Shock!

Természetes folyamat, ha egy sikeres zenekar a jó előre bejelentett szünet után újra lemezt ad ki, majd turnéra indul, ez a dolgok rendje, mint ahogy megírtam az azévben kiadott válogatáslemez kritikájának végén is: „hogy a zenekar sorsa miképp fog alakulni, nagyjából borítékolható, a saját magukra kirótt rövid szünet után összeállnak, turnéznak, újra beleugranak a mókuskerékbe, mert nincs más választásuk." Annyiban tévedtem, hogy a leállást rövidebb időintervallumra lőttem be, noha bizonyos esetekben négy évet is simán érezhetünk egy pillanatnak, sőt, továbbmegyek, Pálinkás Vince kollégánk szerint az ideálishoz képest ez még igencsak szerény idő két album kiadása között. De teljesen mindegy is, a lényeg, hogy újra itt vannak, és miután az utóbbi hetekben kirobbanthatatlan volt nálam a lemez itthon és a kocsiban, bátran ki merem jelenteni, hogy igencsak jót tett a leállás David Draimanéknek, és igencsak jól tették, hogy újra összeálltak. Az Immortalized minden szempontból az egyik legerősebb, ha nem „A" legerősebb Disturbed-alkotás, vagy akár fogalmazhatok úgy is: az új album a Disturbed Worship Musicja.

A rövid intró után berobbanó címadó szám konkrétan a zenekar legjobb formáját mutatja, a menetelős, középtempós dalban a szokásos Draiman-féle szaggatott verze után jön a ragadós refrén, amit másnap önkéntelenül dudorászni fogsz – és nem ez az egyetlen ilyen a lemezről. Sosem tagadtam, hogy vonzódom a populáris zenékhez, és ezt az addikciómat az új Disturbedön is kiélhetem, több szerzeményre ráfoghatjuk, hogy „seggrázós". Mindjárt itt van például a The Vengeful One, aminek az indítása egy az egyben a Bee Gees You Win Againje, de utána Oravecz Zolika a stábból bedobta, hogy a Manowartól a Warriors Of The World United is tökugyanígy kezdődik, amit készséggel elismerek, de ugye híresen kerülöm az említett zenekart, és egyszerre elindítva mindhármat konkrétan toolos élménnyel is gazdagodhatsz. Visszatérve a The Vengeful One-ra, ezt nem csupán a Bee Gees miatt érzem a lemez egyik húzódalának ám, mert később szinte kirobban a hangfalakból a keleties hatású refrén, majd a végefelé egy rövid, de annál kellemesebb deathes darálással is megörvendeztetnek chicagói barátaink, David énektémáitól pedig futkározik rajtam a libabőr.

Ahogy említettem, fogós refrénekből nincs hiány, de ez mindig is a zenekar kifejezett erőssége volt, itt pedig kedvünkre tobzódhatunk a fülbemászó témák tömkelegében, és még ennek tetejébe is akad néhány dal, amelyik minden ízében maga a nagybetűs Sláger. Ilyen például a nyomorultabb napokon erőt adó The Light. És aki hozzám hasonlóan szerelmes Draiman hangjába, nagyon örülhet, hiszen Kevin Churko producer fantasztikus munkájának eredményeképpen meseszerű tisztasággal és egyéni ízzel különülnek el a hangszerek, az összhatást mégis egységben tartva, és Draiman konkrétan úgy szól, mintha a szobában énekelne – amit egyébként is roppant mód tudnék értékelni. A már említett populáris ritmusokat a hetes You're Mine-ban aknázták ki a legjobban, konkrétan nettó diszkó az alap, amiből valami piszok hatásos, bombasztikus slágert faragtak, piszok szeretnivaló refrénnel – mondhatni, hogy valamelyest új terület a zenekar számára, de tízpontos a végeredmény minden szempontból. A harapósabb témák közül a Save Our Last Goodbye a másik nagy kedvencem, a zakatoló, fokozatosan, a robbanásig építkező riff után egy végtelenül ragadós, zseniális hajlításokkal teli refrén következik (a sokadik ilyen), ismét csak a libabőröket tudom emlegetni így sokadszorra is. A spanglibarát Fire It Up a témának megfelelően kimondottan lazára, vidámra sikerült, bár tény, hogy kevés semmitmondóbb téma létezik a füvezésnél, de egynek azért bőven belefér, meg jópofa ez a „nyekkegős" riff is.

A Disturbed sosem a pörgős, gyors témáiról volt híres, de az Immortalizedon akad egy-két gyorsabb tétel is, az egyébként is súlyosabbra vett, emlékezetes gitárszólót felvonultató What Are You Waiting For, vagy a dühös-ízeket mutató Who is túlmutat az átlagos középtempón, vagy a Never Wrongot is említhetném, mint egy árnyalattal tempósabb, indulatosabb szerzeményt. Ha feldolgozás, eddig sem kellett szégyenkezniük, mindig saját képükre formálták az éppen kiválasztott dalt, sőt, kimondható, hogy hibátlanul oldották meg a feladatot, legyen szó a Tears For Fears Shoutjáról vagy a Land Of Confusionről a Genesistől. Az Immortalizedre kiválasztott The Sound Of Silence-re mondhatjuk akár azt is, hogy elcsépelt választás, de azt is tegyük hozzá, hogy hiába játszották agyon bármilyen formában, még mindig képes megérinteni. Dan Doneganék verziója pedig szokás szerint erősre sikerült: a vonósokkal megtámogatott átdolgozás főleg Draiman drámai dallamaira épül. A lemezt záró, magvas gondolatokat tartalmazó Who Taught You How To Hate akármelyik korábbi lemezen szerepelhetett volna, kicsit panelesre sikerült, de a helyzet az, hogy kurvajó panelekből építkeznek, és képtelen vagyok azt mondani rá, hogy unalmas.

A deluxe verzióra még három szám került rá, és mivel a bónuszok mindig a resztliből kerülnek ki, meglehet, itt is úgy fogod érezni, már sok a jóból. A három dal közül a Legion Of Monsters a legrokonszenvesebb számomra, de hogy fokozzuk a mostanában divatos ilyen-olyan megjelenéseket, akad még egy digitális bónusz is, a horzsoló Warning Sign, ami kimondottan pofás, nagy kár, hogy vadászni kell rá.

A zenekar szekere a négy éves pihenő után ismét felfelé ível, az első héten a tengerentúlon 98 ezer példány talált gazdára, ami szép teljesítmény manapság, de nyilván nem fogja megközelíteni a korábbi albumok eladásait az Immortalized – egyszerűen már más időket élünk. A turné- és fesztiválgépezet hamarosan beindul, és ugyan Európára annyira nincsenek rászorulva, talán majd jövő nyáron megfordulnak errefelé is néhány országban. Meglátjuk, ilyen téren mit tartogat a jövő, addig is nyomjunk rá néhányszor a play gombra, nincs azzal nagy gond, ha kívülről fogjuk fújni az Immortalized dalait.