Shock!

August 29.
Friday
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Def Leppard: Pyromania

A brit Def Leppard nem lehetett próféta a saját hazájában, így nyugatra emelték tekintetüket, és egy munkamániás producerzsenivel karöltve elkészítették a '80-as évek hard rock lemezeinek prototípusát – legegyszerűbben így foglalható össze a ma harminc évvel ezelőtt, 1983. január 20-án megjelent Pyromania lényege. A sheffieldi zenekar harmadik albuma alapvetően formálta át a műfaj arculatát, és – főleg az Egyesült Államokban – gyakorlatilag minden más albumnál többet tett annak érdekében, hogy a stílus a legszélesebb közönségrétegekhez is eljusson.

A sheffieldi Def Leppard a brit heavy metal új hullámával bukkant fel az egyre izmosodó angol rockszíntéren – a sors iróniája, hogy maga a zenekar már ekkoriban sem feltétlenül szerette, ha ehhez a vonalhoz sorolják őket, később pedig főleg igyekeztek megkülönböztetni magukat az Iron Maidentől, a Saxontól és társaiktól. A Joe Elliott énekes és Rick „Sav" Savage basszer alapította csapat fő hatásai között olyan formációk voltak, mint a Queen, a Led Zeppelin, a Deep Purple vagy a teljes '70-es évek-beli ősglam mozgalom, és ugyan Pete Willis gitárossal kiegészülve viszonylag gyorsan lefektették hangzásuk alapjait, saját bevallásuk szerint is akkor váltak igazán komoly zenekarrá, amikor egy istenadta tehetségű másik gitáros, a szőke, vékonydongájú Steve Clark – becenevén Steamin' – is csatlakozott hozzájuk.

megjelenés:
1983. január 20.

kiadó:
Mercury
producer: Robert John Mutt" Lange

zenészek:
Joe Elliott - ének
Steve Clark - gitár
Phil Collen - gitár
Rick Savage - basszusgitár
Rick Allen - dobok
Pete Willis - gitár
Booker T. Boffin - billentyűk

játékidő: 44:57

1. Rock! Rock! (Till You Drop)
2. Photograph
3. Stagefright
4. Too Late For Love
5. Die Hard The Hunter
6. Foolin'
7. Rock Of Ages
8. Comin' Under Fire
9. Action! Not Words
10. Billy's Got A Gun

Szerinted hány pont?
( 23 Szavazat )

A zenekarnál két versenyző után 1978 végén egy mindössze 15 éves dobos, Rick Allen került a dobcucc mögé, így teljessé vált a kép: a banda nevét viselő bemutatkozó EP-jük saját kiadásban jelent meg a következő év januárjában, és mivel a csapat ekkor már kellően ismert volt Sheffield klubjaiban, illetve a környéken, a csapnivaló terjesztésű, igen olcsó hangzású anyag szinte jelképes idő alatt 25 ezer példányban kelt el. A kortársainál slágeresebb, „amerikaibb" megszólalású Def Leppard ezt követően a Vertigo / Mercury istállóhoz szerződött, ám a legnagyobb szerencséjüknek az bizonyult, hogy egy befolyásos, dörzsölt menedzser, bizonyos Peter Mensch megérezte bennük a potenciált.

A zenekar útja ennek ellenére távolról sem bizonyult zökkenőmentesnek a sikerig. Első albumuk, az 1980-as On Through The Night ugyan bekerült a brit Top 20-ba, de a korai klubévekben összeszedett rajongók egy jelentős hányada önmaga kiárusításával vádolta a zenekart a többi NWOBHM csapathoz képest kommerszebb, populárisabb megszólalás miatt, ami végül odáig vezetett, hogy az augusztusi Reading fesztiválon szabályosan ledobálták őket a színpadról (bár Elliott szerint az esetet alapvetően a sajtó fújta fel, és minden fellépő aznapi produkcióját megkeserítette a közönség). Amerika sokkal inkább keblére ölelte őket, amikor bemutatkozhattak Pat Travers, az AC/DC és Ted Nugent előzenekaraként: egyre nyilvánvalóbbnak tűnt, hogy a keményebb, súlyosabb hangzásokat favorizáló Nagy-Britanniával szemben nekik inkább a tengerentúlon lesz érdemes szerencsét próbálniuk.

