dolgozott velük együtt producerként, és alighanem többet tud minden idők legsikeresebb amerikai hard rock bandájáról, mint maga Tyler vagy Joe Perry. No igen, a mindenható Jack Douglas nélkül bizony aligha készülhetett volna el a Music From Another Dimension!, de most végre itt van, szóval hurrá!

megjelenés:
2012
kiadó:
Columbia / Sony
pontszám:
7,5 /10

Szerinted hány pont?
( 56 Szavazat )

Vagy mégsem hurrá. A mamutbandák esetében eleve borítékolható az aktuális albumokat övező hatalmas vita, ennyi idő után azonban mindez csak még jobban meghatványozódik. Több ilyen netes eszmecsere szemlélőjeként és/vagy résztvevőjeként napok óta gondolkodom azon, vajon kiragadható-e egy album a saját közegéből, értékelhető-e kizárólag önmagában, avagy a körülmények ismerete nélkül nem lehetséges megfelelően megítélni. A magam részéről erősen hajlok az utóbbira, aki ugyanis 2012-ben Toys In The Atticet, Rocksot vagy Pumpot vár Perryéktől, az sem azt nem veszi számításba, mennyi idő telt el a fenti remekművek óta, sem azt, milyen előzmények után sikerült végül kiszenvedniük magukból ezt az új anyagot. Pedig érdemes egyet hátralépni, mielőtt izomból a sárga földig gyalázzuk a Music From Another Dimension!-t. Adott egy negyvenéves zenekar, akik ha nem is nyíltan, de azért köztudottan eléggé utálják egymást, emellett pedig utoljára 1993-ban adtak ki olyan albumot, ami tényleg egységesen erős volt. A zeneileg az Aerosmith karrierjének abszolút mélypontját jelentő, sivár, lélektelen Just Push Play folytatásaként, egy szüntelen hadakozással és jól megszellőztetett belső problémákkal terhelt bő évtized után komolyan reális elvárás azt remélni hatvan feletti emberektől, hogy a saját csúcsalbumaikkal egyenértékű új produktumot tegyenek le az asztalra? Ugyan már… Aki tehát új Rocksot vagy Pumpot vár a csapattól, az inkább meg se hallgassa az új lemezt, mert óhatatlanul csalódni fog. Ha viszont azt vesszük, hogy az utóbbi évek során az Aerosmith többszörösen is a sír széléről táncolt vissza, nincs nagy gond a végeredménnyel. Sőt, az igazat megvallva jobb is annál, mint amire szerintem előzetesen számítani lehetett tőlük.

Ennek egyik fő oka, hogy a csapat végre visszaszorította a munkálatok során Marti Frederiksent, aki társszerzőként és producerként igen erősen rányomta a bélyegét az Aerosmith utóbbi másfél évtizedére, és ezáltal fokozatosan sikerült jellegtelen, töketlen egyen-plázarockká silányítania a világ egyik legdögösebb, legaltestibb megszólalású hard rock zenekarát. Nem teljesen Frederiksen-mentes a végeredmény, hiszen az albumot egymáshoz képest sokéves eltérésekkel született ötletekből dobálták össze, de a dalkovács a tizenötből mindössze négy dalba nyúlt bele, aminek csakis örülni tudok. A másik pozitívum, hogy Douglasszel a fedélzeten Perryék hallhatóan tényleg igyekeztek visszanyúlni a ’70-es évek klasszikus korszakához, és az album egyes dalai ennek köszönhetően sokkal aerosmithesebbek, mint a Just Push Play darabjai. A nyitó LUV XXX részegen dülöngélő, savas gitárjai és az összekeverhetetlen vokálok például a lehető legnyíltabban utalnak vissza erre az érára, és nem is tudom nem imádni a dalt. Ugyanez áll az első klip Legendary Childra és a jammelős, überfeelinges szólókkal ellátott Out Go The Lightsra is – szerintem ezek az album legjobb momentumai. Előbbiben még konkrét szövegi utalás is akad a Walk This Wayre, szóval a törekvések tényleg egyértelműek…

Nem olyan izmos minden nóta, mint a fenti három, de a lemez gerince valóban a klasszikus Aerosmith érzésvilág felidézésének jegyében fogant. Ennek megfelelően bármikor szívesen hallgatom a nem kicsit Rolling Stones-ízű, gospelkórusos Oh Yeah-t (sokat agyalhattak a címén…), a nyúúúúúúúlós vokálokkal teli akusztikus alapú Tell Me-t vagy a Street Jesus tempós rock’n’rollját is, ezek szintén igen meggyőzőek. A négy dalos frederiksenes eresztéstől viszont ismét nem hatódtam meg. A Beautiful refrénjében például csont nélkül a lemez egyik legfogósabb dallamát hozzák, a bárgyú, korszerű rádiós power-pop verzék színvonala viszont éles ellentétben áll a kórus bivalyerejével. A Closer szintén határeset, ez inkább a Just Push Play vonala, hallgatható, de semmi extra, a Lover Alot modernebb megdörrenésű, mélyebb gitártémája pedig érdekes egy Aerosmith lemezen, de a számból még úgy is teljesen hiányzik az ihlet, hogy egyenesen nyolc (!) társszerzője volt. A szintén klipes What Could Have Been Love balladát is inkább csak Tyler továbbra is mágikus hangja viszi el a hátán, maga a dal távolról sem az Angel vagy az Amazing szintje.

