Shock!

július 09.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Tracer: Spaces In Between

Nyilván az öregedés jele, vagy mifene, de a szép lassan elköszönő esztendőben egyre inkább előnyben részesítettem a feelinges, '60-as évek végi/'70-esek eleji blues rock muzsikákban gyökerező rockzenét az igazán súlyos hallgatnivalót művelő bandákkal szemben. Szerencsére szép számmal bukkantak is fel ilyen hagyományőrző brigádok, amelyek jelentős részéről korábban nem is igen hallottam. Ilyen az ausztrál Tracer is, pedig jelen írás tárgya már a harmadik korongjuk a sorban, és a rajta hallható muzsika alapján simán megkockáztatom, hogy a független kiadóknál megjelent korábbi kettő sem lehetett éppen lepkefing.

megjelenés:
2011
kiadó:
Cool Green Recordings / Mascot
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 8 Szavazat )

Merthogy a Spaces In Between bizony atomjó, tizenkét azonnal rögzülő, libabőrözően feelinges szerzeményt tartalmaz, a blues rock és a grunge szerelemgyermekeit, és ha valaki stonernek akarja hívni, még azt is simán elviseli. A szemtelenül fiatal trió zeneileg abba a skatulyába passzintható, amiben az olyasmi retro rock bandák fújják a füstöt, mint pl. a nem különben überfrankó és szintén ausztrál Wolfmother, nagy difi viszont, hogy itt hiába is keresnénk az Andrew Stockdale-féle nyávogós éneket (hála az égnek!), hiszen Michael Brown énekes/gitáros mesterei sokkal inkább az olyan szőrös torkú profik voltak, mint Glenn Hughes vagy Paul Rodgers. Tényleg aranyból van a srác torka, hallgassuk csak meg a pulzálóan nyitó Too Much-ot, vagy a keménykötésű Louder Than This és a rock and rollosan slágeres Devil Ride kettősét! De hajlításai nyomán – leginkább a szutykos The Bitchben és ellenpontjaként a finom szépségű Voice In The Rainben – az is tisztán érződik, hogy bizony a jó Robert Plant is a kedvencei közt kell, hogy legyen (miért, kinél nincs ott ugyanúgy?). Zeneileg szintén nincs távol sem Hughes, sem Plant muzikális világa, viszont legalább ugyanannyira bennük él a Soundgarden, a Screaming Trees, vagy a megint csak ausztrál Silverchair (emlékszik még rájuk egyáltalán valaki?!?) muzsikája is.

A felsoroltak közül a legerősebb a Soundgarden (még inkább az Audioslave) hatása, köszönhetően annak, hogy a lemez felétől kezdve Michael egyre inkább átváltozik a Chris Cornell-iskola lelkes követőjévé, szó se róla, ez is nagyon jól áll neki, de az, amit a címadóban, a Dead Insideban, vagy épp a Save My Breathben művel, bizony már annyira cornelles, amennyire az még épp egészséges. Mindezzel együtt a fergeteges dallamokkal ellátott és a végére szépen magába boruló Spaces In Between és a korong legkomorabb és legsúlyosabb darabjaként aposztrofálható, szinte már Alice In Chains-es (ennek következtében természetesen személyes kedvenc) Dead Inside bizony vagy háromszor leszaladtak egymás után – ráadásul mindkettőnek egészen remek a szólórésze is. Nagy előnye még a lemeznek, hogy a relatíve hosszabb összjátékidő ellenére sem válik egy percre sem unalmassá, a végén sem töltelékek figyelnek, olyannyira nem, hogy a záró Won't Let It Die (Run Mary) bizony az egyik legsikerültebb darab, szépen építkező szerkezetével, ami a végére robban – szinte sulykolva Marybe, hogy meneküljön, amerre lát, vissza se nézve.

Viszont hogy ne csak Michaelt dicsérjem, meg kell jegyeznem, hogy a ritmusszekció két tagja is nagyszerűen teljesít, emellett totál lélegző a hangzáskép, és a dolog akkor igazán lenyűgöző, ha figyelembe veszem, hogy a basszer ránézésre nem nagyon lehet több húsznál. Aki amúgy szintén a Brown vezetéknevet viseli, így aztán most már egészen biztos vagyok benne, hogy Ausztráliában törvény kötelezi a rockzenekarokat, hogy a tagok között minimum egy testvérpárnak kell lennie (lásd még AC/DC, Airbourne, INXS).

És akkor a Tracer ezennel megy arra a listámra, amin azok a semmiből feltűnt bandák szerepelnek, amik nagy eséllyel pályáznak arra, hogy nagy kedvenceim közé furakodjanak. Maximális pont csak a nagy elődök hatásának kicsit tán túlzott hallatszódása miatt nem jár nekik, viszont jelen állás szerint bármikor is kapom elő a Spaces In Betweent, jókedvem lesz tőle, és asszem, ez a legfontosabb. Amikor pedig a Voice In The Rainben Michael azt énekli, hogy „Let the music save my soul!", úgy hiszem, sikerülni fog neki.

 

Hozzászólások 

 
+3 #1 kula bácsi 2015-09-21 08:39
Most bukkantam rá, remek album! A nyitódal földbe döngölt, így kell rock'n'roll-t nyomni a XXI. században!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Lillian Axe - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Roger Waters - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 22.

 

Paul Gilbert - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 29.

 

Wendigo - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 11.

 

Wendigo - Budapest, Rocktogon, 2007. április 29.

 

Wendigo - Budapest, Süss Fel Nap, 2004. november 23.