Még mindig tavalyi restancia, ráadásul abból a szempontból mindenképpen fontos album, hogy egy igazi legenda készítette, még ha megtépázott hírnevű legenda is az illető... Nyilván valamennyire ennek köszönhető az is, hogy Paul Di'Anno ezt a kissé szerencsétlen zenekarnevet használja a sajátja helyett: új név, tabula rasa, miegymás... Persze kérdés,...

Oké, hogy jogi- és presztízsszempontok, de akkor is szerencsétlennek találom, hogy nem Abbath vitte tovább az Immortal nevét, hanem a banda másik két tagja. Természetesen én is tisztában vagyok Demonaz főideológusi és menedzseri szerepével, de itt azért akár tetszik, akár nem, idestova tizennyolc éve elsődlegesen Abbath adta a zenekar arcát. Másrés...

Progresszív vonalon ha túl sok meglepetéssel nem is szolgált a tavalyi esztendő, panaszra azért egyáltalán nem adott okot, hiszen a nagy nevek szinte mindannyian hozták a kötelezően magas minőséget. A súlyosabb területen a Symphony X, a Between The Buried And Me, a hagyományosabb progrockban utazók közül pedig Neal Morse és a Spock's Beard mellett ...

Összefogottabbnak, céltudatosabbnak ígérte az új Baronesst John Baizley, mint amilyen a legutóbbi Yellow & Green volt, ami persze nem nehéz, hiszen a savannah-i illetőségű zenekar 2012-ben eleve dupla albumot csinált. Viszont most visszakerestem, mit írtam több mint három éve a legutóbbi anyagról, és már akkor is pont céltudatosabbnak jellemeztem...

Nem vagyok híve az évenkénti lemezmegjelenéseknek, de a másik végletet sem fogom soha megérteni, vagyis azt az esetet, hogy miért ül egy zenekar – jelen esetben az Ignite – tíz teljes évet egy új albumon. Ráadásul akármilyen minőségi muzsikában is utaznak Téglás Zoliék, azt azért nem lehet mondani, hogy ez itt valami Rush-szinten agyas és összetett...

A hideg kiver, amikor a szupergroup kifejezést meghallom egy zenekar kapcsán. Vagy a „kiafaszagyerek" feeling jut eszembe, amikor mindenki keményen meg akarja mutatni, hogy ő azért szuperebb a többi szupernél, vagy egy teljesen félresiklott project, ami egyébként kiváló zenészekből áll össze egy értékelhetetlen produkcióra, vagy egy alkoholban tocs...

A Room Of The Mad Robotstól meglepő tempójú, thrashes-extrémmetalos aprítással indul a banda harmadik nagylemeze, de ez csak az intró, a másodikként érkező By Design már a csapatra jellemző visszafogottabb iramú, súlyos, de mégis kissé álomszerű riffelést hozza a hozzá passzoló dallamokkal. Mondhatjuk, a zenekarnál alapjaiban semmi sem változott, é...

Noha nem mondanám a felvételekre, hogy hozzáférhetetlenek (persze nem volt ez mindig így...), annyi bizonyos, hogy ebben a formában totálisan hiánypótló kiadvány az a tavaly év végén megjelent tripla gyűjtemény, amely a P. Mobil 1976 és 1979 közötti anyagait tartalmazza. A GrundRecords gondozásában megjelenő Nagy P sorozat újabb darabja tehát egysz...

Az Eldritch egy 1991-ben alakult olasz prog/power-csapat, akik jókora meglepetésre 1998-ban, harmadik nagylemezükként leszállítottak egy olyan korongot, amelyet a színtér hívei a mai napig is könnyes szemmel emlegetnek. Az El Niño valóban minden ízében mestermű, amely egyszerre volt rendkívül fogós, de ugyanakkor komplex, izgalmas és ötletes is. Az...

Ez pedig az évvégi listámon is szereplő darab, amelyet szintén a Kedvencek Temetőjéből túrtam elő, mert két szék közt a padlóra esett, amikor a szerkesztőségben egymás közt dobáltuk. Fura szerzemény ez a Szajha, ahogy egymást közt nevezik a tagok saját szüleményüket. Nem nullkilométeres srácokból állt össze a csapat, sőt, a frontember Danny Worsnop...

A Vanden Plas bő két évtizeddel ezelőtt, a '90-es évek közepén dübörgő prog. metal hullámmal bukkant a felszínre. Ahogy kortársaik többségének esetében, náluk is masszívan tetten érhető volt a Dream Theater hatása, Andy Kuntz egyéni orgánuma és dallamai, valamint a kiváló dalszerzői véna azonban hamar kiemelte őket a hasonszőrű fiatal brigádok halm...

Nyitottam egy új magánrovatot, a Kedvencek Temetőjét, amelyben feltúrom azokat a lemezeket, amelyekről nem írtam, ugyanakkor joggal követelnek magukról beszámolót (nem mellesleg a szerkesztők végtelen türelme melletti homlokráncolást).Az ausztrál Lex Koritnit és csapatát persze nem lehet azzal vádolni, hogy nagyon szétnyomulnák az internetet, a lem...

Nem a leghálásabb feladat a Roadról írni. A frontok már régen megszilárdultak: a csapat feltétlen hívei (akik tényleg szép számmal vannak) nem várnak mást, mint az eddig megismert és megszeretett összetevőket, egyszerű, ám hatásos rockzenei alapokra érkező, egyből fogható és kórusban üvölthető szövegeket, koncerteken a szokott intenzitást, jó hangu...