Joe Bonamassa hatalmas játékos. Töretlen népszerűséggel bűvészkedik a kezében tartott kártyalapokkal (gitárokkal), amelyek közül bármikor előhúzza az ászt és a jokert (a Fendert és a Gibsont), ami esetében a rockot és a bluest jelenti. A blues kereskedelmi szempontból roppant kockázatos műfaj, hiszen túlságosan őszinte, érzelmes, személyes, és általában olyan feltérképezhetetlen mélységekből fakad, amelyekkel ma már sokan nem tudnak mit kezdeni. És mégis, Joe bácsi élő cáfolat minderre, hiszen népszerűsége talán még soha nem volt ekkora. A siker egyik legfontosabb alkotóelemét nyílván az ő esetében sem az általa képviselt műfajban vagy az egész Bonamassa-biznisz mögött munkálkodó menedzsmentnél kell először keresnünk, hanem sokkal inkább a dalokban és a tehetségben, elvégre Joe zenéje – bármennyire is elcsépelt műfajról beszélünk – valahol mégis csak különleges. Persze nem ő az első, aki ennyire színvonalasan vegyíti a hagyományos bluest a rockkal, és nem is ő kezdte el első alkalommal tágítani a műfaj határait, mégis van valami vonzó a játékában, a megjelenésében, a dalaiban, és úgy egyáltalán, az egész életérzésben, amit képvisel.
