Shock!

november 26.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Reb Beach: A View From The Inside

rebbeach_cEgyes gitárosok az Istennek sem állnak kötélnek: hiába várja az egész világ lélegzetét visszafojtva, hogy végre csináljanak egy szikrázó instrumentális albumot, nem teszik meg ezt a szívességet. Eddie Van Halentől sajnos már sosem kapunk ilyen dalcsokrot, Dann Huff inkább a potmétereket tekergeti a keverőpulton, George Lynch csak ígérgeti évtizedek óta, de valamiért mégsem érez indíttatást rá, Nuno szívesebben szöszmötöl tíz évig egy Extreme-anyagon, Warren DeMartini pedig mostanában jobban szereti bútorok kárpitozásával múlatni az időt, mint effektív zenéléssel. Még szerencse, hogy vannak olyanok, mint Reb Beach, aki a pandémiás kényszerpihenőt kihasználva törlesztette régi adósságát.

Reb mentségére váljék, hogy már sokszor nekifutott a dolognak, de eddig mindig rosszul jött ki belőle. Már 1986-ban készített egy óriási fúziós dalokból álló EP-t, de aztán csatlakozott a Wingerhez és az ügy befejezetlen maradt (a The Fusion Demos című anyag azért már bő évtizede elérhető). A Winger '93-as feloszlása után megpróbálta felvenni a fonalat, be is kopogtatott Mike Varney-hoz, ő viszont udvariasan kipenderítette a Shrapnel kiadó előszobájából a konzekvensen fúziós muzsikában gondolkodó gitárost. Pár évvel később Reb utasította vissza Mike ajánlatát, amikor amaz arra kérte, hogy Greg Howe társaságában készítsen egy projektalbumot (Beach/Howe helyett így lett Kotzen/Howe a játék neve), azóta pedig szinte folyamatosan A-kategóriás zenekarok (Alice Cooper, Winger, Dokken, Night Ranger, Whitesnake) táblázták be az idejét. Egy szólóalbumra azért futotta az idejéből 2002-ben, amin viszont elsősorban énekesi kvalitásait domborította ki. Nagyon szeretem azt a korongot, manapság is elő szoktam venni, ugyanakkor a hiányérzetet, hogy valami nem teljes a munkásságát illetően, a Masquerade lemez sem tudta feledtetni.

megjelenés:
2020
kiadó:
Frontiers
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 6 Szavazat )

Mindezek ismeretében nem mondom, hogy nagyon bánkódtan, amikor kiderült: Reb végre beváltja ígéretét a gitáralbummal kapcsolatban, de aztán az eufória rögvest alább is hagyott, amikor felvezetés gyanánt kijött az első szám, az Infinito 1122. Noha jól szólt, jellegzetes is volt, első hallásra mégsem tűnt igazán különlegesnek. Persze egy dalból nem lehet messzemenő következtetéseket levonni, a teljes album fényében már más a benyomásom. Reb alapvetően kitartott eredeti elképzelései mellett a zene milyenségét illetően, ezért is tartom nettó baromságnak és félrevezetésnek, hogy a kiadó Joe Satriani nevével dobálózik a promószövegben hivatkozási pontként. Ennek a lemeznek az égvilágon semmi köze Satriani műveihez azon kívül, hogy itt is az elektromos gitár, mint dallamformáló hangszer a főszereplő. A lemez stílusát mindazonáltal Greg Howe, Steve Morse, Larry Carlton, Jean-Luc Ponty és Steve Lukather nevével jóval pontosabban lehet körvonalazni.

