Shock!

november 21.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Ozone: Self Defence

ozone_cHa azokról a muzsikusokról hallok friss híreket, akik ha csak egy apró ponton is, de valamilyen formában kapcsolódnak a felbecsülhetetlen életművel rendelkező Kansas zenekar családfájához, már szinte előre borítékolhatóan meg vagyok véve kilóra. A már első ránézésre is frissességet sugárzó Ozone formáció mögött is olyan AOR-, prog- és melodikus legendák sorakoztak fel, hogy attól minden dallampárti nyálának össze kell futnia a szájában. Először is adva van Mike Slamer, az egykori brit rock zenekar, a City Boy gitárosa, aki később a Kansasből távozott Steve Walshsal alapította meg a csupán két albumot megélt, rövid életű Streets formációt, valamint őt tisztelhetjük a jelenlegi Seventh Key zenekar egyik oszlopos tagjaként is, amelyet többek között a szintén kansases illetőségű Billy Greerel csinálnak közösen. Vokális fronton pedig két AOR-nagyágyút köszönthetünk Chris Ousey és Steve Overland személyében, akik a Heartland, a Snakecharmer és az FM zenekarokból lehetnek ismerősek.

megjelenés:
2015
kiadó:
Escape Music
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 4 Szavazat )

Ilyen előzmények és információk alapján persze már nem nehéz kitalálni, hogy milyen jellegű muzsika hallható a korongon, amelyet nagyrészt a fent említett úriemberek jegyeznek, és amellyel nem féltek visszautazni a '80-as és a '90-es évek melodikus hard rock mennyországába. Az újfent a Kansashez köthető, pazar vendégzenészekkel is megtámogatott albumon a dallamos rockzene pontosan olyan esszenciája hallható, ami egyébként is oly kedves a füleimnek, és mindenfajta giccstől, szélsőséges érzelgősségtől mentesen tudja felpezsdíteni az érzéseket. Mindez nagyban köszönhető az alapra vett, sallangmentes és lecsupaszított hangzásképnek, amelyet túlnyomóan a nemes egyszerűséggel előadott, feszes gitárjáték és a lendületes ritmusok uralnak. Nyílvánvalóan a megadallamok alá ízlésesen odahintett, színesítő jellegű szintetizátoros szőnyegek sem hiányoznak, de szerencsére nagyon jó arányérzékkel, mértékletesen adagolják őket a fajsúlyos gitárok mellé. Ha netán párhuzamot kellene vonni hasonló csapatokkal, akkor erre talán a Dokken, a TNT és a Winger lennének a legjobb példák. Eredetiséget persze nem nagyon kell itt keresni, azonban a dalok még ennek ellenére is oly mértékben változatosak, hogy az ember a hallgatásuk közben még el is játszadozhat velük úgy, hogy behelyettesíti az adott keretek közé a műfaj legnagyobb előadóit.

Ott van például a nyitó Shadow On The Sun, amely igencsak meggyőző, ősrégi Winger-lüktetéssel vezeti elő az albumot, vagy a klasszikus triolás alapokra komponált, döngölős, hatalmas refrénnel felvértezett Visionary Man, amelyet a hard rock mellett enyhén metalos zakatolásokkal is megbolondítottak: utóbbi nyomán még a Riot is beugrott valahonnan a távoli múltból. Mire eljutunk a pazar vokálmunkával színesített harmadik címadóhoz, már elégedetten dörzsölhetjük a tenyerünket, hiszen ilyen ütős verzékre és refrénekre tényleg csak a korai Gotthard vagy a már említett Winger volt képes. Ha már a fantasztikus vokálokról is szó esik, ne felejtsük el megemlíteni a kansases Billy Greert (a Seventh Key mellett a Native Window is nagyon erősen ajánlott hallgatnivaló!) és a jelenlegi Kansasben éneklő Ronnie Plattot sem, akik szinte minden egyes dalt megerősítenek háttérvokáljaikkal, és még véletlenül sem fukarkodnak a jóféle dallamokkal. Nem kell persze Harem Scarem-, Toto-, Damn Yankees- vagy éppen Journey-szintű, a modern stúdiótechnika minden apró eszközét és trükkjét kihasználó, extravagánsan vastag vokális teljesítményre gondolni, csupán annyira, amennyit ezek a dalok megkívánnak.

A két főszereplő egyébként nagyon sokszor megidézi mind a szintén brit illetőségű Thunder zenekar pacsirtáját, Danny Bowest, mind a Mr. Big frontemberét, Eric Martint is. Ennek köszönhetően például a következő, húzósabb és egyszerűbb hangszerelésű Lifetime akár még a Thundernek is jól állna, az ugyancsak nagyon ütősre sikeredett Practice What You Preach viszont ismételten a harminc évvel ezelőtti Dokkent és George Lynch akkori gitártémáit feszegeti, hogy aztán az Evolveddel megint csak visszatérjenek a hammondos, hard rockosabb vonalhoz, ami tényleg úgy szólal meg, mintha a fiatalabb kiadású Eric Martin állna a mikrofon mögött. A Ronni LeTekro riffelési stílusában fogant újabb csúcspont Smile Before You Die-ra pedig nyugodtan rá is süthetjük, hogy kiadatlan TNT-nóta is lehetne, kiegészítve azzal, hogy minőségben is abszolút felér a norvégok munkásságához. A jobb sorsra érdemes Saigon Kick szellemét is megidézik a Save My Soullal, a lemez egyik legerősebb refrénjével megáldott Destinyvel pedig a Lillian Axe leghatalmasabb dalait tartalmazó, Psychoschizophreniát is eszembe juttatták, ami azért nem kis teljesítmény. Ezután ismét megjelenik a képzeletbeli Eric Martin és a Mr. Big az ezt követő hagyományosabb, ötletes című Tiger By The Tailben, aztán kapunk még egy kis Danger Dangert is a '90-es évekből a Let The Good Will Outtal. A változatosság kedvéért a végére hagyott So Blind balladával még a feledhetetlen Tyketto emlékei is a felszínre törnek.

A Kerry Denton dobos és Tommy Denander szólógitáros segedelmével elkészült album elsőre is ragadós dalai állítólag két éven keresztül érlelődtek és ez bizony hallatszik is a végeredményen. Egyetlen negatívumként talán csak a basszusgitár potméterének nullára állítását a keverőpulton, valamint a kissé fapados hangzást tudnám felhozni, de szerencsére a mai modern cuccokon ez nem okozhat senkinek sem nagy problémát. Ha pedig az ember még a nyílvánvaló hatásokról – és az általam megemlített párhuzamoktól – is meg tud feledkezni, tulajdonképpen kaphat egy felettébb jól sikerült best of összeállítást a melodikus rock egykori és jelenlegi nagy kedvenceinek stílusában, amelyet szintén a műfaj emblematikus előadói tolmácsolnak. Valami ilyesmi, fiatalos lelkesedéssel és harapós gitárokkal teli, de mégis ultradallamos anyagot várnék mondjuk például a Europe jelenlegi tagságától is, ám ha valakit már oly mértékben megérintett a blúúúz, ahogy őket, ott ez már egyre nehezebben fog összejönni, akármilyen jól is áll nekik ez utóbbi is... Aki kedveli a fent említett bandákat, tuti nem csalódik majd az Ozone-ban, akik az év egyik legerősebb dalcsokrát tették le ebben a műfajban.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Anneke Van Giersbergen - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Queensryche - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Thaurorod - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Sodom - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Die Hard - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Poisonblack - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.