Shock!

december 02.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Van Halen: A Different Kind Of Truth

Úgy tűnik, mintha egy másik valóságban jelent volna meg a Van Halen utolsó stúdióalbuma 1998 tavaszán, és igazából csak értékelni tudom, hogy az aktuális nyilatkozatokban a csapat nem is akarja megmagyarázni ezt a nemcsak hosszát, de mentális hátterét tekintve is axlrose-i tizennégy éves kihagyást. Pláne, hogy a vállalhatatlan széthullást igazából nem a Gary Cherone-féle III lemez bukása indította be, hanem sokkal inkább Ed Leffler menedzser halála és Sammy Hagar azzal szorosan összefüggő 1996-os eltávolítása. Másfél évtizednyi szégyenteljes tökölést azonban semmi sem indokolhat egy olyan zenekarnál, amelyik előtte több mint húsz éven át állócsillagnak és viszonyítási pontnak számított a rockzenében, függetlenül attól, mik számítottak aktuális trendnek, és ki állt éppen a mikrofonnál. Eddie Van Halennél persze minden bejátszott a '90-es évek vége óta a súlyos rehab-kezelésektől kezdve csípőműtéten és nyelvrákon át egészen a válásig, de legalább a csapat mögött dohogó menedzsment és a kiadó igyekezhetett volna kézben tartani náluk az ügyeket, ha már a bandavezérnél teljesen elmentek otthonról...

megjelenés:
2012
kiadó:
Interscope / Universal Music Hungary
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 72 Szavazat )

Mint a fentiekből is látszik, könyveket lehetne megtölteni azzal, mi minden történt a Van Halennél az 1996-os válogatáslemez megjelenésétől kezdve az eredeti frontember David Lee Roth 2007-es, immáron végleges visszarángatásáig, így mindebbe most nem is szeretnék belemenni. A lényeg, hogy az A Different Kind Of Truth végre megérkezett, és innentől kezdve nem azon vitázhat a banda többmilliós tábora, mi történt eddig, hanem hogy mi hallható ezen az anyagon. Mert ugyebár jóelőre kiderült, hogy az új Van Halen album annyira igazából nem is új: az itt szereplő tizenhárom dalból legalább négynek garantáltan megvan az előképe vagy eredeti verziója még a '70-es évekből, de nyilván a következő napokban-hetekben a legavatottabb fanok további témaazonosságokat kukáznak majd elő a régi demó- és koncertfelvételek átfogó elemzése után.

Sokan felhördültek az újrafelhasználósdi miatt, és a dolog valahol tényleg illúzióromboló, ám kérdem én: nem lenne még gázabb, ha ilyen előzmények után eljátszanák a normális zenekari működést, miközben a Van Halen tesók és Roth alapvetően már a fénykorban is utálták egymást? Másrészt senki se higgye, hogy egyedül a Van Halen vetemedik ilyesmire. David Ellefson két éve a saját tulajdon szájával mondta nekünk, hogy az újkori Megadeth albumok tele vannak a '90-es évek első felében született ötletekkel, riffekkel – a Th1rt3en újrahasznosított témáiról ne is beszéljünk... –, és a zseniálisan jó tavalyi Vain lemez egynémely dala is bő két évtizeddel ezelőtt öltött alakot. És vajon hányan lehetnek azok, akik be sem vallják, hogy tartalékból dolgoznak? Vagyis szerintem nem az a lényeg, mikor születtek ezek a dalok, hanem hogy jók-e. Utóbbi kérdésre jelen esetben szerencsére elég egyértelmű a válasz: jók. Méghozzá nagyon. És ebben bizonyára komoly szerepet játszik az is, hogy számos ötletet a csapat félelmetesen kreatív ősperiódusából emeltek át ide. Most komolyan, jobb lett volna, ha Eddie és Alex nekiállnak erőlködni Roth-tal, akivel zeneileg manapság körülbelül megközelítőleg sem mozoghatnak egy dimenzióban, és előállnak valami görcsös, izzadságszagú végeredménnyel? Ugyan már...

Az A Different Kind Of Truth lemezzel igazából csak az nyúlhat mellé, aki kizárólag a zenekar Van Hagar korszakát képes értékelni, és távol áll tőle a Roth-éra lazább, kevésbé intellektuális, rock'n'rollosabb hangvétele. Ez a másik sarkalatos pont: noha én is Sammyvel váltam Van Halen rajongóvá, szarvashiba lett volna Daviddel a mikrofonnál azt a komolyabb vonalat erőltetni, hiszen Roth sokkal inkább zseniális szórakoztató, mintsem igazán jó énekes, és ezt aligha akarná vagy tudná palástolni. Magyarán szólva ez itt nem egy olyan érett, modern és agyas hard rock lemez, mint a For Unlawful Carnal Knowledge vagy a Balance volt, hanem száz százalékos Van Halen party rock a feledhetetlen első korszak stílusában, hatalmas és felhőtlen témákkal, kikacsintós lazasággal. És persze a két Van Halen tesó továbbra is minden körülmények között döbbenetes, lenyűgöző játékával (a leosztás leggyengébb pontját, a kis Wolfie-t azért nem sorolom ide, mert a basszustémákat nem ő, hanem apuka nyomta fel a stúdióban). Lehet, hogy Eddie Van Halen már átesett a zseniket és az őrülteket elválasztó cérnavékony határvonalon, de továbbra is úgy játszik, hogy az embernek tátva marad tőle a szája: minden lefogott hangja, nyújtása gyilkos, és természetesen nemcsak a szikrázó szólók, hanem a ritmustémák is úgy lüktetnek, ahogy azokat csak ő képes előfacsarni a hangszerből.

