Shock!

szeptember 15.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Soilwork: The Ride Majestic

0527soilworkcMint Magyarországon olyan sokan, én is 2001-ben, az Annihilator / Nevermore páros népligeti előzenekaraként találkoztam először igazán mélyrehatóan a Soilworkkel, és egyből meg is vettek kilóra a koncerttel meg az akkori A Predator's Portrait lemezzel. A lelkesedésem a következő három album idején is töretlen maradt Björn Stridékkel kapcsolatosan. Peter Wichers időleges távozásával később jött némi megtorpanás, hogy utána akkor térjenek vissza a The Panic Broadcasttel, amikor már inkább a sztori szép, lassú leülepedésére számítottam volna tőlük, mintsem egy akkora bombára. Ehhez képest a 2010-es lemezt azóta is a banda legjobb produkciójának tartom, és olyannyira új lendületet kaptak akkor, hogy még Wichers újonnani lelépése sem tudta megrogyasztani őket. A legutóbbi, dupla The Living Infinite ugyan nem tudott rátromfolni elődjére, de még annak ellenére sem tört bele a bicskájuk, hogy egy efféle monstre vállalkozás baromi kockázatos, sőt, az energia olyannyira kitartott, hogy még egy utólagos EP-t is meg tudtak tölteni jó dalokkal. A friss anyag pedig megint remekbeszabott lett, és simán ott van a banda legerősebb produkciói között.

megjelenés:
2015
kiadó:
Nuclear Blast
pontszám:
8,5 /10

Szerinted hány pont?
( 25 Szavazat )

A Soilworknek viszonylag hamar kialakult a saját jellegzetes stílusa a védjegyszerű death/thrash/groove alapokkal, amelyekbe mindig is Björn tiszta dallamai, jellegzetes melódiái vitték be azt a bizonyos pluszt, ami ebben a formában senki másra nem volt jellemző az évszázad elején a színtéren. Az összetevők azóta sem változtak jelentősen, végső soron mondhatjuk, hogy a banda ugyanúgy egy bizonyos határozott keretrendszerben alkot, mint például a Slayer, és nem kutatnak mindig valami más után, mint mondjuk az In Flames. Ezzel szerintem nincs gond, bizonyos zenekaroknak kifejezetten jól áll az ilyesmi, és a Soilworköt mindenképp ide sorolom. Viszont ahogyan mondjuk két Slayer sem feltétlenül tökugyanolyan, ennek szellemében Björnékre is legfeljebb a felületes hallgatók mondhatják, hogy soha nincs egy nüansznyi eltérés sem a korábbi dolgokhoz képest.

A The Ride Majestic ebből a szempontból mindenképpen a melodikus él még dominánsabbá válásában hoz újat, viszont ezt ne kommercializálódásként értelmezd: a bandának úgy sikerült hangsúlyosabbá tenni Speed védjegyszerű dallamait, hogy a zene durvasága, horzsoló éle közben egy fikarcnyit sem szenvedett csorbát. És ez olyan attrakció, ami a szokásos, semmit sem jelentő „a keményebb részek még keményebbek, a dallamosak még dallamosabbak lettek" promódumák özönében valójában csak nagyon keveseknek jön össze. Ha érzékeltetnem kellene a lényeget, olyan dalokat emelhetnék ki legnyilvánvalóbb példaként, mint például az Enemies In Fidelity vagy a Death In General. Előbbi szerkezetét és hangszeres megoldásait tekintve hamisítatlan Soilwork-zúzda, amely gőzhengerként tapossa földbe a hallgatót, igazi érdekességét azonban a refrén adja, ahol Speed olyan hagyományos, klasszikus rockdallamokat hoz, amilyenekre az ember inkább a The Night Flight Orchestra projektben számítana tőle – viszont a végig alatta daráló blastbeat mégis egészen más, teljesen újszerű színezetet ad a nótának. Briliáns darab (a zárása is hatalmas), simán ott a helye a Soilwork valaha írt legjobb nótái között. A Death In General pedig egy hangszerelésében is kevésbé jellemző, kísértetiesen síró gitárdallamokkal és leállós verzékkel operáló szerzemény, ahol Björn ismét a lehető legdallamosabb énjét hozza, méghozzá a szokásosnál mélyebb fekvésekben is. Mondanom sem kell, a végeredmény itt is roppant meggyőző. De máshol is akadnak efféle fűszerek, néhol csak egy bridge, egy refrén vagy egy kisebb betét erejéig.

Nem akarom egyenként végigelemezni az összes dalt, mert a zenekar ismét kiváló munkát végzett: a címadó és az Alright In The Aftermath nyitó kettőse, a hatalmas dallamokat csatasorba állító Petrichor By Sulphur, a lassan súlyos Whirl Of Pain vagy a Shining Lights nordikus örvénye ugyanúgy maximálisan meggyőzi majd a híveket, mint mondjuk a normál verziót már-már katartikus hangulatban záró Father And Son, Watching The World Go Down. Utóbbi az Enemies In Fidelity mellett talán a legerősebb téma ebből az eresztésből, nálam permanens libabőrt okoz hetek óta minden egyes hallgatásnál. És persze méltatlan lenne csak Speedet kiemelni, mert a többiek is mind rengeteg aprósággal járultak hozzá a végeredményhez. Sven Karlsson tökéletesen eltalált billentyűs témái például nélkülözhetetlenek ehhez a markáns atmoszférához, Dirk Verbeuren dobtémáiról már nem is beszélve. Sylvain Coudret és David Andersson gitárduója is maximális mértékben felnőtt a feladathoz, hiába nem volt még a fedélzeten egyikük sem a csapat legtöbbet emlegetett, a 2000-es évek elején megélt korszakában.

