Shock!

december 09.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Jon Lord: Concerto For Group And Orchestra

Valljuk be: manapság kevés elcsépeltebb dolog létezik a rockzene és a szimfonikusok párosításánál. Volt idő, amikor úttörőnek számított az ilyesmi, aztán egy ideig még érdekes tudott lenni, és az is igaz, hogy ami jó, az jó, ezért nagyon mellényúlni nem lehet ilyesmivel. De ettől még elmondható, hogy a „műfaj” mára totálisan kifutotta magát. Jon Lord (első) posztumusz megjelent munkája viszont ettől még nem kevésbé izgalmas, hiszen az öregúr úttörőként flörtölt szimfonikusokkal mintegy negyvenhárom évvel ezelőtt, fiatalabban, mint szerkesztőségünk átlagéletkora. És nemcsak, hogy az elsők között dolgozott komolyzenészekkel egy olyan korszakban, amikor ez még mindkét táborban szentségtörésnek számított (hiszen a két stílus közönsége lényegében ki nem állhatta egymást), hanem mindemellett egy nagyszerű, emlékezetes művet is sikerült összehoznia.

megjelenés:
2012
kiadó:
Eagle Rock Entertainment
pontszám:
- /10

Szerinted hány pont?
( 8 Szavazat )

A Concerto For Group And Orchestra méltó módon foglal helyet mind a Deep Purple, mind az egyetemes rockzene klasszikusai között, és lényegében minden későbbi, hasonló próbálkozás inspirálója lett. A komolyzene-értők és -rajongók álláspontja nem ismert előttem, de nem lennék meglepve, ha ennyi idő távlatából „az a világ” is tisztelettel tekintene Lord művére. Mindenesetre akár így van ez, akár nem, a Concerto „hídépítő” szerepe felbecsülhetetlen értékű.

Ha belegondolunk, talán meglepő is lehet, hogy mind a mai napig nem készült stúdióverzió a zeneműből. E tekintetben mindenképpen van tehát aprója ennek a kiadványnak még akkor is, ha eltekintünk a Mester sajnálatos halálától – és el is kell tekintenünk, hiszen a felvételt ő maga is kiadásra szánta, és ahogy ereje engedte, gőzerővel dolgozott rajta. A törődés hallatszik is a felvételen: gyönyörűen szól az egész, semmi sterilitás, mesterkéltség nem érződik, egyszerűen a jól ismert mű mai verzióját halljuk. A rockzenekar és a szimfonikusok aránya tökéletes, és a rock részek ereje, nyersessége sem veszett el az újrafelvétel által. Két dolgot lehet talán sajnálni: az egyik, hogy 5.1-es keverés (még?) nem készült, másrészt pedig, hogy a Cry Free végülis nem tudott résztvenni a munkában, amit tudomásom szerint Lord kimondottan forszírozott a jól sikerült magyar és régiós koncertek után. Nem tudom, van-e még a világon olyan tribute banda, amelyikhez ennyire ragaszkodott volna az eredeti zenekar egyik kulcsfigurája, de az is biztos, hogy nem verhetem eleget a falba a fejem, amiért egy utólag nevetségesnek tűnő, áthidalható akadály miatt nem vettem részt a MÜPA koncerten, amikor ezt a darabot játszották együtt.

Nem tudom persze, hogy a kevés énekrész közül pontosan melyik jutott volna Scholtz Atkának, de öröm az ürömben, hogy mind Lord eredeti turnéénekese, Steve Balsamo, mind a különleges vendég Bruce Dickinson remekül „pótolja” őt. A női éneket (Kasia Laska) sem fajsúlyosnak, sem túlzottan szükségesnek nem érzem, de kellemes színfolt az első énekes tételben. Ami a hangszereseket illeti: profik – fantasztikusan és mégis alázattal hozzák, amit kell, pedig ketten közülük villoghatnának is markáns stílusukkal. Sem Joe Bonamassa (második tétel: Andante), sem a régi harcostárs, Steve Morse (harmadik tétel: Vivace-Presto) nem teszik – mindezek ellenére felismerhetőek a részeik. A harmadik gitáros, a bolgár Darin Vasilev (első tétel: Moderato-Allegro) is szerényen állt a dologhoz, de neki valószínűleg magát a felkérést is napokig kellett emésztgetnie. Remek összhangban dolgozik a ritmusszekció is, de hát Guy Pratt basszer és Brett Morgan dobos ezer éve jól ismert és keresett session muzsikusok, szóval nincs is nagyon min meglepődni.

Maga Lord mester sem teng túl a felvételen, de hát ez már az eredeti verzión is így volt, ő itt főleg „kötőanyagként”, összekötő kapocsként funkcionál, Hammondja azonban ízléssel és elegánsan szólal meg nem kevés alkalommal. Fájó és tulajdonképpen soha meg nem emészthető, hogy ez a felvétele volt az utolsó. Páratlan életművének mind az 1969-es, mint a 2012-es Concerto kiemelkedően fontos állomása, de nehéz szabadulni a gondolattól, hogy még mi minden remek zenét alkothatott volna az Öreg.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Within Temptation - Budapest, PeCsa Music Hall, 2014. március 14.

 

Nickelback - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. november 8.

 

Destruction - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Amorphis - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Poisonblack - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Wendigo - Budapest, Petőfi Csarnok, 2008. október 31.