Shock!

Megint csontra ugyanazt hozza a Five Finger Death Punch, amit eddig megszoktunk tőlük, gyakorlatilag jottányi változás vagy elmozdulás sem érzékelhető Zoltan Bathoryék friss albumán a legutóbbi, dupla kiszerelésű The Wrong Side Of Heaven And The Righteous Side Of Hell első és második részéhez képest. Persze semmi ilyesmit nem is vártam, de mivel ez már a hatodik album, gyakorlatilag teljes bizonyossággal mondhatjuk: a csapat zeneileg lecövekelt egy jól körülhatárolható helyen, aztán vagy bejön valakinek, amit csinálnak, vagy nem. Mint tudjuk, mindkét kör elég széles, a frontok pedig évek óta beálltak, vagyis a zenekar háza táján most sem változik majd semmi. A lemez bizonyára ismét sikeres lesz, az pedig Zoliékon múlik, hogy a teltházas amerikai csarnokokra, előkelő listás helyekre és az ezekkel együtt becsorgó tekintélyes pénzekre, vagy a gyűlölködő kommentekre figyelnek-e inkább. Mindenki tippelhet...

A Five Finger Death Punch nyilvánvalóan semmilyen értelemben sem jelenti a metal történelmének csúcsát, viszont Zoli egy olyan receptet állított össze, ami kétségtelenül működőképes. Nem sorolom fel megint a stílusjegyeket, hiszen a banda manapság már Európában – és így Magyarországon – is ismertnek számít, és mivel bevallottan rá akarnak gyúrni az Észak-Amerikán kívüli jelenlétre a következő időszakban, a tábor alighanem még tovább szélesedik majd errefelé a következő hónapokban. És végső soron a Got Your Six alkalmas is arra, hogy alapot adjon mindehhez, mert mint írtam, összességében tök olyan, mint az eddigiek: nem jobb, és nem is rosszabb. Mivel a Death Punch odaát tipikus belépő csapattá vált az utóbbi években rádiós slágerekkel, miegyébbel, bizonyára most is lesznek, akik a friss eresztés valamelyik dalára kapják fel a fejüket, aki meg folyamatában, évek óta szemléli náluk a dolgokat, talán pont most mondja azt, hogy oké, ezt a műsort már tokkal-vonóval együtt ismerem, nincs vele gond, elhallgatom, de ennyi.

Őszintén szólva én is most jutottam el erre a pontra. Többtényezős dolog ez: benne van, hogy a csapat stílusa viszonylag hamar letisztult, és azóta összességében szemernyit sem változott, és valószínűleg az is szerepet játszik az egyre visszafogottabb lelkesedésemben, hogy a legutóbbi kettős album után túl hamar jött ki ez az eresztés, egyszerűen ilyen időtávon nézve túl sok ennyi egy zenekarból. Főleg, hogy a Death Punch azért távolról sem a Rush vagy a Tool bátorságával alkot, hanem kifejezetten panelesen dolgoznak, noha ezek a panelek egyébként most is jól működnek, és mindössze 38 perces a lemez alapverziója, vagyis nem is húzzák túl a műsort. Még a Kevin Churko-féle hangzáskép is teljesen ugyanolyan, mint eddig bármikor. De természetesen én is értem, hogy hülyék lennének pont most váltani, amikor ennyire száguld velük a szekér, és addig ütik a vasat, ameddig meleg. Manapság nem könnyű sokáig szem előtt maradni, pláne nem a csúcson, és Zoli alighanem minden lehetőséget ki akar használni, ameddig módja van rá. Azt pedig el kell ismerni, hogy a Got Your Six még a rohamtempó ellenére sem mutat kilengéseket lefelé, így aki szereti a bandát, garantáltan ellesz vele. Ugyanakkor mint mondtam, én ilyen iram mellett markánsan azt érzem, hogy most már tényleg szívesen hallanék valami mást is a bandától. Alapvetően kedvelem őket, nem zavarnak, nem irritálnak, sőt, jól elszólogat a lemez a háttérben, mióta hozzáférhető, de már különösebben nem is mozgatnak meg ezek az amúgy tagadhatatlanul jól megírt dalok. És folyamatosan ott motoszkál bennem az is, hogy az előző, kettős eresztés lemezei azért egyenként is nagyobbat ütöttek, mint ez a mostani cucc. De mint mondtam, drámai különbség semmiképpen sincs a korábbiakhoz képest.

Ha csúcspontokat kell kiemelnem, a Wash It All Away, az Ain't My Last Dance és a talán legütősebb My Nemesis hármasa mindenképpen ilyen az album első felében, ezek a megadallamos kórusokkal ellátott, professzionális módon megírt dalok alighanem továbbra is az amerikai éterben tartják majd a Death Punchot. A Question Everything vagy a Hell To Pay szintén ez az iskola, a kötelező power-ballada pedig a Diggin' My Own Grave címet viseli ezúttal. De igazából még az első single Jekyll & Hyde is alattomos módon eszi be magát az agyadba, pedig a verzék itt alapvetően egy alibizős ecc-pecc-kimehecc mondóka szellemi és zenei színvonalát hozzák, az ember szabályosan érzi, amint sikoltva pusztulnak közben az agysejtjei, annyira tufa az egész. Az egyéni teljesítményeket illetően most sem mehetek el szó nélkül Ivan Moody óriási hangja és szenvedélyes előadásmódja mellett – az énekes kapcsán sajnos sokkal inkább a balhés természetét szokás kiemelni, aminek nyilván oka van, de kiemelkedő tehetségről beszélünk, ez nem is kérdés. Jason Hook míves szólóit szintén élvezet hallgatni, élő dobot meg valószínűleg most sem használtak a felvételek során, de hát ez sem lep meg senkit, aki hallott már valaha Five Finger Death Punchot. Vagyis nüansznyi eltérések persze akadhatnak, de összhatását tekintve tényleg minden totálisan ugyanolyan, mint mondjuk legutóbb. Meg azelőtt, meg azelőtt, meg azelőtt.

Nem a Got Your Sixszel fog megbukni a csapat, és mivel abszolút kerek dalokat írnak, meg is érdemlik a további diadalmenetet. Viszont az igazán tartós sikerhez hosszabb távon is izgalmasnak kell tudni maradni. Ehhez természetesen nincs szükség esztelen váltásokra – az inkább a bukás garanciáját szokta jelenteni –, de legközelebb mindenképpen fel kellene frissíteni valahogy a receptet az említett panelek megvariálásával, bátrabb elhelyezésével, mert különben előbb-utóbb tényleg meg fog csömörleni a világ a Five Finger Death Punchtól. Élőben viszont iszonyatosan jó lenne már látni őket végre egyszer Magyarországon is...