A műfaj szempontjából nyilvánvalóan nem hoz majd forradalmat ez a lemez, nem is mondanám azt, hogy a fanatikusokon kívül bárki is különösebben magához nyúl majd a gyönyörtől a The Ride Majestic hallatán, mert a többség azt mondja majd, hogy ez egy korrekt Soilwork-mű, és kész. Ez objektíven igaz is, viszont én egy fél pluszpontot még megszavazok nekik, mert megint érzek valami megfoghatatlan pluszt a bevált fordulatok és az összekeverhetetlen ismertetőjegyek között. Nem akarok mindenáron rangsorolni, de a tíz sorlemezük listájában szerintem ott van a legjobb öt között ez az anyag, ha a dalok színvonalát és a lendületet tekintjük.

 

Hozzászólások 

 
+2 #11 Szathmári Zoltán 2016-04-24 14:48
A kritika nagyon szépen körül írja a lemezen fellelhető minőségi produkciót. Jó, hogy ők sem tudnak mellényúlni. Valóban hozzák azt a tőlük régóta elvárt minőséget, aminek hallatán a hozzáértő hallgató a CD-t beszerezve nyugodtan, vagy inkább felfokozott izgalmi állapotban várja az első hangok megjelenését, és áhítattal, gyönyörködve, zenei élményekkel gazdagodva tér magához az album utolsó hangjainak lecsengése után. Meghatározó élményeket adó zenekar, akiket éppen ezért is szeretek nagyon. Változatos, élménydús muzsika, amiben olyan jó újra és újra nyakig elmerülni. Köszönöm nekik ismét.
Idézet
 
 
+1 #10 NOLA 2015-10-15 08:54
Én a The Chainheart Machine albumtól hallgatom a bandát, szóval elég régi az ismeretségunk.
Nem tudom miért, de az újabb albumaik valahogy nem tudnak lekotni hosszútávra..., kijon, meghallgatom párszor, aztán pedig elfelejtem...
Viszont a Natural Born Chaos és a Figure Number Five rendszeres visszatérok a mai napig.
Ezzel az új albummal szerintem újra sikerult egy "hosszútávú" lemezt csinálniuk..., van valami plusz a dalokban, ami miatt már most tobbet hallgattam ezt a lemezt, mint az utolsó négyet.
Idézet
 
 
+2 #9 lcs 2015-10-14 10:00
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Idézet - lcs:
Nagyon ütős album lett, remek munka!
Nem teljesen idevágó kérdés a szerkesztőkhöz: a We Are Harlot debüt albumáról volt/van/lesz kritika? Kíváncsi lennék a véleményekre. Köszi. Üdv,

Igen, hamarosan.

Köszönöm szépen!
Idézet
 
 
+2 #8 Draveczki-Ury Ádám 2015-10-14 09:47
Idézet - lcs:
Nagyon ütős album lett, remek munka!
Nem teljesen idevágó kérdés a szerkesztőkhöz: a We Are Harlot debüt albumáról volt/van/lesz kritika? Kíváncsi lennék a véleményekre. Köszi. Üdv,

Igen, hamarosan.
Idézet
 
 
#7 lcs 2015-10-14 09:41
Nagyon ütős album lett, remek munka!
Nem teljesen idevágó kérdés a szerkesztőkhöz: a We Are Harlot debüt albumáról volt/van/lesz kritika? Kíváncsi lennék a véleményekre. Köszi. Üdv,
Idézet
 
 
+2 #6 bjorn 2015-10-12 20:57
Idézet - Chris92:
Nem az év lemeze és véleményem szerint a The Living Infinite jobb volt, viszont a Soilwork még mindig azon kevés zenekar közé tartozik, akik képesek izgalmas és élvezetes melo-death lemezeket készíteni. És bizony vannak néhányan, akik példát vehetnének róluk.


szerintem is jobb volt a The Living Infinite egyébként.
Idézet
 
 
+4 #5 Chris92 2015-10-12 19:06
Nem az év lemeze és véleményem szerint a The Living Infinite jobb volt, viszont a Soilwork még mindig azon kevés zenekar közé tartozik, akik képesek izgalmas és élvezetes melo-death lemezeket készíteni. És bizony vannak néhányan, akik példát vehetnének róluk.
Idézet
 
 
+4 #4 bjorn 2015-10-12 16:14
Nalam eddig talan a legjobb lemez az evben. Nalam is a The Phantom a kedvenc dal :)
Idézet
 
 
-4 #3 Dead again 2015-10-12 15:09
7/10, jobb napokon 8/10.
Idézet
 
 
+5 #2 Sanctus 2015-10-12 13:58
Már várom a "Wichers nélkül számomra hallgathatatlan ok" kommenteket.... :)

Egyébként ha nem is az év lemeze, azért ebben a túljátszott műfajban még mindig a legjobbak között van, változatosak a dalok, a gitártandem okos témákkal állt elő, Speed még mindig jól énekel (lemezen legalábbis), Dirk pedig minden valószínűség szerint valami ufo, mert ember így nem dobol.
Idézet
 
 
+5 #1 Forczek Ádám 2015-10-12 13:34
Nálam a The Phantom című szám ütött iszonyat nagyot. Nekem az év nótája. Remek album lett.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Red Dragon Cartel - Budapest, A38, 2014. május 5.

 

Marty Friedman - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

A Life Divided - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Amorphis - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Solar Scream - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.