Shock!

október 16.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Graveyard: Peace

graveyard_cAlapból csak röhögni szoktam az olyan parasztvakításokon, mint amilyet legutóbb például a Graveyard produkált. Koncerteket mondunk le, az utolsó turnékört már nem is csináljuk meg, inkább nagy csinnadrattával kimondjuk az oszoljt, de csak azért, hogy szűk másfél évvel később (!) már rongyoljunk is szépen vissza. Ráadásul majdnem azonos tagsággal, esetükben is „csak" annyi történt, hogy az alapító dobos, Axel Sjöberg helyére új (természetesen bajszos) ember érkezett, Oskar Bergenheim személyében. Mondom, általában csak röhögök ilyenkor, most azonban nincsen hozzá kedvem. Illetve nagyon is van, csak éppen teljesen más okból: a Peace ugyanis kábé a legjobb Graveyard-lemez mindezidáig. Na jó, hogy egy fokkal visszafogottabban lelkendezzek, inkább úgy mondom, a legjobb a Hisingen Blues óta.

Már rögtön az It Ain't Over Yet pörgős nyitánya zárójelbe teszi a legutóbbi lemezt, a csúnyán megszürkült Innocence & Decadence-et, hogy egyértelműen jelezze: ez a meccs még tényleg nincsen lefutva, a svéd négyesben egyértelműen megvan még a szükséges kraft. A kettes Cold Love egy fokkal visszább vesz a tempóból, viszont még jobban süpped bele a múltidézés jóleső ölelésébe, hogy a See The Day képében aztán megérkezzen az első lassabb tétel is. Szerencsére nem egy lírai szenvelgésről beszélünk, sokkal inkább a karrierje legpszichedelikusabb korszakában bóduló The Doors nyomdokain haladó, üveghangokkal csilingelő remek tételről, és ilyen belassultabb darab nem is nagyon lesz később, hacsak nem vesszük ide a Del Manic-ot, ami viszont sokkal inkább olyan, mint egy pszichotikus blues, jó gonosz kis hangulattal.

megjelenés:
2018
kiadó:
Nuclear Blast
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 11 Szavazat )

A két klipesített dal, az energikus Please Don't és a direktebb The Fox (mindkettő a legjobb formájában mutatja meg Joakim Nilssonékat) vezet át az anyag második feléhez, ami ráadásul még sokkal jobb is lett. Ott van például az anyag közepén a Walk On, ami egy olyan ősrockos feelinget áraszt, amibe egész biztosan beleborsódzik mindenki háta, aki kicsit is fogékony az ilyesmire, és ugyanez a remek lüktetés képezi az alapját a záró Low (I Wouldn't Mind)-nak is, ami hat és fél percével az anyag leghosszabb és legösszetettebb darabja. A kettő között pedig ott feszít a kicsit játékosabb Bird Of Paradise, meg az A Sign Of Peace, ami pedig pont, hogy az egyik legkarcosabb, legharapósabb Sírkert-dal mindezidáig – egy csapásra nagy kedvenc is lett belőle.

A kvartettre mindig is jellemző önmegtartóztatás ezúttal is remekül működik, hiszen a tíz tétel összhossza valahol negyvenkét perc környékén tanyázik, emellett a borító szerintem az eddigi legjobbjuk, mint ahogy kábé a hangzás is, a Joakimot többször is kisegítő Jonatan Larocca-Ramm és Truls Mörck hangja minden korábbinál ütősebben simul bele az összképbe, és az egésznek tényleg van valami jólesően családias, nosztalgikus hangulata. Úgyhogy tényleg semmi okunk a panaszra, amiért Joakim és barátai éppen ezzel az anyaggal jutottak el odáig, hogy végre tiszteletüket tegyék nálunk is, a Hajón.

 

Hozzászólások 

 
#1 BSND 2018-09-26 11:32
Tényleg jó lett, a The Fox meg kábé akkora sláger (jó értelemben véve), mint a Hisingen Blues címadója,.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Testament - Budapest, Zöld Pardon, 2013. június 24.

 

Portnoy, Sheehan, MacAlpine, Sherinian - Budapest, PeCsa Music Hall, 2012. október 19.

 

Die Hard - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Helloween - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Wisdom - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 14.