Shock!

október 20.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Act Of Defiance: Birth And The Burial

0625aodcAki rendszeresen olvas bennünket, alighanem tudja, hogy Shawn Drover, Chris Broderick, Henry Derek Bonner és Matthew Bachand személyében négy remek zenész áll a kissé szerencsétlen és semmitmondó bandanév mögött. Az első kettő közülük a Megadeth miatt elég széles körben ismert is a színtéren, de azért tegyük hozzá: egyikükből sem Dave Mustaine faragott komoly muzsikust, hiszen voltak náluk előtte még olyasmik is, mint Eidolon, Jag Panzer meg Nevermore. A Shadows Fallban felnőtt Matt Bachand neve már talán kevésbé dereng Európában, pedig kiváló szólós, de gitártesója, Jonathan Donais épp az Anthraxben tolja, a csapat meg többé-kevésbé leállt, így épp nem volt jobb dolga, mint beszállni ide basszerként. Henry Derek Bonner meg szerintem totál ismeretlen a többség számára, pedig ez a srác énekelte fel két évvel ezelőtt Joey Jordison Scar The Martyr projektjének albumát, méghozzá kiválóan.

megjelenés:
2015
kiadó:
Metal Blade
pontszám:
6,5 /10

Szerinted hány pont?
( 21 Szavazat )

Különösebben nem ültem tűkön a lemez miatt, mégpedig okkal: a világon semmi bajom ezekkel az arcokkal, sőt, kedveltem őket ott, ahol voltak eddig, viszont egyikük sem igazán nagy egyéniség. Jó, Bachandtől mondjuk a kedvelésen túlmenően is szerettem, amikor egy hozzá hasonló képességű gitárossal szimbiózisban nyomatta a nagy szólókat, de hát itt most nem erről van szó, eleve más hangszeren is játszik. Ami Shawnt illeti, az Eidolont bírtam ugyan, de azért nem volt a világ csodája, a Megadethben meg csak a kötelezőt hozta, Broderick pedig mindig is olyan volt nekem, mint egy gép, aki ugyan tökéletesen játszik mindent, de egy fia lélek vagy eredetiség sincs a gitározásában. Ehhez az android-feelinghez még a fazonja is tökéletesen passzol a strandizmokkal meg a gondosan belőtt séróval... Éppen ezért soha nem is számított a kedvenceim közé, még annak ismeretében sem, hogy a Nevermore-ba meg a Megadethbe eleve csak bérmuzsikusként fér be valaki. Bonnernél is nehezen tudtam eldönteni, hogy csak jó hangszer-e Jordison kezében, vagy mentor nélkül is elboldogul. Na, hát a Birth And The Burial pont olyan lett, mint azt ezek alapján sejteni lehetett: precízen kidolgozott muzsika, amibe technikailag nem lehet belekötni, de nem is túl érdekes.

Ami a zenét illeti, az összkép talán kicsit durvább, mint arra sokan számíthattak. Ha mindenáron kategorizálnom kell, leginkább még talán modern, komplex thrash/groove-nak nevezném, de ez sem fedi teljesen a valóságot, itt-ott akadnak például progos témázgatások, metalcore-osabb megoldások is. Vagyis szó sincs a Megadeth, a Jag Panzer vagy az Eidolon más irányú folytatásáról, netán ezek stílusának keveréséről, ez egy új csapásirány a szereplők számára. Minden túlzás nélkül marha jól szól a lemez, és nagyokat is muzsikálnak az arcok, ezen nincs mit vitázni. A dalok között azonban sajnos így is csak néhány akad, amit igazán megkedveltem. El lehet hallgatni az anyagot, mert van benne húzás meg erő, viszont sajnos sem rövidebb, sem hosszabb távon nem hagy maga után igazi nyomokat. Klasszikus „na és?" érzéssel áll fel az ember, ha lepörgött a 47 perc, ami sajnos újabb és újabb hallgatásokkal sem enyhül. Megint csak az örök közhelyet tudom idézni: az egésznek többnek kellene lennie a részletek összességénél. Mert az oké, hogy Broderick ujjai alatt konkrétan elfüstölnek a húrok, de ha eközben a riffjeinek nincs igazi karaktere, a szólóiról meg már ne is beszéljünk, akkor lehet tőlem akármekkora technikai spíler, továbbra sem fogom a kedvenceim közé sorolni. Marha jól gitározik, csak éppen úgy jéghideg az egész, amit csinál, ahogy van. És kicsit sajnos az egész lemez ilyen. Technikai szempontból kifogástalan az egész, de mégsem találok különösebb indokot arra, hogy hallgassam. Mint amikor az eminens tanuló a suliban felmondja a szóról szóra bemagolt irodalomkönyvet: a helyén van benne minden, pontosan tudja, mit írt a költő, de abban már nem lehetsz biztos, hogy érti is, mitől olyan jelentős ez az egész. És ez valahol teljesen skizofrén helyzetet eredményez: összességében nem hasonlít senkire az Act Of Defiance, de eközben saját arca sincs.