A csapat – Mensch hathatós közreműködésével – ezután Robert John „Mutt" Lange-gel bútorozott össze a második lemezre, aki ekkor már a világ legmenőbb rockproducerének számított az AC/DC Highway To Hell és Back In Black albumainak, illetve a Foreigner négyes lemezének bombasikere után. Jellemző, hogy Elliotték ugyanakkor nem feltétlenül a hard rock vonalon szerzett tapasztalatai miatt szemelték ki Muttot, hanem mert nagyon tetszett nekik, amiket a The Motorsszal vagy a Boomtown Ratsszel, vagyis jóval középutasabb megszólalású zenekarokkal elért. Az 1981-es High 'N' Dry hatalmas előrelépést jelentett az On Through The Nighthoz képest: még letisztultabb, kiérleltebb hangzású, kidolgozottabb dalokat, amelyek hallatán még egyértelműbb lett a különbség a többi NWOBHM csapattal szemben. Ennek ellenére az album még mindig nem hozta azt, amit vártak tőle: Angliában negyedházak előtt koncerteztek a turnén, és Európa kontinentális részének rockrajongóit sem igazán sikerült meggyőzniük a Judas Priest előzenekaraként, miután a nyitószám Accept és Rob Halfordék közé ékelődve kellett elővezetniük a másik két fellépőnél mainstreamebb megközelítésű dalaikat. Az utolsó két koncerten már nem is tudtak fellépni, mivel útleveleiket ellopták a turnébuszból, és az sem javította éppen a hangulatukat, hogy Pete Willis alkoholproblémái egyre kezelhetetlenebbé váltak.

A Def Leppard szerencséje mégis fordulni látszott: a High 'N' Dry megjelenésével párhuzamosan indult új amerikai kábelcsatorna, a Music Television hirtelen ráharapott a Bringin' On The Heartbreak című ballada klipjére, így a lemez elkezdett fogyni a tengerentúlon. A csapat, Mensch és Lange is tudta: a következő albummal robbanthatnak Amerikában, ám ehhez tovább kell haladni a megkezdett úton. Joe Elliott: „Már a High 'N' Dry is óriási előrelépés volt az On Through The Nighthoz képest dalszerzésileg, az előadást, a hangzást, a teljes produkciót és úgy általában mindent tekintve, a harmadik lemezzel pedig ugyanekkorát akartunk ugrani. Eszünkben sem volt elkészíteni a High 'N' Dry második részét, hiszen a kettes lemezzel egyről a háromra léptünk. Innentől kezdve az volt a célunk, hogy háromról ötre ugorjunk. Mutt kapóra jött ehhez, mert ő épp egy olyan zenekart keresett, amelyik eléggé felkészült arra, hogy vele együtt haladjon előre, nekünk pedig egy olyan ember kellett, aki vállalja értünk a felelősséget. Jól járt velünk, hiszen nem értünk el előtte semmit, így nem is nagyon vitatkoztunk vele. Egyből megmondta: elkészíthetünk egy olyan lemezt, amihez foghatót korábban még soha senki nem csinált, felsorolta a technikai újdonságokat, és elmagyarázta, hogyan lehetne mindezeket beépíteni egy hard rock lemez felvételi munkálataiba. De figyelmeztetett is, hogy ha elindulunk ezen az úton, rengeteg zsákutcába is bekanyarodhatunk, ahonnan frusztráltan fordulunk majd vissza. Még ő sem tudta pontosan, merre tartunk."

A produkciós munka mellett a dalszerzésbe is intenzíven belefolyó Lange és a zenekar szemei előtt olyan technikai szempontból is etalon, évekkel a saját koruk előtt járó mesterművek lebegtek irányadóként, mint a Queen korai lemezei vagy a Boston bemutatkozó albuma. Mutt elektromos dobokkal, szintetizátorokkal, formabontó újításnak számító digitális megoldásokkal állt elő, de a zenekar eleve a dalokat is más megközelítéssel írta, mint azelőtt. Elliott: „Amikor összeraktuk ezeket a dalokat, az volt a legnagyobb különbség a korábbi munkamódszerhez képest, hogy mindvégig az éneket tartottuk szem előtt. A gitár majdhogynem háttérhangszerként volt jelen a nótákban a hangomhoz képest. Talán kicsit egoista módon hangzik mindez egy énekestől, de tényleg így történt. Az egész Pyromaniát az ének és a vokálok dominálták." Az ehhez járult hipermodern hangszerelésnek köszönhetően a stúdióban szép lassan valami abszolút újszerű kezdett el formálódni a kezeik alatt: itt muszáj kiemelni a Lange által hozott session billentyűs, Booker T. Boffin (álnevén Thomas Dolby) szerepét, aki megoldásaival szintén új dimenziókat nyitott meg a csapat előtt.

