Shock!

január 24.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

The Skull: For Those Which Are Asleep

0907theskullcNem rossz dolog mostanság Trouble-rajongónak lenni, annyi szent! Egyfelől ott volt a remekül sikerült The Distortion Field tavalyról, ahol a metalzene történetének egyik legtökéletesebb gitárduója, a Franklin/Wartell-művek rálelt a közel perfekt megoldásra, a New Orleans-i mocsárvidék ikonikus dalnoka, Kyle Thomas személyében, kinek hangi adottságait és teljesítményét már mi is rengetegszer dicsőítettük. Ráadásul a csapat a közelmúltban élőben is bizonyíthatott a hazai hívek előtt, és ha ez nem lenne elég, azoknak sem kell a legkevésbé sem szűkölködniük, akik az originális Trouble-énekes Eric Wagner elkötelezett híveinek számítanak. Hiszen a jó öreg, megjelenésében egy teljesen szétszívott Demjén Rózsira hajazó hippi-rocker idén egy igencsak jól sikerült lemezt jelentetett meg hobbicsapata, a Blackfinger élén, amiben nemcsak a hamisítatlan Touble-féle doomolás volt jelen, hanem Eric letagadhatatlanul sajátjának tekintett, füstösebb, pszichedelikus színekben homályosuló világa is. És amit mindezért szintén nagyon lehetett szeretni.

megjelenés:
2014
kiadó:
Tee Pee
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 20 Szavazat )

Emellett pedig itt van még minékünk a The Skull, ami aztán tényleg nem árul zsákbamacskát. Kezdésnek ugyebár a név: a Trouble klasszikus, '85-ös stúdiólemezét megidézőn, emellett felvonultatva két Tróbli-alapítót (Wagneren kívül a bandából ki-bevándorló Jeff Olson dobost), és egy vérbeli veteránt, Ron Holznert, aki mégiscsak tizenhat kemény évet húzott le a bandában. Élőben pedig nyomják becsülettel a Trouble-életmű nagy részét, az első két lemezt például már többször eljátszották teljes hosszúságban, de szépen szemezgetnek a '90-es lemez / Manic Frustration / Plastic Green Head-érából is. Vagyis annyira ráépültek az „anyazenekarra", amennyire az egyáltalán lehetséges a függetlenség és a szuverenitás feladása nélkül, sőt még azon is túl. A nagy kérdés már csak az volt, hogy mennyire tudják hozni a szintet a dohogó-zakatoló riffek és fülbe azonnal beülő szólók két mestere nélkül (akik azért mégiscsak a fő dalszerzőnek számítottak). Jelentem, valami megdöbbentően jól sikerült nekik, a Distortion Field hiába volt a tavalyi év egyik legjobbja, a For Those...szinte semmiben nem marad el tőle!

Már a nyitó Trapped Inside My Mind alatt teljesen egyértelmű, ez a korong kis túlzással a chicagói alapbanda neve alatt is simán kijöhetett volna, a korai idők szikárabb világát (á la The Tempter) elementáris erővel megidéző epikus doom riffek és menetelés hallatán kapásból kirázott a hideg, pláne, mikor laza kis tempóváltást követően beérkezik Wagner magasan szárnyaló hangja, ami már régen csengett ennyire tisztán és erősen (és meglepően ozzysan). A refrént már az első hallgatás után énekled, és az elszálltabb középrész hallatán azt is gyorsan meg lehet állapítani, hogy a The Skull majdnem annyira fog hajazni a pszichedelikusabb Trouble-re is, mint a doom harcosra. A kettes The Touch Of Reality Holzner fel-felbugyogó basszusfutama után egy hamisítatlan Sabbath-riffet vág hozzánk, és innentől végleg meg is voltam véve. Oké, persze, néhol hiányzik a Franklin/Wartell –gőzmozdony akadályokat áttépő húzása, de azért Matt Goldsborough nem véletlenül játszott korábban a Pentagramban is, sem ő, sem Lothar Keller nem vallanak szégyent. A kissé megmosolyogtató című, váltásokkal teli Sick Of It All meg rögvest egy csúcspontnak tűnik, ahogy egyszerre cipelik a doom koporsót és eregetnek könnyen megjegyezhető dallamokat, miközben Olson kábé tudása legjavát villantja fel előttünk (és az bizony nem kevés).

