Shock!

június 17.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Mad Season & The Seattle Symphony: Sonic Evolution

madseason_cNem hiszem, hogy túl nagy titkot árulok el vele, miszerint messze azok az írásaink a legnépszerűbbek, amelyeket a Klasszikushock rovat keretein belül követünk el. Nosztalgiázni mindenki szeret, és már többször leírtátok ti magatok is, hogy mennyire jó dolog újra felfedezni egy-két régi kedvencet, amiket igazából soha nem is feledtünk el. Higgyétek el, mi magunk is így vagyunk ezzel, akár egymás irományait olvasgatjuk, akár „munkaköri kötelességből" porolunk le egy-két anyagot a polcok hátsó részéből előkapva. Én például néhány hónapja írtam a Mad Season tragikusan gyönyörű Above-járól, és azóta igazából nem is szabadulok a bűvköréből. Heti rendszerességgel veszem elő, és nem mondom azt, hogy ugyanannyira szeretem, mint jó húsz évvel ezelőtt, mert az az igazság, hogy még sokkal jobban. Hogy ehhez öregedésem kellett-e, vagy arra volt szükség, hogy a világ jóval szomorúbb hellyé váljon, mint két évtizeddel ezelőtt, nem tudom, és mindegy is – legyen elég annyi, hogy mindennek következtében, amióta először olvastam erről a 2015. január 30-án lezavart speciális fellépésről, rögtön arra gondoltam, feltétlenül érdemes lesz majd beszerezni a hanganyagot. (Ezúttal is köszönet a híradásért Magyarország legjobb zenei blogjának, a Grungerynek, és annak urának, Pintér Miklósnak, aki vitán felül remekül látja el feladatát, majdnem azt írtam, remek munkát végez, pedig hát egészen bizonyosan nem tekinti munkának.)

megjelenés:
2015
kiadó:
Monkeywrench
pontszám:
10 /10

Szerinted hány pont?
( 17 Szavazat )

Szóval az év elején Mike McCready, a Pearl Jam szürke eminenciásnak is tekintett gitárosa, akit azonban sokan az egész seattle-i színtér egyik legszerethetőbb figurájának tartanak, lehetőséget kapott arra, hogy fellépjen a Ludovic Morlot karmester által vezényelt Seattle-i Szimfonikusokkal azok otthonában, a Benaroya Hallban (amit Amerika egyik legjobb akusztikájú koncerttermének tartanak), annak apropóján, hogy hősünk megalkotott egy kortárs komolyzenei szerzeményt, Waking The Horizon címmel. Aztán a dologból egy sokkal nagyobb szabású performansz nőtt ki, amit még sokáig, évekig emlegetni fog az is, aki hallotta, és az is, aki csak hallott róla. Mert hogy McCready ugyebár a Pearl Jamen kívül még két másik csapatnak is a tagja volt, és esetünkben most ez az igazán fontos.

A koncert (és a lemez) a már említett Waking The Horizonnal kezd, természetesen nagyon jó hangszerelésű és megszólalású, szép ívet leíró, fennkölt darab, a szimfonikusok plusz McCready előadásában, ami azonban igazából azt a célt szolgálja, hogy bevezesse az előttünk álló eseményeket. Népünnepélyt? Gyászmisét? Leginkább talán oratóriumot. A színen ugyanis feltűnik a Mad Season másik életben maradt tagja, Barrett Martin, és a páros nekiáll, hogy változó kisegítő zenészekkel eljátsszon hetet az Above tíz dalából (az X-Ray Mind, a November Hotel, és nagy bánatomra az Artificial Red maradtak ki). Kezdetben maradnak a szimfonikusok is, plusz megjelenik minden idők második legjobb hangú seattle-i énekese, Chris Cornell (az első ugye az volt, akinek a helyére ugrott most be, annak igazolt távolléte miatt), illetve igazi kakukktojásként a kimérten elegáns Duff McKagan, de voltaképp az ő szereplése sem lehet meglepetés, hiszen egyrészt ő is seattle-i, másrészt mind Mike-nak, mind Barrettnek régi jó barátja. Így nyomják el a Long Gone Day/River Of Deceit/I Don't Know Anything hideglelős triászát, amiben a vonósok/fuvósok valóban csak hozzátesznek az összképhez, mint ahogy Cornell túlzás nélkül ereje teljében lévő hangja is.

Aztán a szimfonikusok és Chris balra el, jobbról pedig bejön Mike anyacsapatából Matt Cameron, hogy beüljön Barrett helyére, aki pedig a xilofon mögé kerül (!), úgyhogy nem is jöhet más, mint a Mad Season legnagyszerűbb dala, a Wake Up, amit egy általam nem igazán ismert énekesnő, Kim Virant interpretál, csillogó koktélruhában, viszonylagosan szexin, de sajnos jóval kevesebb hanggal, mint ami ide kellene. Őt követi a mikrofon előtt a kalapos Jeff Angell a Walking Papersből, hogy elnyomja a legenergikusabb Őrült Évszak-számot, a Lifeless Deadet, elég frankón is szól a dolog. Aztán ezek ketten elduettezik az I'm Above-ot, ami elég messze van az eredetitől, de hát ki a fene tudta volna igazából megfelelően hozni a Staley/Lanegan kettős démoni mágiával bíró hidegrázását?