A Pyromania felvételei a fentiekkel együtt is roppant feszült légkörben folytak. A zenekar horribilis összegekkel tartozott a kiadónak a High 'N' Dryra eltapsolt összegek és a bukó önálló turnék miatt, és ahogy telt az idő, úgy lett mindenki egyre idegesebb. Lange diktátorként hajtotta a csapatot, ami egyre kevésbé bizonyult összeegyeztethetőnek Pete Willis italozó életmódjával. Joe: „Mutt olyan volt, mint egy őrmester. Még azért is leüvöltötte Pete fejét, mert egyszer bele mert kezdeni egy almába, miközben mentek a felvételek. Azt ordította, hogy se pénzünk, se időnk nincs arra, hogy ilyesmikkel szarakodjunk. Mind röhögtünk. Olyan volt, mintha csak visszatértünk volna a suliba..." Amikor azonban Willis rendszeresen részegen jelent meg a felvételeken, általában senki sem nevetett. Sőt, miután a tagok attól féltek, hogy Lange otthagyja őket Pete miatt, úgy döntöttek: ez így nem mehet tovább. „Pete pár ital után King Kongnak képzelte magát", emlékszik vissza Joe. „Steve is keményen ivott, de ő részegen is nagyon barátságos arc volt, Pete viszont nem. A végén azt mondtam: nem kockáztatok többet egy ilyen barom miatt. Kilencvenkilenc korábbi alkalommal meghoztuk már a döntést, de végül vagy maga Pete, vagy a menedzsment lebeszélt róla. Amikor megint utolsó esélyért könyörgött, megmondtam neki: száz utolsó esélyt kapott már, és nem élt egyikkel sem. Nem volt könnyű közölni vele, hogy kirúgtuk, de csak magát hibáztathatta."

Willis eltávolítása nem teremtett könnyű helyzetet, hiszen a gitáros a tíz új dalból négynek társszerzője volt, és már teljes egészében feljátszotta a ritmustémákat a lemezre. Elliotték a Girlben játszó Phil Collent hívták fel, hogy segítse ki őket. Collen neve már a turnék során is felmerült: amikor Willisszel egy különösen kellemetlen részegsége után mindenki összeveszett a csapatból, Elliott felhívta, hogy meg tudna-e tanulni tizennyolc dalt három nap alatt, de másnap, miután lecsengett az aktuális balhé, visszamondták a felkérést. Phil már akkor is igent mondott, és most is azonnal jött, így a felvételeket már vele fejezték be. Willis ritmusgitárjaihoz természetesen nem nyúltak, Collen viszont öt szólóban is megmutathatta, mit tud, vagyis ezen a téren egyenlő szerepet kapott Clarkkal.

Lange ekkorra már teljesen beleborult a lemezbe, és a legapróbb nüanszokat is a végletekig csiszolta. Peter Mensch: „Esténként általában bementem a stúdióba, hogy meghallgassam, mire jutottak. Mutt bejött, és azt mondta: na, hallgasd meg, mit csináltunk ma! És kiderült, hogy mondjuk rögzítettek és véglegesítettek három szónyi további vokált... Egy idő után eljutottunk arra a pontra, hogy mutogatta a felvételeket, én pedig már meg sem tudtam mondani, mi változott az előző naphoz képest." A maximalizmus bizonyos szinten öncélú volt, de távolról sem haszontalan. Phil Collen: „Hihetetlenül sokat tanultunk Mutt-tól, sőt, gyakorlatilag mindenre ő tanított meg minket. Rám is elképesztő hatást gyakorolt már ebben a rövid időszakban is: rengeteget tudtam meg arról, mi szól jól a gitáron és mi nem, milyen ritmusok működnek és milyenek nem, de nem egyedül zenei dolgokban mutatott nekünk irányt. Azt hiszem, a legfontosabb az volt, hogy a vele közös munkának köszönhetően zenekarként is rájöttünk: minden körülmények között nyitott aggyal kell gondolkodni."

