Szívesen írnám, hogy irgalmatlanul gyalul az új Destruction, és az újjáalakulás óta készített legjobb lemezeik közé tartozik, de sajnos nem tudom: Schmierék sokkal inkább most is ugyanolyan alapjáratos albumot készítettek, mint a legutóbbi Spiritual Genocide . És különösebben nem is vet jó fényt a veterán germán thrasherekre, hogy az azóta eltelt nég...

Joe Bonamassa hatalmas játékos. Töretlen népszerűséggel bűvészkedik a kezében tartott kártyalapokkal (gitárokkal), amelyek közül bármikor előhúzza az ászt és a jokert (a Fendert és a Gibsont), ami esetében a rockot és a bluest jelenti. A blues kereskedelmi szempontból roppant kockázatos műfaj, hiszen túlságosan őszinte, érzelmes, személyes, és álta...

Talán nem én vagyok az egyetlen olyan Danger Danger-hívő a planétán, akinek különös módon akkor kezdett nagyon bejönni a hajmetal-vonulat utolsó igazán karizmatikus alakulata, amikor a nyegle frontember, a kultikus New Jersey-i Prophet soraiban még dobosként tevékenykedett Ted Poley helyére Paul Laine, a kanadai AOR-szenzáció került. Laine ugyanis ...

A Rage szétrobbanása a tavalyi év egyik legváratlanabb és legkellemetlenebb meglepetése volt, de olyan nagy gond azért nincs, hiszen várható volt, hogy mindkét agy, Peavy Wagner, illetve Victor Smolski is folytatja a zenélést. És azt is borítékolni lehetett, hogy miközben a smolskitlanodott Rage kissé földközelibbre veszi a figurát , addig a belorusz...

Nem mondom, hogy feltétel nélkül, de azért kifejezetten kedvelem a finn Reckless Love-ot. A glam/sleaze/pop metal vonalon az utóbbi tíz évben felfutott csapatok közül azok sorát gyarapítják, amelyeknek van egyéniségük (még azzal együtt is, hogy hatásaik teljesen nyilvánvalóak a Van Halentől a Def Leppardon át a Danger Dangerig), és ha összeáll nálu...

Nem kívánom eljátszani, hogy mindenképpen meghallgattam volna ezt a lemezt, amennyiben nem Ritchie Blackmore új kiszemeltje, a chilei születésű Ronnie Romero áll az amúgy madridi Lords Of Black frontján. Sőt, továbbmegyek: az sem rémlik, hogy az újjáéledő Rainbow bejelentése előtt valaha is hallottam volna a zenekarról vagy Ronnie-ról – igaz, hiába...

A Cult Of Luna friss anyagánál már első hallgatásra éreztem: ezúttal megengedem magamnak azt a luxust, hogy kizárólag a fizikai hanghordozó kézhezvétele után írom le a véleményemet. Bár őszintén szólva sajnos a leghalványabb fogalmam sem volt róla, ki is az album társszerzője, bizonyos Julie Christmas (egy brooklyni noise rocker female hero, mint u...

Rob Zombie azt mondja, élete, de legalábbis szólókarrierje legjobb lemezét készítette most el, de az igazat megvallva nem értek vele egyet – pedig akár össze is jöhetett volna a dolog. Kétségtelenül száz százalékos Zombie-mű lett a most még a szokásoshoz képest is túlpörgetett címekkel operáló The Electric Warlock Acid Witch Satanic Orgy Celebratio...

Nathan James egy brit tévés tehetségkutató, a Superstar révén tört be a köztudatba, és a hasonló módon felfutó arcokkal ellentétben nagyon úgy fest, hogy neki tartósan is sikerülhet megkapaszkodni az efféle előtörténeteket hagyományosan előítéletekkel figyelő rockszíntéren. Nathan az utóbbi években megfordult a Trans-Siberian Orchestrában és Uli Jo...

Kénytelen vagyok már az elején leszögezni, hogy a brit Haken legfrissebb lemeze bizony ott volt az év általam legjobban várt anyagai között, hiszen három évvel ezelőtti mesterművük, a The Mountain már megjelenése évében beékelődött az ezredforduló utáni progrock-öröklistám legfényesebb gyémántjai közé. Az azóta csupán egy – szintén nagyon jól siker...

Több emberrel is vitáztam az utóbbi években a Black Stone Cherry kapcsán, én ugyanis nem éreztem a zenekar stílusában különösebben éles váltást a vízválasztónak tekintett hármas albummal kezdődően. Igen, tény, hogy kicsit jobban rágyúrtak a rádiós vonalra a Between The Devil & The Deep Blue Sea és a Magic Mountain dalaiban, mint az első két anyagná...

Emlékszem, amikor először találkoztam a metalt szimfonikus zenével keverő zenekarokkal, úgy ugrált a szemöldököm fel-alá, mint Jim Carrey-nek az Ace Venturában. Therion, Nightwish, Dimmu Borgir vagy Septicflesh, hogy csak néhányat említsek, mind teljesen lenyűgözött, bár sokszor nem annyira magával a zene minőségével, mint inkább azzal a totális kr...

Nehéz feladat elé állítottak a kollégák, amikor nekem dobták prédául a Book Of Shadowst. Köztudottan BLS-fanatikus vagyok, bár az utóbbi években rajongásom erősen beszáradni látszik, mint szakállba folyt sörhab. Ebben pedig igen nagy szerepet játszik az Order Of The Black óta tapasztalható álmosító tendencia, amely egyre inkább előtérbe nyomja a bad...