Shock!

szeptember 15.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Stryper: Fallen

0626strypercÉrdekes dolog ez a Stryperrel: nagyon becsültem őket amiatt, hogy a most már több mint tíz évvel ezelőtti reunion óta maximális sebességre kapcsoltak, és az elején csakis a saját útjukat voltak hajlandóak járni. Mind a Reborn, mind a Murder By Pride sokkal merészebb alkotások voltak, mint amit a – stílusosan szólva – bigottságukról híres hajmetal-rajongók el szoktak fogadni. Mégis, a lemezek jól működtek, amennyire én tudom, a többség szerette őket, de a Frontiersnél nincs apelláta: ott megkapod a stabil hátteret, cserébe viszont azt kell játszanod, amit a '80-as években. Persze nincs kétségem afelől, hogy a fiúk szívüket-lelküket beletették a No More Hell To Pay dalaiba, és hogy a régi slágerek újrafeljátszását is ugyanúgy élvezték, mint a korábbi, szintén tök felesleges feldolgozáslemez elkészítését, aztán magukat „kimodernkedve” igenis retrózni volt kedvük. Valahogy azonban mégsem kapott el az az anyag, és sem Draveczki kolléga kissé elragadtatott értékelése, sem a friss újrahallgatás nem győzött meg arról, hogy én vagyok helikopter, noha készséggel elismerem bizonyos dalok, például a Legacy vagy a Water Into Wine vitathatatlan erényeit.

megjelenés:
2015
kiadó:
Frontiers
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 13 Szavazat )

Persze ezzel nincs semmi baj, a Stryper attól még a hajbandák legfelső ligájába tartozik – ma talán még jobban, mint az úgynevezett fénykorban. Mert bár mi, európaiak sosem fogjuk megérteni az általuk képviselt és finoman propagált amerikai típusú, szektás Őrtorony-életérzést, a valóban röhejes darázsszerkó már tényleg a múlté, és ha Tom Cruise-típusú arcok vallási meggyőződése felett is szemet tudunk hunyni egyéb érdemeik miatt, akkor mi bajunk lehetne négy, alapvetően halál normálisnak tűnő muzsikussal, akik amúgy tényleg úgy tolják az amcsi dallamos metalt, mint kevesen? Pláne, hogy minden szkepticizmusom ellenére az új lemezük most megint betalált nálam.

Nehezen tudnám megfogalmazni, miért tetszik jobban a Fallen, mint elődje, hiszen ugyanolyan stílusban fogant, de hát a markáns zenei világú, magas aktivitási százalékkal működő régi bandáknál ez már csak így van: egyik lemezükért lelkesedünk, a másikért egyáltalán nem, mások meg fordítva, és a két tábor boldogan hülyézi egymást. Mégis erőltetném kissé, hogy a Fallen tényleg erősebb, mint a No More, de az is lehet, hogy csak a promódumával („a To Hell With The Devil óta ez a legjobb lemezünk”) és a mesterien felépített Yahweh nyitódallal vettek meg maguknak kilóra Sweeték. Ugyanakkor mégis valahogy gördülékenyebben folyik a lemez: míg a No More-ra rendszeresen rá-ráuntam, ki-kikapcsoltam, itt ez fel sem merül, tényleg egyik dal jobb, mint a másik, és rendszeresen kapom azon magam, hogy újraindítom az 52, de amúgy kábé 40 percesnek tűnő anyagot. Lehet, hogy simán csak fogósabbak a refrének (Fallen, Let There Be Light, Love You Like I Do), lehet, hogy picivel keményebb is az összkép, mint legutóbb vagy egész egyszerűen csak újra felfedezem a bandát.

Érdekes módon most a lassú nóta sem olyan émelyítően nyálas, mint amennyire a régiek voltak, kimondottan hangulatos lett az akusztikusan induló All Over Again, még némi Warrant-ízt is érzek benne. És ha már a párhuzamoknál tartunk, külön érdekes még, hogy a remekül eltalált hangzás valahogy a kultikus Fifth Angelére emlékeztet modernebb formában. Tényleg baromi jól szól az anyag, feszes, telt, arányos, élvezetes, mindennek tetejébe pedig a már megjelenés előtt sokat emlegetett After Forever feldolgozás is jól sikerült. Ma már persze önmagában nem pikáns az, hogy Black Sabbathot játszik a Stryper, sokkal inkább érdekes, hogy egy stílusában eléggé eltérő dalt gyúrtak át. Baromi jól sikerült, ahogy pár éve meg is írtam, ilyenekkel kellett volna telerakni a The Covering gyűjteményt.

A Sweet testvérek bandájának egyik komoly erőssége – persze az egyéni képességeken túl, hiszen Oz Fox gitározását és Michael Sweet hangját nem lehet eleget méltatni –, hogy arculatuk, kiállásuk és profin összerakott dalaik is egységről, összeszokottságról árulkodnak, összetartó közösséget, egymást kreatívan inspiráló tagokat képzel maga elé az ember, akik minden percét élvezik a közös munkának. Nem tudhatjuk, hogy ebben mennyit nyom a latban a keresztényi szemlélet, és nem is ez a lényeg, hanem sokkal inkább az, hogy a műhelymunka eredménye magáért beszél, ezt pedig sok őket kritizáló banda nemigen tudja felmutatni. Jó, hogy vannak, fontos, hogy legyenek – én persze továbbra sem ragaszkodom ahhoz, hogy kétévente lemezt adjanak ki, de a Fallen szerintem simán ott van az öt legjobb anyaguk között. Pár hét-hónap múlva nyugodtan képzeljen a 8-as helyére 9-est a Kedves Olvasó.

 

Hozzászólások 

 
+12 #2 Chris92 2015-11-17 14:22
Azért eléggé kemény belegondolni, hogy a Stryper még most is olyan minőségű, ha nem jobb lemezeket készít mint a hőskorszakban. Szerintem a mostani két lemezre forrt ki legjobban a zenei világuk, hatalmas dalok rejtőznek meg itt, a hangzás is remek, egyszóval egy újabb remek lemez, a már most is betonerős évi termésben. :)
Idézet
 
 
+9 #1 mrataxi 2015-11-17 09:30
A Fifth Angel említéséért nagy piros pont! :)
Ami a gitározást illeti, annak jelentős részéért is Michael felel, a könyvében nagyon siránkozik is, hogy mindig csak énekesként gondolnak rá, és minden babért Oz arat le gitárfronton. :)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Deep Purple - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. február 17.

 

Perfect Symmetry - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Roger Waters - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 22.

 

Die Krupps - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Paul Gilbert - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 29.

 

Wendigo - Budapest, Süss Fel Nap, 2004. november 23.