Shock!

november 21.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Michael Romeo: War Of The Worlds / Pt. 1

michaelromeo_c1997 körül nagykanállal faltam a progresszív metalt, így nem csoda, hogy elemi erővel hatott rám a Symphony X The Divine Wings Of Tragedy albuma, miután szinte kanosszajárással felérő, több hónapos nyomozást követően végre be tudtam szerezni a korongot. Ma is a műfaj egyik csúcsalkotásának tartom azt a lemezt, amelynek minőségét és ihletettségét a New Jersey-i ötös később már egyetlen lemezén sem volt képes megközelíteni. Legalábbis az én olvasatomban, akinek már a Twillight in Olympus is csalódást okozott, a 2000-es években született anyagok többségére pedig mindez hatványozottan igaz volt. Leginkább azért nem nekem szóltak azok a lemezek, mert érzésem szerint Michael Romeóék felborították rajtuk a korai munkákon még jelen lévő egyensúlyt, illetve máshová helyezték a súlypontokat: minél inkább rágyúrtak a metalos jellegre, annál kevesebb maradt azokból a progrockos motívumokból, amiket anno kölyökként, Kansas-lemezek hallgatása közben szívtak magukba. Nyilván a statikusan feszülő, feloldásokban korántsem dúskáló, kompozíciós kifinomultságát félretevő Symphony X térnyerése elkerülhetetlen volt ahhoz, hogy ne topogjanak egy helyben, hogy ne mindig ugyanazon lemez egyre haloványabb másolatát készítsék el. Megértettem, elfogadtam a stratégiát, de nem szerettem.

megjelenés:
2018
kiadó:
Music Theories / Mascot
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 17 Szavazat )

Talán pont azért vártam Michael Romeo első igazi szólólemezét annyira, mert úgy voltam vele, hogy önállóan biztos nem olyan anyagot tesz majd le az asztalra, mint a legutóbbi Symphony X-korongok, és hátha visszahoz valamit abból, amit annyira szerettem benne régen. Részben igazam lett, részben nem. Mindannyian tudjuk, hogy Romeo legalább hetven, de inkább nyolcvan százalékban a Symphony X zenéjének és hangzásának fő letéteményese, aki egészen biztosan nem képes kibújni a bőréből szólóban sem, tehát aki ezt várta, csalódni fog. Teljesen természetes, hogy e szólólemez és az anyazenekar világa sok tekintetben fedi egymást, sőt, még az is az, hogy a gitáros Rick Castellano személyében olyan embert állított a mikrofonhoz, aki nagyjából ugyanabban a stílusban mozog, mint Russell Allen. A lényegi eltérés a hangszerelésben mutatkozik meg, mert noha zenekari szinten korábban is flörtölt masszív nagyzenekari hatású dolgokkal, ezt a filmzenés vonalat ennyire még egyetlen korongján sem fejtette ki Romeo.

Ezzel persze elárultam, hogy a gitáros elsősorban komponista-szemszögből dolgozta ki a témáit, ami felettébb üdvözítő, mindazonáltal nem kell azt hinni, hogy csak Hans Zimmer- meg John Williams-hatású vagdalkozásból áll a korong. A majd' négyperces Introduction instrumentális indítása persze pont ilyen, emberünk a napnál is világosabbá teszi vele, hogy a Star Wars meg a többi Williams-mű rendesen belekódoltatott anno a zenei DNS-ébe. Noha Romeónak nem állt olyan költségvetés rendelkezésére, hogy hatvantagú szimfonikus zenekarral dolgozzon, a mindenféle hangminták segítségével kialakított hangszerelés mégis meggyőző, amibe a gitárt is jó ízléssel simította bele. Abszolút nincs olyan érzése az embernek, hogy olcsó vásári bóvlival akarják kiszúrni a szemét, ami különösen jóleső és üdítő érzés, ismerve az európai szimfometal-alakulatok giccsparádéba hajló, parasztvakító megoldásait.

