A Grand Magus táborának egy részével ellentétben nekem nem volt különösebb bajom azzal, hogy a Spiritual Beggarsből is ismert JB vezette csapat a doomos vonal felől fokozatosan elkezdett közelíteni a hagyományos heavy metal felé. Az átalakulás szerintem a legutóbbi Triumph And Power rel lett teljes, a két évvel ezelőtti albummal a zenekar végleg megé...

Léteznek bizonyos megfejthetetlen rejtélyek a színtéren. Számomra ezek egyike a Candlemass nagy dérrel-dúrral beharangozott lemezstopja volt pár évvel ezelőtt, miközben a kultikus-klasszikus svéd doomsterek a koncertezéssel például bevallottan nem akarnak felhagyni. Értem én, hogy drága albumot készíteni, amit aztán senki sem vesz meg, de a zenekar...

A Volbeat név mára olyan szintű globális branddé vált, hogy nyugodt szívvel mellőzöm e helyen a dán zenekar bemutatását – annál is inkább, mert a Seal The Deal & Let's Boogie címmel ellátott friss sorlemez sem árul zsákbamacskát, és tökéletesen illeszkedik az eddigi sorba. A (most már újra) négyes mégsem állóvízben bazsevál, sőt, a történések k...

Ha valakinek mondanak még valamit azok a nevek, hogy Terry Brown és Hugh Syme, akkor talán már nem is szükséges megemlíteni azon kanadai zenekar nevét, akiknek munkássága szorosan kapcsolódik e két úriemberhez. A kevésbé tájékozottaknak, illetve a Geddy Lee hangszínétől fejvesztve-sikoltozva menekülőknek azért áruljuk el, hogy a Rushról van szó, ak...

Sokan kiakadtak rajta, kívülről nézve mennyire hidegen, érzelemmentesen fejezte be pályafutását a Mötley Crüe, de én őszintén szólva semmi meglepőt nem találok ebben. Elég egyértelmű, hogy a csapat zenei egységként valamikor a '90-es években – szerintem nagyjából a '94-es album bukása után – gellert kapott, és mielőtt előjönnél nekem a New Tattoo-val...

Hosszasan lehetne vitázni azon, mennyi értelme van az olyan típusú lemezeknek, mint a Beyond The Fade. Miről is van szó? Adott egy kultikus hang a dallamos zenék hőskorából, akinek a Frontiers gyakorlatilag száz százalékban a segge alá tolt egy albumnyi dalt, amelyek ráadásul szemérmetlenül a hallgatók nosztalgiájára építenek, majd elhangzott egy so...

Saint Vitus, Count Raven, Reverend Bizarre – megannyi legendás név a doom metal éjsötéten bugyborékoló mélyéről. Oké, Chritust, azaz Christian Lindersont lehet chritizálni azért, mert hogy a Saint Vitusnak pont a leggyengébb lemezén, a C.O.D.-n danolt, de hát az ottani mélyrepülés azért kevéssé az ő hibája volt, sokkal inkább a nem túl erős daloké....

Sokan talán már nem emlékeznek rá, de amikor annak idején, tizenegynéhány éve a Hatebreed elkezdett komoly névvé válni a színtéren, először rájuk, illetve pár hozzájuk hasonló megközelítéssel dolgozó bandára – például a brit Stampin' Groundra – használták a szaksajtóban előszeretettel a metalcore kifejezést (sőt, egyesek még slayercore-ozni sem áta...

Volt egyszer egy punkrock-csapat, úgy hívták, hogy C.A.F.B., illetve hülyeséget beszélek, hiszen van az még most is, csak éppen már engem nem érdekel különösebben. Viszont amikor még odafigyeltem rájuk, az meg annyira régen volt, hogy még egy bizonyos Szakácsi Gábor, azaz Greg danolt ottan, pedig ez a jóember már vagy tizenhét éve kiköltözött Ameri...

Hozzávalók: Frontiers, Erik Martensson, Ron Atkins. Recept: bízd rá az egészet Erikre! Fogyasztás: türelemmel. Elvileg örülnünk kellene, ha egy újabb lemezt látunk megjelenni, amelyen Martensson működik közre, feltéve, ha tisztában vagyunk vele és szeretjük az Eclipse nevű svéd csapat munkásságát. Azonban kissé árnyaltabb a kép, ha idevesszük: a gi...

Szívesen írnám, hogy irgalmatlanul gyalul az új Destruction, és az újjáalakulás óta készített legjobb lemezeik közé tartozik, de sajnos nem tudom: Schmierék sokkal inkább most is ugyanolyan alapjáratos albumot készítettek, mint a legutóbbi Spiritual Genocide . És különösebben nem is vet jó fényt a veterán germán thrasherekre, hogy az azóta eltelt nég...

Joe Bonamassa hatalmas játékos. Töretlen népszerűséggel bűvészkedik a kezében tartott kártyalapokkal (gitárokkal), amelyek közül bármikor előhúzza az ászt és a jokert (a Fendert és a Gibsont), ami esetében a rockot és a bluest jelenti. A blues kereskedelmi szempontból roppant kockázatos műfaj, hiszen túlságosan őszinte, érzelmes, személyes, és álta...

Talán nem én vagyok az egyetlen olyan Danger Danger-hívő a planétán, akinek különös módon akkor kezdett nagyon bejönni a hajmetal-vonulat utolsó igazán karizmatikus alakulata, amikor a nyegle frontember, a kultikus New Jersey-i Prophet soraiban még dobosként tevékenykedett Ted Poley helyére Paul Laine, a kanadai AOR-szenzáció került. Laine ugyanis ...