Eltelt két év, menetrendszerűen érkezik a Satriani-gyors, azaz az újabb sorlemez a Mester műhelyéből. Nehéz tizenöt ennyire erős, de azért az utóbbi évtizedben meglehetősen homogén lemez után újat mondani, hiszen aki eddig is követte és szerette Joe barátunk munkásságát, az pontosan tudja, mire számítson úgy a dalok karakterét, mint minőségét tekin...

Dave Padden tizenegy évig volt az Annihilator énekese (később gitárosa is), amely időszak alatt öt lemez született, ezen teljesítményével pedig abszolút csúcstartó a „kibírtam Jeff Waters mellett" versenyben, ráadásul rekordját vélhetően nem is fogja már megdönteni senki. Én viszont elmondhatatlanul boldog voltam, mikor idén év elején megérkezett a...

2013-ban a finn Beastmilk kisebb földindulást okozott Climax elnevezésű lemezével, amelyen  az alapvetően dark/gótnak nevezhető hangulatmuzsika és a keményebben megdörrenő, punkos kosszal bíró zenék olyan életveszélyes elegyét játszotta, hogy sokan a kissé semmitmondó post-punk címkét ragasztották a csapat hátára, és egyaránt rajongott értük a s...

Tomi Joutsen tíz évvel ezelőtti leigazolásával igazi vérfrissítést hajtott végre az Amorphis: népszerűségük is megmaradt, és zeneileg is sikerült úgy fejlődniük, amitől nem ment fejjel a falnak sem a régi rajongóbázis, sem pedig az újonnan érkezett generáció. A szigorú tekintetű, szuggesztív és nem utolsósorban bődületesen nagy hanggal megáldott fr...

Négy évvel ezelőtt szinte a semmiből bukkant fel a brit TesseracT, hogy debütáló lemeze az ősrobbanás erejével taglózzon le. A One -t máig az évtized egyik legkiemelkedőbb alkotásának tartom, amelyre ostobaság bármiféle jelzőt is alkalmazni, annyira egyedi világú az az anyag. Szerencsére rajtam kívül még sokan mások is hasonlóan vélekedtek, s hamaros...

Mátyás Attila a magyar rockzene egyik emblematikus figurája, aki három meghatározó zenekart grundolt három szinte teljesen különböző stílusban, és nyugodtan kijelenthetjük: a maga nemében mindegyik meghatározónak számított itthon. Ezek az idők persze rég elmúltak, azt illetően viszont természetesen nincs változás, hogy Matyi továbbra is zenél, és t...

Az élőhalott különös, túlvilági démonok által láthatatlan drótokon rángatott marionett-bábut idéző mozgásával a mikrofon elé vonszolja magát, és ősöreg, fából faragott hangján sötét dalba kezd. Zenéje ugyanolyan szikár, mint inas teste, és száraz, mint csontjain a ronggyá aszalódott bőr, mégis, valami mágikus módon fogva tart, és hallgattatja magát...

Aki rendszeresen olvas bennünket, alighanem tudja, hogy Shawn Drover, Chris Broderick, Henry Derek Bonner és Matthew Bachand személyében négy remek zenész áll a kissé szerencsétlen és semmitmondó bandanév mögött. Az első kettő közülük a Megadeth miatt elég széles körben ismert is a színtéren, de azért tegyük hozzá: egyikükből sem Dave Mustaine fara...

A Nile legutóbbi, három évvel ezelőtti lemezéről még maga a banda kapitánya, Karl Sanders is azt nyilatkozta utólag, hogy azt az anyagot a rajongók helyett inkább maguknak írták, mert bizonyítani akarták, hogy a Nile nem csupán a zúzásról szól. Az At The Gate Of Sethu valóban eléggé öncélúnak tűnt, és nem is lett a csapat legjobb alkotása. Véleményem...

Valentin Szilvia: Ha érezted valaha egy Slayer-riff hallatán, hogy áramlani kezd a testedben az energia, és tiszta libabőr leszel, akkor pontosan tudod, miről beszélek, ha azt mondom, a Slayer 2015-ös lemeze jó. Sőt, csodálatos. Irtózatos nagy feladat hárult a két megmaradt tagra, hogy továbbvigyék a Slayer-örökséget, hogy friss, a koncertprogramba...

Határozottan szép görbéje van a Ghost történetének. Az egy dolog, ha egy bandának James Hetfield, Phil Anselmo meg Dave Grohl hordja a pólóját rögtön az első album után, az meg egy másik, amikor egy ennyire extrém imázzsal dolgozó formáció bekerül az amerikai Top 10-be, miközben a tengerentúlon sokkal érzékenyebbek az emberek a sátános dolgokra, mi...

Ki ne emlékezne a két platinaszőke babára? Az afgán agarakra emlékeztető kutyapárosra, amelyek valójában weimari vizslák, szőke parókában? Oké, az a második lemezük borítója, pedig a debütáló lett hatalmas siker, abban a korban, amikor a dallamos rock divat volt, külsőségekben a giccs dominált, ám akadtak formációk, ahol a zenei minőséget korántsem...

Megint csontra ugyanazt hozza a Five Finger Death Punch, amit eddig megszoktunk tőlük, gyakorlatilag jottányi változás vagy elmozdulás sem érzékelhető Zoltan Bathoryék friss albumán a legutóbbi, dupla kiszerelésű The Wrong Side Of Heaven And The Righteous Side Of Hell első és második részéhez képest. Persze semmi ilyesmit nem is vártam, de mivel ez már...