A lemez végül 1982 végére készült el. A zenekar, a producer és a kiadó is pontosan tudta, hogy az albumban óriási lehetőségek rejlenek, és azt is, hogy mindent megtettek a maximális eredmény érdekében. Elliott: „Sosem voltam David Coverdale, bassza meg. Iszonyatos erőfeszítéseket kellett tennünk annak érdekében, hogy jobb legyek, mint amilyen valójában voltam. Ehhez nem létezett jobb ember Muttnál, aki elképesztően hajtott minket. Néha már azt gondoltam: jézusom, hányszor kell még nekifutnom ennek vagy annak a sornak? De a végén megérte: Mutt óriási teljesítményt hozott ki belőlem, pedig nem vagyok kiugróan jó énekes. A háttérvokálokon is megszállott módon dolgozott, és nemcsak a többieket vonta be a melóba, hanem ő maga is besegített. Olyan soksávos vokálharmóniákban gondolkodott, mint amilyenek korábban csak a Queennél voltak jellemzőek. A Foolin' vagy a Billy's Got A Gun háttérvokáljai egyszerűen őrületesek... Egy igazán modern rocklemezt akarunk készíteni, Spielberg filmjeinek zenei változatában gondolkodtunk. Amikor elkészült, mindannyian tudtuk, hogy sikerrel jártunk, és az anyag óriási potenciált rejt." A potenciál persze nem minden: a kilenc hónapig formálódó album költségei olyannyira magasak voltak, hogy az előzetes kalkulációk szerint legalább egymillió eladott példányra volt szükség csak ahhoz, hogy fedezze a büdzsét, és a csapat is vissza tudja fizetni adósságait a lemezcégnek.

A Pyromania hangzása mai füllel, harminc évvel később már nyilvánvalóan vintage rockos, a maga idejében azonban falbontó módon modernnek és főleg egyedinek hatott. A zenekar és Lange zseniális érzékkel vegyítette a hagyományos rockmegoldásokat a hi-tech hangzásokkal és a fogósságát tekintve egyértelműen popos dallamvilággal, és ezek a törekvések már a nyitó Rock! Rock! (Till You Drop)-ban is egyértelműen tetten érhetők. Az igazi slágertéma ugyanakkor a másodikként érkező Photograph, amely szellős szerkezetével, megavokáljaival és a sziruposság határain egyensúlyozó, ám abba briliáns érzékkel pont bele nem csúszó, édeskés refrénjével az ultimatív pop metal himnusz – nem véletlenül lett később pont ez a dal a csapat áttörésének katalizátora. Joe: „A Photograph tulajdonképpen a klasszikus popdal a mi zenei stílusunkban, mert minden megvan benne ahhoz, hogy az legyen: van egy jó történetvonala, ott van mögötte a szív, óriásiak a dallamok, a gitárok briliánsak, és az egész nem tart tovább három és fél percnél – a világ legjobb dalai mind ilyenek. Kitéptünk egy lapot a Beatles és a Stones könyvéből, és lerövidítettük."

A lemez másik hasonlóan emblematikus témája a Rock Of Ages a maga jellegzetes tempójával, ritmusorientált felépítésével és persze a legendás „günther-glieben-glauten-globen" beszámolással, amit utóbb az Offspring is újrahasznosított. Utóbbiba sokan sok mindent próbáltak belemagyarázni az évek során, pedig igazából semmit sem jelent – Mutt egyszerűen csak belefáradt abba, hogy a sokszázadik ismétlésnél is 1-2-3-4-t kell mondania, így inkább elkezdett helyette halandzsázni. Az albumon bemutatott vokálmunka a maga idejében valósággal páratlannak számított, de dolgoztak is rajta eleget: egyes információk szerint Lange a Rock Of Ages refrénjében több mint kétszáz sávot pakolt egymásra a kellő hatás elérése érdekében. Joe: „Szerintem a Rock Of Ages sosem született volna meg, ha nem halljuk Joan Jett I Love Rock And Roll dalát. Ez nem azt jelenti, hogy lenyúltuk a hangzását, de alaposan analizáltuk azt az egy nótát, és megállapítottuk: állati himnikus a téma, így ezen a vonalon el lehetne indulni. És pontosan ezt is tettük. A refrén üteme kicsit hasonlít is az I Love Rock And Rollra, de a konkrét struktúra egyáltalán nem."