A csapat egyébként a melodikusabb pillanatokban a legmeggyőzőbb, méghozzá elsősorban azért, mert Bonnernek kiváló dallamérzéke van – más kérdés, hogy sokkal nagyobb tere nyílt a kibontakozásra Jordison egyenesebb vonalú szerzeményeiben, mint ezekben az agyasabb, összetettebb témákban (az üvöltős hangja sem rossz, de sajnos nem is túl érdekes). Az eltalált kórusú Refrain And Re-fracture, a harmóniagitáros Dead Stare vagy a lendületes Obey The Fallen éppen ezért ki is emelkedik a nagy masszából, és ha ilyenekből állna a lemez, egy rossz szót sem szólnék. Akkor sem lenne a világ csodája a Birth And The Burial, de biztos, hogy rendszeresen előszedném. Így nem nagyon fogom.

Kíváncsi vagyok, lesz-e igazi kifutása ennek a zenekarnak, de ez az album mindenesetre nem azt mutatja, hogy az Act Of Defiance a jövőben meghatározó formációvá válhat. Nem gyenge, nem rossz, nem vállalhatatlan – totálisan semmilyen.

 

Hozzászólások 

 
+5 #5 shmonsta 2015-09-25 03:19
Tetszik ez az album, remekül szórakoztam a hallgatása közben. Sokat fog pörögni nálam.
Idézet
 
 
+9 #4 Gerstmayer Zoltán 2015-09-18 19:56
Pedig ez nagyon jó! Chris játéka nem hideg, hanem vegytiszta, talán ezért tűnik furcsának némelyeknek. Shawn pedig talán még soha nem dobolt még ekkorát. Végre nem bérzenészek, játszhatnak. Mint a cikkíró is megemlíti: "ez egy új csapásirány" Haladni kell a korral, mondom 50 felett.... Nekem nagyon bejön, további sok sikert!!!
Idézet
 
 
-3 #3 saszi 2015-09-18 11:42
Sajnálom, mert imádom a Jack Panzert. De ennek köze nincs hozzá. nem az én zeném. a Metal Allegiance viszont hatalmas. Ott még az sem érdekel hogy az énekesek többsége inkább irritál, mint tetszik. Annyira leköt Skolnick játéka. Az egy nagyon jó lemez.
Idézet
 
 
+4 #2 valarmorgulisz 2015-09-18 09:55
Tökéletesen egyetértek. Broderick egy gép. Bármit eljátszik, csak totál stílustalan. Most kicsit fura, de elgondolkoztam, hogy a Super Collider egy letisztult, laza, dallamos zene volt, lehet a közeg már akkor is fura volt neki?

Egyébként pont Ellefson mondta anno, hogy "Nem attól leszel jó gitáros, hogy gyorsan minél több hangot lefogsz, hanem attól, hogy a legjobb hangokat fogod le". Ez azóta is kb. kikezdhetetlen. Eleinte sajnáltam, hogy kikerült a Dethből, de azt gondolom, az elmúlt lemezek is jobbak lettek volna egy lazább gitárossal.
Idézet
 
 
+3 #1 lcs 2015-09-18 09:02
Abszolút egyetértek, meghallgattam párszor, de nem fogott meg. Kb. egy dallamot sem tudok felidézni... Közepes album, remek zenészektől.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Queensryche - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2013. július 9.

 

Symphony X - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Amorphis - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.