Az első két album idején nagyon bírtam a Bullet For My Valentine-t, még annak dacára is, hogy őket is sújtotta a sokat látott – vagy magát annak képzelő – metalos közönségrétegek azon megvetése, amely minden fiatalok által tömegesen kedvelt, dinamikusan feltörekvő zenekart elkísér. Engem különösebben nem izgatott ez az egész: a még kiforratlanabb, de óriási zsigeri erőt, számos kiváló dalt rejtő The Poison és a thrashesebbre vett, összefogottabb Scream Aim Fire egyaránt sokat szólt nálam, és ma is remek albumoknak tartom őket. Aztán a banda vagy megrészegült a sikerektől, vagy csak túl sok gyümölcsszedő kezdett el hirtelen ólálkodni körülöttük, és a fiatal srácok nem tudtak ellenállni a rossz tanácsoknak. A felemásan dallamosodó, elerőtlenedett Fevernél valami eltörött, a legutóbbi, slágerlemeznek írt, de nemhogy slágerektől, hanem épkézláb daloktól is mentes Temper Temper pedig minden túlzás nélkül pocsékra sikeredett. Ott tényleg azt mondtam, hogy ez a zenekar ennyi volt.