Ha már balladák, ezen a téren sajnos megint túlzásokba esett a csapat. Most komolyan, mi a halálért kell öt (!) lassú nótát feltenni egy rocklemezre? Pláne, hogy ezek közül csak a már említett Tell Me igazán erős… A Desmond Childdal írt zongorás Another Last Goodbye még elmegy egy kis szódával (bár sajnos a magasaknál hallatszik benne, hogy már Tyler hangja sem a régi), a country üdvöske Carrie Underwooddal megerősített Can’t Stop Lovin’ You és a Diane Warren jegyezte We All Fall Down azonban menthetetlen unalomba fulladnak. Szintén túlzásnak érzem, hogy két dalt is Perry énekel a maga elképesztő fahangján. A rock’n’rollos Freedom Fighterben még Johnny Depp (!) is besegít neki, de mivel neki is ugyanolyan elképesztő fahangja van, mint Joe-nak, a végeredmény maximum közepes, és az igen sok Beatlest rejtő Something is sokkal hatásosabb lett volna Tylerrel.

Összességében tehát vegyes az új Aerosmith album mérlege: vannak rajta igen meggyőző momentumok, és kevésbé eltaláltak is akadnak. Nézőpont és egyéni tolerancia kérdése is, miként fogadjuk ezt egy hozzájuk hasonló dinoszaurusztól. Nem szeretném elrelativizálni a Music From Another Dimension! hibáit, de ez a lemez azért minden tekintetben fényévekkel jobban sikerült a Just Push Playnél, és ezt díjazom. Pláne, hogy az Aerosmith-től valahol már az is csoda, hogy egyáltalán léteznek 2012-ben… Fél pont pluszt meg is szavaztam nekik ezért.

 

Hozzászólások 

 
+1 #5 dinsdale 2017-03-28 12:58
Véleményem szerint ez a lemez teljesen rendben van. Igen a balladák 12 egy tucatok, a többi viszont igen feeling-es. Nem mellesleg több köze van az Aerosmith lényegéhez, mint mondjuk a Permanent Vacation-nek. 10-12 dalt kiválogatva bevágnám rá a 10-est, de egy 8-ast így is megér.
Idézet
 
 
+9 #4 Palinkas Vince 2012-11-10 13:41
Többszöri hallgatás után azt tudom mondani, hogy a balladák skippelősek (talán az utolsó kivételével, ahol kicsit átmennek Queenbe), de a többi szám teljesen vállalható. Pont a Lover alot az egyik legjobb. Na jó, még a Perry által énekelteket lehagyhatták volna esetleg.
Idézet
 
 
+8 #3 Pitta 2012-11-06 11:13
Teljesen egyetértek. Jó lenne ez, csak a kevesebb néha több...sokkal több. Pár dalt kiszórtak volna, és néhányat megrövidítenek...meg a Lover a lot-nak írhattak volna egy rendes refrént és tökéletes. De azért össze lehet belőle valami kellemeset ollózni.
Idézet
 
 
+10 #2 nemtulkritikus 2012-11-05 18:17
A megjelenese ota elmult par evben rendszeresen elovettem a Just Push Play-t, mikor olyan kedvem volt. Annak ellenre, hogy az elejen nem dobtam tole hatast. Most se mondom azt, hogy remekmu, mert azert vannak rajta kevesbe jol sikerult dalok, de attol fuggetlenul szeretem.

Ezzel az ujjal meg az a bajom, hogy probaltam en szeretni, de valahogy a fele kornyeken mindig elunom. A dalok kozul van, ami kicsit el is van nyujtva, de a tobbseguk meg nem eleg karakteres. Raadasul rohadtul hosszu, jobb lett volna lesporolni rola par szamot, talan jobb lenne az osszkep. Mert az sajnos kicsit semmilyen. Persze lehet, hogy a Just Push Play-hez hasonloan az ido itt is pozitiv iranyba billenti a merleg nyelvet, de ahhoz meg tobbszot meg kell hallgatnom. Csak sajnos valahogy nincs kedvem ujra benyomni a Play gombot.... :S
Idézet
 
 
+10 #1 Chris92 2012-11-05 16:00
Sajnos nekem is nagyon vegyesfelvágott lett az új anyag, remek számok közé vannak vérgyenge töltelékek benyomva főleg a balladákat szórhatták volna ki nyugodt szívvel. Ez nálam csak 6 pont pedig szurkoltam nekik! :(
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Uriah Heep - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. szeptember 21.

 

Eric Martin - Budapest, PeCsa Music Café, 2013. március 9.

 

Whitesnake - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. július 13.

 

Nitzer Ebb - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Destruction - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Wendigo - Budapest, Pesti Est Café, 2004. május 15.