A dalokat illetően nincs sok értelme a nagy műelemzésnek, hiszen a Van Halen több mint 80 millió eladott lemezével minden idők egyik legsikeresebb rockbandája, így még az is pontosan tudja, miről van itt szó, aki egyébként nem tartozik a rajongóik közé. Maradjunk annyiban, hogy száz százalékos DLR-érás Van Halen nótákat szállítottak le a lemezre, amelyek között nem is igazán hallok olyat, ami ne tetszene. Valahol vicces, de az elsőként megismert Tattoo-nál szinte csak erősebb témák sorjáznak az albumon, pedig most már ezt a belazult, könnyed szerzeményt is kifejezetten megkedveltem. A banda első demójáról leporolt, pulzáló tempójú She's The Woman, a libabőrösen hangulatos gitártéma köré kanyarított You And Your Blues (személyes kedvenc) vagy a még az alapszinthez képest is kiugró szólót szállító The Trouble With Never ugyanolyan tetszetősek, mint a pörgősebbre vett nóták (Chinatown, Bullethead, As Is, Outta Space). És azt azért hozzáteszem, hogy sorjáznak itt-ott korszerűbbre vett témák, átkötések is, néhol pedig Eddie hangszere is úgy röfög, ahogy az 2012-ben elvárható (halld például az As Is elejét vagy a countrys bevezetésű Stay Frosty zorall gitársoundját). A kevésbé nyilvánvaló Honeybabysweetiedollt, illetve a Big River és a Beats Workin' záró kettősét pedig akár még Sammyvel is el tudnám képzelni – előbbi egy roppant ízes, hangulatos, utaztatós rocktéma, utóbbi pedig egy középtempós, szaggatott riffekkel is operáló, kifejtősebb darab, ideális zárószám.

Ha rosszindulatú akarnék lenni, nyilván hasonlítgathatnám Roth énekesi kvalitásait Hagaréihoz, csak éppen értelme nem lenne: David csak annyit hoz, amennyire képes, de azt tökéletesen. Egy pillanatra sincs hiányérzetem jellegzetesen ünnepélyes fahangja hallatán, mert egyszerűen jókedvet csinál az embernek (a beszélős részeket is muszáj kiemelnem, DLR orgánuma ugyanis zseniális). Az album hangzása óriási, Alex dobjai és Eddie gitárhegyei fület gyönyörködtetnek – nekem ennél több nem kell.

Legalább olyan nehéz szülés volt ez a lemez, mint a Chinese Democracy, de a Van Halennek ezúttal tényleg nem kell szégyenkeznie. Az A Different Kind Of Truth simán odatehető a Roth-korszakos régi lemezek mellé, és ez egy ilyen patinás múltra visszatekintő zenekar esetében nem kis szó. Most már csak abban reménykedem, hogy az amerikai ipari kaszálást követően előbb-utóbb átdugják az arcukat Európába is még legalább egyszer...

 

Hozzászólások 

 
-8 #3 DRAZSEN 2013-08-25 17:46
Életem egyik legnagyobb csalódása ez az album
Nálam nagyobb bukó,mint a III-as Hagar utáni album.AZ mondjuk egyik kedvencem.
De ez pocsék
Idézet
 
 
+7 #2 RothFanny 2012-02-09 08:53
Koncert DVD jó lenne vegyítve a régi nagy slágereket az új dalokkal. Az interneten már vannak kamerás videók az elmúlt évekből. Azért az látszik, hogy David követi a trendeket: nem csak a haját vágatta le, hanem a dús mellszőrzete sincs már sehol.
Idézet
 
 
+5 #1 Venomádi 2012-02-08 10:54
Amig nem hallottam egy két promo-t totál meg voltam győződve, hogy be fog bukni a mutatvány. És szerencsére nem, azt meg rendkívűl tudom értékelni, hogy az a két ember legszivesebben hupi lilát hányna a másiktól, mégis megírják ezeket a nagyszerű dalokat, hát ez a dalszerzői véna.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Motörhead - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Heathen - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

After All - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Dark Tranquillity - Budapest, Dürer Kert, 2010. október 14.

 

Wendigo - Budapest, A38, 2005. április 29.

 

Wendigo - Budapest, Pesti Est Café, 2004. május 15.