Ha megnézzük a thrash aranykorának mára már széles körben elismert, elsővonalas zenekarrá, legendává vagy épp kultikus alapcsapattá vált zenekarait, nem hiszem, hogy bárki is vitába szállna velem, mikor azt mondom: bár mindannyian markáns, saját hangzásvilággal rendelkeztek már a kezdetekkor, mégis eltökélten haladtak előre a saját maguk által kijelölt úton. A Big Four tagjaitól kezdve, a Testamenten és a Death Angelen át egészen az olyan undeground kultcsapatokig, mint mondjuk a Dark Angel vagy a Forbidden, mindannyiuk esetében vastagon aláhúzható, hogy az évek során lemezeiken hallható zene tekintetében is igen komoly utat jártak be. Ha összehasonlítjuk a Kill 'Em Allt mondjuk a Justice-szal, az Armed and Dangeroust a Sound Of White Noise-zal vagy a Rrroooaaarrrt a Nothingface-szel, akkor nincs mit vitatkozni azon, hogy a ma már hivatkozási alappá nemesült bandák esetében folyamatos volt a fejlődés. Nem kell persze minden lemezüket vagy korszakukat szeretni, de kétségtelen tény, hogy sosem vezérelte őket az a cél, hogy évtizedeken keresztül újra és újra megcsinálják ugyanazt a lemezt. És éppen ez az a hozzáállás, ami – néhány elenyésző kivételtől eltekintve – hiányzik az újvonalas, fiatal titánokból.
