Shock!

október 16.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Metal Allegiance: Volume II - Power Drunk Majesty

metalallegiance_cMike Portnoyra sok mindenért lehet haragudni, és biztos vannak is egy páran, akik képesek rá: elég, ha csak a pár évvel ezelőtti félresikerült nyilatkozataira gondol az ember, netán a Dream Theaterből való kilépése jut eszünkbe, szóval sokszor tudattalanul is a homlokunkra szökik a szemöldökünk. Ugyanakkor elég csak néhány további formáció, zenekar és projekt nevét megemlíteni (Transatlantic, Flying Colors, Adrenaline Mob, The Neal Morse Band, The Winery Dogs, Sons Of Apollo satöbbi), s a vájtfülű zenehallgató nyála csupán ettől a felsorolástól reflexszerűen a padlóra csöppen.

S mi mással lehetne felülkerekedni a régi sérelmeken, mint minőségi produkciókkal? Mint ahogyan továbblépni és fejlődni is csak úgy van lehetősége egy ilyen kaliberű muzsikusnak, ha mindenbe belekóstol, és minél több hozzá hasonló géniusszal osztja meg tapasztalatait. Sok éve indult már el ezen az úton a dobos, és számomra egyre szimpatikusabb, ahogyan mostanában alakítja a sorsát, bár meg kell hagyni, néha azért hajlamos az ember besokallni egy-egy erősen induló projekttel kapcsolatosan. Így érzem ezt most a még három esztendővel ezelőtt létrehozott Metal Allegiance szupergrouppal kapcsolatban is, aminek eredetileg ugye Mark Menghi basszer volt a kiagyalója, aki aztán végül David Ellefsonra akasztotta át a négyhúrost, majd Portnoyjal és Alex Skolnickkal megalakították power/thrash/meg-ami-a-csövön-kifér metalkvartettjüket. S mivel állandó énekest nem sikerült találniuk, meghívtak egy raklapnyi vendégvokalistát (és muzsikust) bemutatkozó dalaikhoz.

megjelenés:
2018
kiadó:
Nuclear Blast
pontszám:
7,5 /10

Szerinted hány pont?
( 17 Szavazat )

Nem állítom, hogy első albumukkal a 2015-ös év lemezét adták ki akkor, de a számos illusztris vendég és a kompromisszumot nem ismerő, gyaluló power metal azért eléggé meggyőző volt, még ha nem is sikerült különösebben erős dalokat írniuk. A második fejezet pedig tulajdonképpen ugyanott folytatódik, ahol az első befejeződött, és akár még Szilvi akkori ismertetőjét is bekopizhatnám ennek a helyére, hiszen sem a zenében, sem pedig a dalok színvonalában nem történt túlságosan nagy változás. Egyedül a vendégek száma csökkent, illetve az énekesek leosztása sem pontosan ugyanaz, mint az első körben. S persze ha már jelen vannak ez utóbbiak, nem nehéz elképzelni a stúdióban ücsörgő Portnoyt sem, amint a „csináljunk olyan zenét, mint amilyen az anyabandád!" című felszólítás elhagyja kék szakállal keretezett ajkát. És valóban: az albumon elhangzó szerzemények tényleg az énekesek eredeti bandájának stílusában íródtak.

Ezzel a hozzáállással persze az égvilágon semmi baj nincs (leszámítva, hogy eredetiséget itt aztán tényleg nem érdemes keresgélni), azonban attól még nem fogjuk letépkedni a bőrt az arcunkról, ha neaggyisten sikerül az illetékeseknek legalább olyan bika szerzeményekkel előrukkolniuk, mint az anyabandákban, és amilyeneket – gondolom én – eredetileg is írni szándékoztak. De sajnos nem minden esetben jött össze a dolog. Itt van például az egyik leggyilkosabb Mother Of Sin, a mikrofonnál a meglepően jó formát nyújtó Bobby „Blitz” Ellsworthszel (és a Sepulturától kölcsönkért Andreas Kisserrel gitáron), ami megfelelő hangerőn simán szétgyepálja az agyadat. Mégis azt kell mondanom, hogy az Overkill I Hear Blackje, de még inkább The Killing Kindja fényévekkel erősebb nótákat tartalmaz. Azokhoz képest ez csak ujjgyakorlat, hiába játszanak itt technikásabb zenészek, de ettől függetlenül mégis ez a legnagyobb kedvencem az anyagról. Vagy említhetném a John Bush vendégeskedésével elővezetett Bound By Silence-t is, ami inkább Armored Saint, mint Anthrax, de többnyire csak stílusában. A mastodonos Troy Sanders neve alapján is többet várna az ember a Liars & Thievestől, pedig itt aztán Skolnick papa egy akkora szólót pakol nekünk oda, hogy csak úgy csattan az állkapocs, és a lemezt indító, Trevor Strnad (The Black Dahlia Murder) hörgésétől és Portnoy agyonvágott motyójától szétfeszülő The Accuser is leginkább a Jeff Hanneman-ízű, headbangelős rifftől válik igazán vonzóvá.

Mindezek ellenére is azt mondom, hogy aki imádja az old school thrasht és a groove metalt, nem fog olyan nagyot csalódni, hiszen alapvetően nem rossz ez a lemez, és kellően változatos is. Amikor olyan vendégek is szerepet kaptak, mint az acceptes Mark Tornillo (Terminal Illusion) vagy az Amon Amarth frontembere, Johan Hegg (King With A Paper Crown), senkinek sem lehet oka panaszra. Az egyik legjobban sikerült tétel például pont a Max Cavalera által előadott, törzsi ütemekkel alátámasztott Voodoo Of The Godsend, ami körülbelül a Soulfly egyik legjobb lemezén, az Omenen is nyugodtan szerepelhetne. De a Death Angelből iderángatott Mark Osegueda sem vall szégyent az Impulse Controlban – bármennyire is tucattémának tűnik –, valamint a kétrészes címadóban, amelybe Floor Jansen mellett még Skolnick mentora, Joe Satriani is meghívást kapott.

A harmadik felvonásban talán már a dalszerzésre is jobban oda fognak figyelni a srácok, bár zúzdából ezúttal is csillagos ötösre vizsgáztak.

 

Hozzászólások 

 
#1 faktor69 2018-10-01 12:27
Az első nem kapott el nagyon, ez viszont sokat pörgött nálam az utóbbi hetekben. Egyedül az utolsó dal nem akart működni eleinte, aztán a helyére került az is.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2013. július 9.

 

Die Krupps - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Overkill - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Die Hard - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Amorphis - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Wendigo - Budapest, A38, 2005. április 29.