És ekkor jött el az, amire senki nem számíthatott: az újabb blokkban Mike McCready színpadra szólította Eddie Vedder kivételével a teljes Pearl Jamet (ami a már említett Matten túl ugye Jeff Ament és Stone Gossard), énekesként pedig visszatért Cornell mester, ami bizony, kérem szépen nem más, mint a Temple Of The Dog felállása!!! Ezek így öten el is nyomták a Call Me A Dogot és a Reach Downt, de olyan fantasztikusan (és utóbbit tíz percesre hizlalva), hogy az embernek könny szökik a szemébe. És amikor már azt hinné az egyszeri hallgató, hogy erre már tényleg nem lehet gombot varrni, jön az este legutolsó dala – természetesen az All Alone az – amit Mr. McCready és Mr. McKagan asszisztálása mellett Seattle all-star dobos válogatottja ad elő: Matt Cameron, Barrett Martin és az Alice In Chains-es Sean Kinney. Ja igen, hogy nincs énekes? De van, mégpedig maga Layne Staley, akinek felvételről bejátszott hangja szinte szétveti a termet, ahogy vibrál a hallgatóság feje felett. Ritka felemelő pillanat lehetett ez, nem csoda, hogy a közönség rövid ováció után síri csendben hallgatja végig ezt az egyébként is teljes átszellemülést igénylő szerzeményt. Majd összeölelkezés, köszönetnyilvánítás, szomorú mosolygás, és persze a publikum részéről álló ováció, ahogy az kell is ilyenkor.

Nincs mit mondani többet, ez valóban egyszeri, megismételhetetlen és feledhetetlen fellépés volt, emlékezni kizárólag így lenne szabad - mi pedig csak sajnálhatjuk, hogy lemaradtunk róla, illetve annyi jut azért nekünk is, hogy lemezen beszerezzük, de legalább megnézzük valamelyik videómegosztón (lényegében mindegyiken fenn is van). Pontozom ugyan, de hát nem kérdés, mennyire és miért. Nyugodj békében, John Baker Saunders! Nyugodj békében, Layne Staley!

 

Hozzászólások 

 
#8 Halott Ember 2018-11-10 15:33
Hát nem tudom. Én nagyon nem szeretem ezt a koncertet. Ugyanakkor az Above valami eszméletlen jó lemez, Chris a kedvenc énekesem, és tök jó is lett volna vele egy emlékkoncert.... a szimfónikusok nélkül. Az egész valahogy annyira grunge idegen, hogy bele sem fér a fejembe, hogy ezt miért, meg hogy.
Idézet
 
 
+11 #7 kula bácsi 2015-09-12 23:01
Nagyszerű cikk. Köszönöm.
Idézet
 
 
+10 #6 Robidog1984 2015-09-11 08:07
Nincsenek szavak erre az előadásra! Még így is fantasztikus élmény milyen lehetett előben?
Imádom ezt a korszakot én is, mennyivel egészségesebb jobb kreatívabb volt a komplett színtér mint most.
Idézet
 
 
+9 #5 ntsouth 2015-09-10 22:17
Jó kis írás.
Idézet
 
 
+4 #4 cápaidomár 2015-09-10 18:41
Ministry - Psalm 69
Idézet
 
 
+7 #3 valarmorgulisz 2015-09-10 15:52
Elég csak megnézni az 1992-es évet. Szerintem lemezileg az évtized legjobb éve volt. Csont nélkül.

Pantera - Vulgar
Iron Maiden - Fear of
Dream Theater - Images
Blind Melon
AIC - Dirt
Megadeth - Countdown
Rage Against The Machine

Ezek pl. instant klasszikusok,
olyan nagyszerű zenékről nem is beszélve, mint a NiN, Sabbath, Motörhead, Screamin Trees, No Doubt, Soul Asylum lemezei stb.. nagyon a széléről merítve csak :)
Idézet
 
 
+8 #2 cápaidomár 2015-09-10 13:36
Bezony! Ritka izgalmas egy időszak volt az, bár én czakumpakk az egész évtizedet imádom, majdhogynem mindenestül.
Idézet
 
 
+27 #1 valarmorgulisz 2015-09-10 08:40
Micsoda zene, micsoda fellépők. Imádtam. Aki szerint a 90-es évek eleje a rock halála volt, az remélem magába néz és mélységesen szégyenli magát.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Lillian Axe - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Motörhead - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Mercenary - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Whitesnake Tribute Band - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. május 4.