A négyes The Door elejét a billentyűk uralják, majd a finoman gyászos hangulat mindvégig meg is marad, bebizonyítva, hogy ezek a manuszok azért valami félelmetes atmoszférát tudnak ám teremteni. Ezt követően a Send Judas Down tiszta sludge móka, még Down dalnak is elmenne (igazság szerint kicsit ismerős is ám az a riff!), amit újfent Wagner ösztönösen zseni megoldásai röptetnek a hátukon. Eric barátunk valóban igencsak kitesz magáért, és még ha igazából a középtartományban is van leginkább otthon, ha kimerészkedik a komfortzónából sem érzem, hogy sokat kopott volna a hangja az évek alatt. Oké, én maximálisan elfogult is vagyok vele, mert mióta először hallottam a Manic Frustrationön, bármit benyelek tőle. Ettől függetlenül is, a refrént megint együtt fütyülöm velük, mint ahogy teszem azt majd a Till The Sun Turns Blackben is. Jelenleg ez a csodás gitárfutamokkal támadó, kifejezetten slágeres tétel a kedvencem, és csak egy paraszthajszállal marad el mögötte a bő hétperces címadó is, ami egy összetettebb tétel, akusztikus gitáros kezdéssel, ami egy varacskabb doom riffel váltakozva, vagy épp egymás hatását felerősítve fog eljutni egy jammelős lezárásig. Vitán felül mestermunka, és én minden egyes hallgatás során úgy érzem, itt lett volna vége a lemeznek.

Amint az valószínűleg eredetileg így is lehetett, ám ki tudja milyen okból még idepakolták zárásnak a bő fél évvel ezelőtti bemutatkozó két dalukat, amik jól hallhatóan máshogy (sokkal szikárabban,nyersebben) is szólnak, mint a többi – egyébiránt Billy Anderson által felügyelt - nyolc szám felvétele, úgyhogy ezeket valószínűleg még csak fel sem játszották újra. Lusta egy megoldás ugyan, ám ez a dalok értékéből semmit nem von le: a Sometime Yesterday Mourning például Trouble-osabban zakatoló már nem is lehetne, a The Last Judgment meg aztán pláne nem, hiszen ez a chicagói banda egyik legelső felvétele volt, és mint ilyen, még a '83-as demón is szerepelt, és a klasszikus Metal Massacre sorozat negyedik részén is fenn volt. Színtiszta múltidézés? Naná! Hiba, hogy itt van? A legkevésbé sem, pláne, hogy nem csak Wagner, hanem Olson is ott figyel a szerzők között.

Talán nem igazán szerencsés, ha egy zenekar ennyire egy másik árnyékában alkot – mondhatjuk teljes joggal, de azért vegyük figyelembe, itt bizony jelenleg éppen eggyel több egykori zenekari tag szerepel a klasszikus korszakból, mint az eredeti bandában, és ez azért mindenképp árnyalja a képet. És amíg mindkét formáció ilyen remek lemezekkel szolgálja meg a bizalmat, semmi, de semmi okunk nincs hőbörögni. Végül is egy Trouble helyett kaptunk kettőt, ráadásul közel azonos színvonalon. És ez azért tényleg nem semmi!

 

Hozzászólások 

 
+1 #9 ntsouth 2014-12-22 21:52
Lehet, hogy Wagner zseni, de a dallamai eléggé egy kaptafára mennek ezen a lemezen. Ja, és Franklin-Wartell nélkül tényleg nincs Trouble. Azért az album egyre jobban tetszik... :)
Idézet
 
 
-4 #8 Santoro 2014-12-01 09:59
Hát az énekesek közti különbség jelentős, Wagnernek vérében van ez, ösztönösen zseni, Thomas meg egy iparos.
Idézet
 
 
+4 #7 abdul 2014-11-28 14:40
remek dolgok szoktak születni abból, ha egy kipaterolt muzsikus megembereli magát, és csak azért is megmutatja, mit tud.
Idézet
 
 
+6 #6 NOLA 2014-11-27 22:27
Idézet - Béla:
No Wagner no Trouble.Ennyi.

...fassság!...ennyi
Idézet
 
 
-5 #5 Béla 2014-11-27 16:10
No Wagner no Trouble.Ennyi.
Idézet
 
 
+6 #4 Necrofaust 2014-11-27 12:30
Remek cikk! Pontosan így gondolom én is, a Trouble és a The Skull és maximális teljesítményt hoz, és egy igazi rajongónak ez csak jó. Mindkét anyag remek, nem lehet panaszunk egyikre se, remélem a The Skull is útba ejt majd minket a következő Európa turnéjuk során.

Eric hangja pedig, nem hogy csak Ozzys, néhol még Peter Steel is eszembe jutott a lemez hallgatása közben :)
Idézet
 
 
+5 #3 Venomádi 2014-11-27 10:15
Valami fáradtság okán de aznap mikor kijött a Sun Turns black, órákig hallgattam délután. Egymásután. Terveztem is hogy beszerzem a lemezt amint kijön, és így a pontszámot látva - amely nélkül is megvenném - most már semmi akadálya.
Idézet
 
 
+3 #2 NOLA 2014-11-27 08:20
A Send Judas Down-ban, bizony befigyel a Down - Mourn riffje...
Idézet
 
 
+6 #1 grandmagus 2014-11-27 07:25
Ez az,mégiscsak szép az élet.Sört hűtöm,cd a lejátszóba.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Within Temptation - Budapest, PeCsa Music Hall, 2014. március 14.

 

Roger Waters - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 22.

 

Nitzer Ebb - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Die Krupps - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Accept - Budapest, Club 202, 2011. február 2.

 

Stratovarius - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.