Úgy néz ki, a Társaság tényleg komolyan gondolja a dolgot, hiszen két és fél esztendő múltán ismételten orrod alá tolja az egykori kontraktust: tessék, itt az aláírásod, a kezdetek kezdetén (2007 – Sign Here, Here And Here EP) arra vállaltál kötelezettséget, hogy egy életen át velük tartasz. Ugye nem gondoltad komolyan, hogy a 2009-es debütlemez irán...

Bizony, mondom Néktek, a dán trió, a Denial Of God nevét is ott találjuk a black metal alapkőzetébe vésve: e skandináv horda történelme immár két évtizeden is túlra terjeszkedik, folyamatosan mélyítve saját kis fészkét, persze beláthatatlan távolságra a fősodortól. Létüket számtalan EP/split világra szabadítása igazolja a múltban, első albumuk kiad...

Alapból szájhúzogatós vagyok a beharangozó promódumákat olvasva: az „ez az eddigi legjobb albumunk", a „minden eddiginél dühösebb lemezt készítettünk" és az „összes agressziónkat beleadtuk" sablonoktól a hideg ráz. Ilyenkor szokott bekövetkezni az elkerülhetetlen – zene be, agyam szét, aztán lázas keresgélés, hogy vajon mi a francról beszélhetett a...

A Volumefeeder hiába létezik idestova lassan kilenc éve (igaz, jó sokáig SWAMP néven nyomták), ez idáig valahogy sosem jöttek velem szembe. Sőt, most sem magamtól akadtam nyomukra, az angerteás Mihály Gergely hívta fel rá a figyelmemet, mondván, ha a Barbears tetszett, akkor ez is fog. És a jó Gergő nem is tévedett, hiszen a Middle Finger Attitude hú...

Ma már szerintem ember nem létezik a világon, aki olyan izgalommal várná egy-egy szupergroupnak kikiáltott formáció albumát, mint tettük azt annak idején például az első Down lemez idején. Mára az ismert zenészek ide-oda projektezgetése megszokott, mindennapos dologgá vált, amiben nemcsak a kommunikációs és zenekészítési lehetőségek egyszerűsödése ...

A méltatlanul szűk körben elismert, elkönyvelten a Blood Fire Death / Hammerheart korszakos Bathory örökségét hadrendben tartó svédek ahhoz képest menetrendszerűen jelentkeztek idén új sorlemezükkel, hogy 2010-es albumuknak a The End címet adták, és akkoriban éppen a csatabárdot készültek végleg elásni. Erősen underground státuszuk okán talán nem á...

Nem akarok újabb felesleges köröket futni azzal, hogy sosem voltam habzó szájú Linkin Park rajongó, és saját magam számára is meglepetés volt, hogy az előző lemezük, az A Thousand Suns mennyire bejött – abban a recenzióban elég pontosan körülírtam a zenekarral való viszonyomat. Azóta sem változott semmi, a sokak által értetlenkedve fogadott albumot o...

Lita Ford legutóbbi lemeze, a másfél évtizednyi csend után 2009-ben kiadott Wicked Wonderland az egyik legrosszabb album volt, amit az utóbbi években hallottam, és szinte biztosra is vettem utána, hogy visszatérés helyett végérvényesen pontot tesz az énekesnő karrierjére. Aztán valahogy mégsem: az egykori The Runawaysben feltűnt szőkeség azóta elvált...

Ha létezik olyan zenész, aki abszolút leírta magát – ráadásul nem is egyszer – az úgynevezett mainstream művészek közül, az Serj Tankian. Mióta a System Of A Down parkolópályára tette magát és az énekes szólólemezekkel szórakoztatja egyre fogyatkozó rajongótáborát, mintha folyamatosan potyogna ki a kezéből az a bizonyos fonal. Első próbálkozását, a...

Baromi idegesítő, de a mai napig képtelen vagyok értelmesen megmagyarázni, pontosan mi is volt a bajom a Testament legutóbbi anyagával, a The Formation Of Damnation nel. Hiába tartoznak tizenéves korom óta a nagy kedvencek közé a legendás Bay Area thrasherek, hiába vártam fogcsikorgatva visszatérésüket az elsősorban Chuck betegsége miatt beiktatott m...

Na, vajon milyen zenét játszhat egy Koporsóvivő névre keresztelt zenekar a Bánat és Megsemmisülés című lemezén? Nyilván reggae-t, itt is éppen erről van szó. De akkor sem tévedünk túl nagyot, ha azt mondjuk, hogy ez itten vegytiszta klasszikus doom metal, maximum hozzákeverve némi epikus jelleget. Abból is a jobbik fajta, valami olyasmi, mint legut...

Igor – a cirill ábécével nálam nagyobb barátságot ápolók kedvéért: ИГОР – akkora paraszt, hogy valószínűleg már az óvodában is zsíros kenyér volt a jele. Vöröshagymával. Erre utal az EP elnevezése (HE), a négy szám címe (csak kettőt vésnék ide: Geci és Para-szt), és hát bizony erre utal maga a zene is, ami nem más, mint két kedves és jól fésült stí...

A Manowart az 1996-os Louder Than Hell megjelenése idején ismertem meg, és elsősorban Eric Adams zseniális hangjának, valamint a nem agyonbonyolított, de fogós és emlékezetes daloknak köszönhetően totál rájuk is kattantam. Szaporán be is gyűjtöttem mindent, ami fellelhető volt a bandától, majd egyik első nemzetközi koncertélményemként láttam is őke...