Az albumon összességében nem nagyon találni gyenge pontot: a sodró lendületű, bombasztikus refrénekkel operáló himnuszokat (Stagefright, Action! Not Words) remekül egészítik ki az érzékenyebb, de hasonlóan grandiózus ívet leíró szerzemények, így a power-ballada Too Late For Love, a nekikeseredett, a banda történetének egyik leghatásosabb refrénjével operáló Foolin' vagy a hangulatos Comin' Under Fire. Még a két legkevésbé nyilvánvaló, mondanivalót tekintve is igen fajsúlyos darabról is elmondható, hogy azonnal a fülbe ragadnak, a falklandi háború által ihletett, hosszú szólóbetéttel ellátott Die Hard The Hunter és a záró Billy's Got A Gun ugyanakkor egyértelműen megmutatta, hogy a csapatot még a kommersz megközelítés ellenére is roppantul izgatják a kísérletezősebb témák.

A Pyromania kezdése elmaradt a várakozásoktól Nagy-Britanniában: a listák 18. helyén kezdtek, és az év februárjában megkezdett hazai turné sem vonzotta az embereket. A bulikra olyannyira nem fogytak a jegyek, hogy a csapat tagjai maguk között csak The Nobody Cares Tourként emlegették a körutat. A Def Leppard áprilisban vágott neki az Egyesült Államoknak először Billy Squier vendégeként. Az önálló fellépéseken eleinte itt is köhögve indult a gépezet, ám miután az MTV vad rotációban kezdte játszani a lemez első single-je, a Photograph videóját, egyből más lett az ábra. Joe: „A Photograph ugyanúgy átszakította az ajtót, mint a More Than A Feeling, a Radar Love vagy a Black Betty. Az első bulik Amerikában is negyedházzal futottak, de pár hét leforgása alatt gyökeresen megváltozott a helyzet, és nyárra már valósággal szárnyaltunk. Detroitban például olyan gyorsan lett teltházas a két koncertünk, hogy megdöntöttük a Zeppelin rekordját."

A Def Leppard hirtelen azon vette észre magát, hogy az üres brit klubokat zsúfolásig telt arénák váltották fel, a Photograph mellé pedig hamarosan a Rock Of Ages is feliratkozott a slágerek sorában. A Pyromania ennek következtében egyre magasabbra mászott az amerikai listákon, míg végül megállapodott a második helyen, és aztán 1983 hátralévő részében gyakorlatilag végig ott is maradt, befészkelve magát közvetlenül Michael Jackson Thrillerje mögé. Az év további hónapjaiban nem akadt olyan hét, amikor a lemezből százezer példánynál kevesebb ment volna el az Egyesült Államokban, sőt, augusztusban egy ízben egyetlen nap alatt (!) is sikerült abszolválniuk ezt a mennyiséget. Joe: „Igazság szerint akadt egy olyan hét, amikor több ment el a Pyromaniából, mint a Thrillerből, de ez pont az a hét volt, amikor a Flashdance filmzenealbum mindkettőnket megvert. Így aztán mi maradtunk a második helyen, Jacko pedig egy hétre leesett a harmadikra... Esküszöm, hogy a végén már nem is kapcsoltam be a rádiót, mert egyszerűen beteg voltam tőle, hogy minden huszadik percben saját magunkat hallom!"

A Def Leppard olyan őrületet okozott Amerikában, amilyet brit előadónak a Led Zeppelin óta nem sikerült: a Pyromaniáról a Foolin' és a Too Late For Love is feliratkoztak a slágerek közé, a zenekar pedig azzal szembesült, hogy megváltoztatták maguk körül a zenei világot. Elliott: „Phil Lynott-tal kétszer találkoztam életemben: először, amikor tizenöt éves koromban autogramot kértem tőle, másodszor pedig amikor a Pyromania berobbanása után összefutottunk a kiadó egyik irodájában. Azt mondta: hallotta a lemezt, és ezért döntött úgy, hogy feloszlatja a zenekarát. Nem tudtam, mit mondhatnék erre... Mai fejjel azt kívánom, bárcsak idősebb lettem volna, és lett volna elég bátorságom ahhoz, hogy odakenjem a falhoz, és azt mondjam neki: hé, akkor miért nem mész és próbálsz írni egy jobb albumot? Phil szemében mi juttattuk el a dolgokat a következő szintre, és úgy érezte, nem tud már versenyre kelni velünk... Összefutottam George Michaellel is, aki elújságolta: ő is megvette a Photograph kislemezt, mert nagyszerűnek találta a dalt. Ilyenkor az ember rádöbben, hogy rengeteg különböző ízlésű arcot talált telibe."