Nagyjából fele-fele arányban vonulnak fel rockosan egyenes szerzemények és kacifántosabban megfogalmazott, a '70-es funkos fúziós zenéjét idéző darabok. Az albumot egy régi ismerős, a Black Magic indítja, amit először a Guitar World magazin válogatáslemezén hallottam úgy huszonöt éve. Az a verzió még nyolcsávos kazettára készült és dobgép volt benne, de a mai napig feláll a szőr a hátamon, ha meghallom. Ehhez képest az új felvétel fényévekkel jobban szól, a téma pedig semmit nem vesztett varázsából: Reb istenként játssza ezt a nagyon durva technikai elemekkel telezsúfolt témát, lenyűgöző, amilyen tűzzel hozza a halhatatlan kezdőriffet, a nyakatekert tapping-futamokat és a tényleg agyahagyott tremolós manővereket. Az ezt követő Little Robots perceiben viszont rögvest a fúziós funkzene vizeire evez, amit rendesen megerősítenek a billentyűsök, elsősorban a Hohner Clavinet hangjai. Reb hírnevéhez méltó módon mesterien intonálja az összes hangot, 10 pontos ez a dal is. Az Aurora Borealis kicsit visszavesz a lendületből, ez egy modern zongorás alapra építkező, egyszerűbb szerzemény, ahogy a már említett Infinito 1122 is ebbe a kategóriába sorolható. Több hallgatást követően azért sikerült megkedvelni utóbbit, de a többi dalt ettől függetlenül most is érdekfeszítőbbnek tartom. Például a Attack Of The Massive-t, aminek egy sikálós-kotyogós funkriff a szíve. Az eszméletlenül szexi, tesztoszteron-túltengéses gitározás mellett nagyot üt benne a Fender Rhodes orgonaszóló és a slappelő basszusgitár is, óriási késő '70-es évekbeli érzésvilágot idézve elő.

Ezután törvényszerűen le kell hűteni a kedélyeket, amit a The Way Home meg is tesz: itt kicsit smooth jazz az érzés, az akkordmenetek Jean-Luc Pontyt idézik, Reb imádnivaló szólói azonban bármilyen rock-kontextusban megállnák a helyüket. Magától értetődő módon következik a Whiplash, ami Larry Carlton és Steve Morse világai közé tehető, és mint ilyen, közel áll a The Fusion Demos által meghatározottakhoz is. Ezeket a neveket egyébként tényleg csak a viszonyítás kedvéért hozom fel, mert ahogy megszólal a gitár, teljesen egyértelmű, hogy Reb Beach kezében van a pengető. Az utolsó hármas blokkot a Hawkdance című táncos ritmusú, rockosan funkos téma vezeti fel. E darabban úgyszintén rengeteg billentyűs téma pittyeg, Hammond B3, Rhodes és modern szintis textúrák egyaránt, a végén pedig még egy erős zenei gegre is futotta Reb erejéből. Aki eddig hiányolta a Winger-érzést, az a Cutting Loose percei alatt végre hozzájuthat egy olyan riffhez, ami akár az első két Winger-albumon is jó szolgálatot tehetett volna. Persze ez nem véletlen, a Black Magic mellett a szóban forgó dal a másik régi szerzemény, egyenesen a gitáros 1990-es oktató VHS-kazettájáról, nyilván újra felvéve és extra gitárszólamokkal felkokszolva. A végére egy csodás hangszerelésekben tobzódó lírai gitár-elmélkedés került, a Sea Of Tranquility, ami felfogásában ugyancsak közel áll Reb anyacsapatához, így nem is nehéz odaképzelni Kip Winger hangját a harmóniák fölé. Remek lezárása ez egy izgalmas anyagnak.

Reb huszonhat éve a kedvenc gitárosaim egyike, ez a lemez pedig megerősítette pozícióját nálam. Meghatározó tónusa, dallamvilága, zeneszerzői képessége és jól ismert technikai eszköztára segítségével kézen fogva vezeti a hallgatót a bonyolultabb fúziós törekvések erdejében is, ami elsősorban azok számára jó hír, akik nem feltétlenül kedvelik a kísérleti, műfajokon átívelő muzsikát. Remélhetőleg a gitárvilág is felkapja majd a fejét erre a rendkívül finom, dallamközpontú dalfüzérre, és Reb a kissé alulértékelt virtuózok egyikeként végre megkapja azt a figyelmet, amit úgy 1991, tehát ezidáig utolsó gitármagazin-címlapja óta folyamatosan megérdemelne.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Anneke Van Giersbergen - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Orphaned Land - Budapest, Club 202, 2013. október 4.

 

Leander Rising - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. február 7.

 

Helloween - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Wisdom - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 14.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2006. október 14.