A német Obscura bizonyos értelemben a Cynic kései szellemi utódjának is tekinthető. A 2002-ben alapított csapat gyakorlatilag ugyanazt a sűrűn szőtt, jazzes beütésű, komplex death metalt műveli, mint amit annak idején Paul Masvidal és Sean Reinert behozott a köztudatba. A keleties futamok és az effektelt vokál szintúgy felbukkannak a germánoknál, u...

Piggy már több mint egy évtizede elment, a Voivod pedig még mindig létezik, ennél jobb igazolás pedig aligha kell az Away és Snake által vezetett kanadai kult-csapatnak. Ráadásul esetükben még sosem hallottam senkit fanyalogni amiatt, hogy emblematikus gitárosuk halála miatt nem oszlottak fel, ahogy abban is biztos vagyok, hogy Blacky ismételt távo...

Néhány hete örvendeztem itt L.G. Petrovék örömbandája, a Firespawn kapcsán. Írtam valami olyasmit akkor, mennyire érződik a felszabadultság, a megfelelési kényszer hiánya az egész albumon, s az, hogy mindenki fenékig nyalja a bödönt, úgy élvezi a béklyók nélküli zenélés örömeit. Nem kellett sokat várni, hogy Petrov ismét felbukkanjon, és ezúttal az E...

Érdekes irányt vett új lemezén a finn thrasher Lost Society. Nem mintha váltásról lenne szó, de a még mindig röhejesen fiatal srácok egyértelművé tették: hosszabb távon bizony jóval többre áhítoznak a huszonöt-harminc évvel ezelőtti klisék amúgy rendkívül energikus és hiteles felmelegítésénél. Kifejezetten tetszett a banda előző két lemeze, a 2013-...

Az Elefánt név természetesen Molnár Györgyöt, az Omega szólógitárosát takarja, akinek ez a második önálló lemeze egy 1989-es produkciót leszámítva. Azt nyilván csak ő tudja, miért kellett annak idején is annyit várni az első önálló megnyilvánulásra, illetve miért követte hasonló tempóban azt a lemezt ez a második, de talán lényegtelen is, az a font...

Alig három éve, hogy a Szenvedés Temploma, ez a felkelő nap országában található félelmetes és undorító hely ismételten áldozataira zárta rettenetes kapuit, és akkor olybá tűnt, meglehet, hogy örökre. A sátáni szentélyt vezető basszusgitáros-főpapot, Tatsu Mikamit akkortájt valamennyi pokolbéli tettestársa magára hagyta, talán éppen azért, hogy egy...

Teljesen egyértelmű, hogy ugyan felállásváltozások az utóbbi években is akadtak a Prongban, a csapat jó köröket fut az elmúlt időszakban. Nem akarok megint belemenni, micsoda csalódást okozott számomra az újjáalakulás utáni első két anyaggal Tommy Victor és mindenkori kiszolgálószemélyzete, meg abba sem, mennyire érthetetlen mindez a későbbiek fény...

Mégis mire asszociálhat az egyszeri rajongó, ha kedvencei Az Anvil az Anvil címmel hozzák ki friss nagylemezüket? Nyilvánvalóan arra, hogy egyfajta karrierösszegző, definitív anyag készült a trió műhelyben, és tulajdonképpen mindez igaz is. Persze egy olyan csapat esetében, akik lassan negyven éve tartó karrierjük során sikeresen kerülték el a műfa...

Mortiis különös fazon, akinek mindenkor megvoltak a saját játékszabályai arra, hogy önmagát és aktuális zenéjét meghatározza. Aki annyi év után is onnan közelít, hogy itt az Emperor alapító basszusgitárosát halljuk, azt érhetik még komoly meglepetések, máskülönben eléggé kiszámítható, hogy mi várható a 21. században a névadó frontember köré felnőtt...

A Les Épaves egy EP, amit a szemfüles rajongók a svéd zenekar aktuális turnéján szerezhetnek be először, és mivel ezer darabra limitált exkluzív kiadásról van, valószínűleg utoljára. A kis példányszámú anyagnak létezik egy még kisebb darabszámban hozzáférhető, fémbobozos, Christofer Johnsson által dedikált, impozáns kiállítású változata is, de mive...

A For All Kings megjelenése előtt olyasfajta szituációba került az Anthrax, mint amilyenben anno az Alice In Chains is volt. Ahogy Jerry Cantrellék is borzasztó kényes helyzetben jöttek ki egy kiváló, a rajongók és a szakma által is elismert lemezzel, a Black Gives Way To Blue -val, úgy az Anthrax belladonnás comebackje is minden várakozást felülmúló...

Gyerekek, ez most kemény lesz! – talán ennyi is elég lett volna cím helyett Magnus Pelandertől, és lehet, hogy tőlem is megtenné ez az egy mondat kritika gyanánt. Mert a lényeg bizony benne van: a svéd Witchcraft – négy év után – megint változott, ráadásul talán most a leginkább, és azt sem lehet a legkevésbe sem megkövezni, aki már nem tudja tarta...

Közhelyes a kérdés, mégis fel kell tennem: vajon ki mert volna akár még pár évvel ezelőtt is nagy összegben fogadni arra, hogy Vivian Campbell egyszer az életben még melodikus metalt fog játszani? Én biztosan nem. Az ír gitáros az elmúlt évtizedekben verbálisan és muzikálisan egyaránt konzekvensen tagadta kezdeti, Ronnie James Dio oldalán kibontako...