Száztizenhét amerikai koncert után a Def Leppard 1983. szeptember 17-én zárta a Pyromania tengerentúli turnéját San Diegóban, egy zsúfolásig telt 55 ezer férőhelyes stadionban, headlinerként a Mötley Crüe, a Uriah Heep és Eddie Money vendégeskedésével – ezek az adatok mindent elárulnak arról, hová jutottak mindössze néhány hónap alatt. Az album turnéi végül 1984. február 7-én fejeződtek be Bangkokban, és ekkorra az anyag hatszoros platinalemez lett az Egyesült Államokban. A Pyromania hatása a következő évek zenei színterére jószerivel felbecsülhetetlen. Az csak a dolgok egyik fele, hogy a hard rock vonalon gyakorlatilag mindenkinél kimutatható a hatása, az olyan befutott előadókat is beleértve ebbe, mint a KISS, a Van Halen vagy a Scorpions, a fiatalabb generáció, így a Bon Jovi vagy a Europe pedig bevallottan rengeteget tanult a lemezről. A technikai megoldások emellett a korszak popelőadóinál is egyértelműen visszaköszöntek. Ha született hard rock lemez, amely nélkül minden másként alakul a könnyűzenei színtéren a '80-as évek első felében, hát garantáltan ez az.

A Pyromania mára csak az Egyesült Államokban több mint 10 millió példányban kelt el, azaz gyémántlemez lett, és minden idők legsikeresebb rockalbumai közé tartozik. A Def Leppard olyan összegeket keresett az anyaggal, hogy 1984 közepén adóügyi megfontolások miatt áttették székhelyüket Sheffieldből Dublinba, majd már a világ egyik legnagyobb sztárjaként kezdhettek el gondolkodni a folytatáson. Minden zökkenőmentesnek tűnt a sima folytatáshoz, ám a dolgok végül másképp alakultak – a csapat következő korszaka 1984. december 31-én kezdődött meg Rick Allen egy tragikusan elsült autóútjával. Ez azonban már egy másik történet...

 
FacebookGoogle bookmarkMyspace bookmarkIWIWSatartlapDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Hozzászólások 

 
+3 #10 denpatrik 2013-01-23 02:13
Először a tv-ben láttam egy Pour Some Sugar On Me klippet a Leppardtól,ami nemigazán tetszett,mondta m is magamban egy újjabb AOR banda a sok közül.Azóta sem jön be az a dal,de aztán később láttam más dalokat is tőlük,és gondoltam végighallgatom a Pyromania albumot.Ekkor még semmit nemtudtam a Def Leppard-ról,de a Pyromania végighallgatása után már felfigyeltem rájuk.Habár elsőre az album nem ütött be olyan iszonytosan,tet szetősnek találtam.Ez kb. fél éve volt,aztán láttam a yutub-on ezt a koncertet : http://www.youtube.com/watch?v=vAAxPOTQSQo hát ettől teljes Def Leppard függő lettem!Az album dalokat kb. 100x jobban adják itt elő,Joe Elliot messze túlszárnyalja a Pyromania-n mutatott énektudását,de mindenki úgy adja magát a színpadon mintha az élete múlna rajta,eszméletl en 1 koncert.......még szinte egy banda sem ütött be ennyire nálam!

-amúgy a cikk megint nagyon király,a folytatást is mindenképp elolvasom
Idézet
 
 
+2 #9 Joel Simoni 2013-01-22 19:31
Idézet - Equinox:
Én Bukarestben láttam őket a Whitesnake mellett kettős headliner bulin, nagyon erős koncert volt, 2008-ban. Cikkem is van róla, egy másik webzine hozta le

Emlékszem erre, mert 2 nappal Bukarest után a WS Eszéken játszott, és 2 hónappal a buli előtt még úgy volt, hogy lesz Def Lepi is a horvátoknál. Aztán végül aznap a Masters of Rock fesztiválon léptek fel Elliot-ék Csehországban. Mekkora mázli lett volna nekünk magyaroknak, ha ez a 2 banda Tirana, Szófia és Bukarest után Eszéken is együtt játszik...
Persze a Whitesnake így is zseniális volt, de mégis csak más lett volna a leányzó fekvése, ha aznap láthattam volna a Def Leppard-ot is.
Idézet
 