A Introduction tégláról-téglára építkező felvezetése tökéletesen ágyaz meg a Fear Of The Unknown énekes témájának, ami akár korai Symphony X is lehetne: egy neoklasszikusan gyorsuló, régisulis darabról van szó, amiben visszaköszönnek az Introduction motívumai. Castellano dallamai azonnal fognak, a gitárszólóját pedig rögtön visszatekered a lejátszón. Aztán újra és újra. Aláírom, rohadtul hatásvadász, főleg az üreshúros téma a második felében, mégis ellenállhatatlan, ahogy az eltéveszthetetlen hangzással, technikával és dallamvilággal rendelkező húrbűvész még egy Uli Roth-ízű figurát is elsüt ebben a betétben. Az ezt követő Black a lemez legsúlyosabb perceit körvonalazza, habár nem kizárólag thrashbe hajló triolás riffelésről és nyaktörő tempózásról szól a történet. Castellano itt is jó érzékkel faragja a refrént, a megcsavart középrészt pedig hangszeres szempontból bontották ki alaposan. Érdemes megfigyelni a ritmusszekció játékát, az Arkban egykoron zseniálisan ütő John Macaluso és a Black Label Society-basszer John JD DeServio duója egyszerre atomikusan feszes és fölényesen elegáns.

Ortodox progmetalos-körökben a Fucking Robots című tétel nem biztos, hogy egyöntetű örömujjongást vált majd ki, mert a jó előre beharangozott dubstep-elemek tényleg megtalálhatóak itt, ráadásul az egész téma modernebb színezetű a dallamvilág tekintetében is, ugyanakkor van benne annyi a Romeo-világból, hogy nem lóg ki nagyon az összképből. A soron következő Djinn természetesen a gitáros közel-keleti, főleg arab zenékhez való vonzódását elégíti ki. Elsőrangú a dal, erős Symphony X-ízekkel operál, egyben előkészíti a terepet a lemez központi tételének, a grandiózus Believe című darabnak, ami nyolc és fél percbe sűríti mindazt, amit Michael munkásságáról tudni kell. Erőteljes progrock-hatásai, lélegzetelállítóan aprólékos, kifinomult hangszerelései, örökérvényű refrénje mind-mind imádnivalóak, a gitáros bluesból táplálkozó szólója pedig amolyan bónusz, hab a tortán. A Believe monumentalitása után már kicsit nehéz visszazökkenni a rövidebb, lényegre törőbb dalok világába, noha a War Machine vészjósló instrumentális progmetal filmzenéjében és a Constellations tökéletes ívet leíró zárásában azért a gitáros rendesen kiaknázta a hangszerelésben lévő lehetőségeket.

Manapság nagyon ritkán hallgatok mind progresszív, mind neoklasszikus gitárzenét, ez a lemez azonban hónapok óta forog, mert nem tudom megunni. Ez pedig csak az jelentheti, hogy jók a dalok, ki fogják állni az idő próbáját. Szerintem nem csalódhatsz, ha valaha is szeretted Romeo dalait és játékát. Várom a már most beharangozott folytatást.

 

Hozzászólások 

 
#4 Danev György 2018-10-15 10:25
Idézet - lambertkoma:
A gitáros/gitárszakértő Danev Úr játszott valaha zenekarban?


Nem, mert 1. sosem vágytam rá 2. a technológiai/irodalmi háttér mindig sokkal jobban vonzott 3. az életem és az érdeklődési területeim szerencsére sokkal szerteágazóbbak annál, mintsem ez beleférjen. Volt idő, amikor zenélgettem másokkal, de nem kimondottan zenekari keretek között.

Egyébként hogy jön ez a kérdés ide? :-)
Ha a szobagitáros "szakért", az nem hiteles? :-)

Érdekelne az ideológiád, mert én magam például sosem tettem még fel ezt a kérdést a Guitar Player magazin olvasása közben, hogy "vajon a szakújságíró játszik-e zenekarban?" :-)
Idézet
 
 
#3 lambertkoma 2018-10-15 09:45
A gitáros/gitárszakértő Danev Úr játszott valaha zenekarban?
Idézet
 
 
#2 dreambarker 2018-10-13 18:38
Remek lemez. Minden progmetal hívőnek ajánlani tudom. És Fucking Robots is illekedik mind hangulatában, mind zeneiségében a képbe, hisz koncept albumról van szó.
Idézet
 
 
#1 kamikaze 2018-10-13 08:11
Nem keresek hosszú magyarázatot, ez a lemez nagyon jó! Többek között nagy erénye, hogy sikerült levetkőznie a korábbi munkáiban rendszeresen visszatérő malmsteenizmust , az most csak nyomokban hallható és egyáltalán nem zavaró. Újabb keletű gitáralbumok közül (már ha ezt annak veszem a ,,sok" ének ellenére) ez, és az utolsó Marty Friedman - a Wall of Sound - (és reményeim szerint a hamarosan érkező Jason Becker) viszi a prímet, lehet utánuk csinálni!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Royal Hunt - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Nickelback - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. november 8.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2013. július 9.

 

Die Hard - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Wendigo - Budapest, Süss Fel Nap, 2004. november 23.