Úgy tűnik, mintha egy másik valóságban jelent volna meg a Van Halen utolsó stúdióalbuma 1998 tavaszán, és igazából csak értékelni tudom, hogy az aktuális nyilatkozatokban a csapat nem is akarja megmagyarázni ezt a nemcsak hosszát, de mentális hátterét tekintve is axlrose-i tizennégy éves kihagyást. Pláne, hogy a vállalhatatlan széthullást igazából nem a Gary Cherone-féle III lemez bukása indította be, hanem sokkal inkább Ed Leffler menedzser halála és Sammy Hagar azzal szorosan összefüggő 1996-os eltávolítása. Másfél évtizednyi szégyenteljes tökölést azonban semmi sem indokolhat egy olyan zenekarnál, amelyik előtte több mint húsz éven át állócsillagnak és viszonyítási pontnak számított a rockzenében, függetlenül attól, mik számítottak aktuális trendnek, és ki állt éppen a mikrofonnál. Eddie Van Halennél persze minden bejátszott a '90-es évek vége óta a súlyos rehab-kezelésektől kezdve csípőműtéten és nyelvrákon át egészen a válásig, de legalább a csapat mögött dohogó menedzsment és a kiadó igyekezhetett volna kézben tartani náluk az ügyeket, ha már a bandavezérnél teljesen elmentek otthonról...