 
+3 #8 Equinox 2013-01-22 18:45
Én Bukarestben láttam őket a Whitesnake mellett kettős headliner bulin, nagyon erős koncert volt, 2008-ban. Cikkem is van róla, egy másik webzine hozta le
Idézet
 
 
+1 #7 Joel Simoni 2013-01-22 14:56
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Idézet - Joel Simoni:
Sajnos a '96-os, máig egyetlen magyar Def Leppard bulit ki kellett hagynom, így csak 2006-ban láttam először Joe Elliot-ot és zenekarát. 22 év után látni egy kedvenc bandát, semmihez nem hasonlítható érzés.

Én sajnos a mai napig nem láttam őket, egyike azoknak a tényleg nagy kedvenceimnek, akik még kimaradtak élőben. '96-ot nagyon sajnálom. Ami késik, az persze nem múlik, bár nálunk szerintem szinte biztos, hogy soha többé nem lesznek.


A '96-os BS buli nézőszáma még kínosabb lett volna, ha nincsenek ott a Taszáron állomásozó amerikai katonák. Azóta se jöttek hozzánk, bár a közelben jártak, 2003-ban Brno, 2008-ban Vizovice (Masters of Rock). Főleg Amerika a fő csapásirány, így ha valamikor a közelünkbe merészkednek, az utolsó esélyek egyike lesz, hogy lássuk őket, ki utoljára, ki elsőre.
Idézet
 
 
+1 #6 Draveczki-Ury Ádám 2013-01-22 11:13
Idézet - Joel Simoni:
Sajnos a '96-os, máig egyetlen magyar Def Leppard bulit ki kellett hagynom, így csak 2006-ban láttam először Joe Elliot-ot és zenekarát. 22 év után látni egy kedvenc bandát, semmihez nem hasonlítható érzés.

Én sajnos a mai napig nem láttam őket, egyike azoknak a tényleg nagy kedvenceimnek, akik még kimaradtak élőben. '96-ot nagyon sajnálom. Ami késik, az persze nem múlik, bár nálunk szerintem szinte biztos, hogy soha többé nem lesznek.
Idézet
 
 
+7 #5 neal and jack and me 2013-01-21 09:13
király lemez.
Idézet
 
 
+6 #4 dream.robi 2013-01-20 20:31
Nagyon jó lemez.Nyers,csupasz rock!Fantasztik us!Szerencsére láttam a bandát 96-ban a Sportcsarnokban ,sajnos azóta nem járnak errefelé.
Idézet
 
 
+10 #3 Equinox 2013-01-20 14:48
A legjobb Leppard szerintem, Hysteria mellett/előtt. Igazi stílusformáló klasszikus, ahogyan a cikk írja. Alapmű
Idézet
 
 
+9 #2 Chris92 2013-01-20 12:17
Legenda.
Idézet
 
 
+13 #1 Joel Simoni 2013-01-20 12:16
Túl sok mindent nem lehet már ehhez hozzáfűzni. Überklasszikus!

Valamikor 1984-ben, az akkori Magyar Televízióban leadtak egy koncertet a '83-as dortmundi Rock Pop fesztiválról. Itt láttam, hallottam először a Def Leppard-ot. Soha nem felejtem el, ahogy belekezdtek a Rock! Rock! (Till You Drop) nótába. Abban a pillanatban rajongó lettem! Hihetetlen jó buli volt, és akkor még nem beszéltem a többi fellépőről. Iron Maiden, Judas Priest, Ozzy, Ouiet Riot, Krokus, MSG. 10 évesen itt végképp eldőlt a sorsom...

Sajnos a '96-os, máig egyetlen magyar Def Leppard bulit ki kellett hagynom, így csak 2006-ban láttam először Joe Elliot-ot és zenekarát. 22 év után látni egy kedvenc bandát, semmihez nem hasonlítható érzés.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Kereső

Hozzászólások

Legfrissebb galériák

 

Iron Maiden - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Anthrax - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

Red Dragon Cartel - Budapest, A38, 2014. május 5.

 

Anneke Van Giersbergen - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Anna Murphy - Budapest, Club 202, 2014. április 4.