Nekem nincsenek gitárhőseim. Nem azért mondom el ezt, mintha David Gilmour valaha is ebben a visszatetsző pózban akart volna tetszelegni, de egy (valójában több) komplett generáció számára mégis ő lett a progresszív/pszichedelikus rockzene máig megközelíthetetlen gitárhőse. Mindeközben én mégis a Hangot és a Dalszerzőt tiszteltem és tisztelem ma is...

Ha úgy kezdeném ezt a lemezismertetőt, hogy „Finnország méltán legnépszerűbb melodic death metal -enekarának egyáltalán nincs könnyű dolga...", sokakban könnyen felvetődhetne a kérdés: akkor mégis miért folytatják, miért adnak még ki mindig lemezeket? Mi készteti Alexi Laihót arra, hogy folyamatosan írja az új dalokat? Ha már egyszer az általuk kép...

Szögezzük le: papíron általában jól hangzik, ha a rockszíntér nevesebb arcai összeborulnak egy dal, vagy akár egy lemez erejéig, még akkor is, ha manapság minden második bokorban szupergroupba tömörülnek a megélhetési zenészek. Hogy aztán a stúdióban, dalszerzés közben, netán élőben (ha egyáltalán megéri a kezdeményezés a turnét) mennyire áll össze...

Mondhatnám, hogy különösebben fel sem tűnt, de ettől még tény: szinte napra pontosan három évvel ezelőtt jelentkezett legutóbb teljes értékű sorlemezzel kishazánk annyit áldott/átkozott popikonja. Persze a köztes időszakban is számos kiadványt gyűjthetett be az úri közönség, amelyek közül jelentőségét tekintve a tavaly, Igazán címmel kihozott EP emel...

Eltelt két év, menetrendszerűen érkezik a Satriani-gyors, azaz az újabb sorlemez a Mester műhelyéből. Nehéz tizenöt ennyire erős, de azért az utóbbi évtizedben meglehetősen homogén lemez után újat mondani, hiszen aki eddig is követte és szerette Joe barátunk munkásságát, az pontosan tudja, mire számítson úgy a dalok karakterét, mint minőségét tekin...

Dave Padden tizenegy évig volt az Annihilator énekese (később gitárosa is), amely időszak alatt öt lemez született, ezen teljesítményével pedig abszolút csúcstartó a „kibírtam Jeff Waters mellett" versenyben, ráadásul rekordját vélhetően nem is fogja már megdönteni senki. Én viszont elmondhatatlanul boldog voltam, mikor idén év elején megérkezett a...

2013-ban a finn Beastmilk kisebb földindulást okozott Climax elnevezésű lemezével, amelyen  az alapvetően dark/gótnak nevezhető hangulatmuzsika és a keményebben megdörrenő, punkos kosszal bíró zenék olyan életveszélyes elegyét játszotta, hogy sokan a kissé semmitmondó post-punk címkét ragasztották a csapat hátára, és egyaránt rajongott értük a s...

Tomi Joutsen tíz évvel ezelőtti leigazolásával igazi vérfrissítést hajtott végre az Amorphis: népszerűségük is megmaradt, és zeneileg is sikerült úgy fejlődniük, amitől nem ment fejjel a falnak sem a régi rajongóbázis, sem pedig az újonnan érkezett generáció. A szigorú tekintetű, szuggesztív és nem utolsósorban bődületesen nagy hanggal megáldott fr...

Négy évvel ezelőtt szinte a semmiből bukkant fel a brit TesseracT, hogy debütáló lemeze az ősrobbanás erejével taglózzon le. A One -t máig az évtized egyik legkiemelkedőbb alkotásának tartom, amelyre ostobaság bármiféle jelzőt is alkalmazni, annyira egyedi világú az az anyag. Szerencsére rajtam kívül még sokan mások is hasonlóan vélekedtek, s hamaros...

Mátyás Attila a magyar rockzene egyik emblematikus figurája, aki három meghatározó zenekart grundolt három szinte teljesen különböző stílusban, és nyugodtan kijelenthetjük: a maga nemében mindegyik meghatározónak számított itthon. Ezek az idők persze rég elmúltak, azt illetően viszont természetesen nincs változás, hogy Matyi továbbra is zenél, és t...

Az élőhalott különös, túlvilági démonok által láthatatlan drótokon rángatott marionett-bábut idéző mozgásával a mikrofon elé vonszolja magát, és ősöreg, fából faragott hangján sötét dalba kezd. Zenéje ugyanolyan szikár, mint inas teste, és száraz, mint csontjain a ronggyá aszalódott bőr, mégis, valami mágikus módon fogva tart, és hallgattatja magát...

Aki rendszeresen olvas bennünket, alighanem tudja, hogy Shawn Drover, Chris Broderick, Henry Derek Bonner és Matthew Bachand személyében négy remek zenész áll a kissé szerencsétlen és semmitmondó bandanév mögött. Az első kettő közülük a Megadeth miatt elég széles körben ismert is a színtéren, de azért tegyük hozzá: egyikükből sem Dave Mustaine fara...

A Nile legutóbbi, három évvel ezelőtti lemezéről még maga a banda kapitánya, Karl Sanders is azt nyilatkozta utólag, hogy azt az anyagot a rajongók helyett inkább maguknak írták, mert bizonyítani akarták, hogy a Nile nem csupán a zúzásról szól. Az At The Gate Of Sethu valóban eléggé öncélúnak tűnt, és nem is lett a csapat legjobb alkotása. Véleményem...