Shock!

május 25.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

H.E.A.T: II

heat_cA Csillagok háborúja sorozat óta nem szokás meglepődni az egyes epizódok anakronisztikusnak tűnő számozásán, így aztán a svéd ötös legújabb, II – tehát 2, två, two – címre elnevezett lemeze nyugodtan lehet a hatodik albumuk a sorban. Ennek magyarázataként egyfajta új kezdettel hozakodtak elő a fiúk, tekintsünk hát vissza egy picit a következőkben. 2016 októberében Eric Rivers kilépett a H.E.A.T-ből. Máig nem tudni, miért, talán belefásult, vagy mindegy is, de a következő, ötödik, Into The Great Unknown című albumra már az egyik alapító, de a negyedik, Tearing Down The Walls lemezen már nem szereplő Dave Dalone jött vissza. Aztán maradt is. Rejtve marad előttünk, hogy ennek a kavarásnak, iránytévesztésnek vagy halvány alkotói válságnak köszönhetően lett-e kissé gyengébb eresztés a legutolsó kiadvány, ugyanakkor a mostani, II címmel együtt érkező sajtóközleményben állítják a srácok, hogy egyfajta új kezdetnek lehetünk tanúi, vagy amint mondták, ha most készítenék első lemezüket, akkor ez lenne az, amit most hallunk.

megjelenés:
2020
kiadó:
earMUSIC
pontszám:
9,5 /10

Szerinted hány pont?
( 21 Szavazat )

Nos, már első hallgatásra is helyt tudtam adni a gárda nyilatkozatának. Az első két korongon még Kenny Leckremo énekelt, de a zene hasonlóan nyers volt, mint most, ott talán azért, mert még frissek voltak, most meg azért, mert frissek akartak lenni. Mindenesetre a hangulatot tényleg sikerült megfogni, és jóval több karcosságot belegyúrni a dalokba, mint amit előző alkalommal kaptunk. A Rock Your Body – ha szabad így fogalmaznom – filozófiája például a Breakin' The Silence-re emlékeztet, a Dangerous Ground pedig a második lemezes Danger Roadra, már csak címéből fakadóan is, szóval összeérnek a szálak.

Erik Grönwall belépése óta meghatározó figura a csapatban, ami most is szépen kidomborodik. Míg korábbi munkássága sok helyütt rejtett finom, AOR-os, simulékonyabb dallamvezetésű éneket, a II-n inkább az erő dominál, talán kicsit jobban is, mint azt személyesen elképzelem, ám a dalokhoz nyilvánvalóan ez illett ezúttal. Az erődemonstráció egyik masszív megjelenési formája a We Are Gods, ami ehhez a bandához képest olyan súlyos és úgy mászik, ahogy a manátusz a víz alatt (angolul manatee, a billentyűs meg Jona Tee, értitek), már-már egy flitteres Manowart kell képzelni a dallamok mögé. Na persze nem lelkesednék a csapat iránt annyira, ha a rájuk jellemző könnyedséget feladnák a fölösleges izmozásért cserébe. Az Adrenaline vagy a nagy slágernek ígérkező One By One igazi H.E.A.T-védjegyek, középfekvésű, zakatolós riffekre érkeznek azok a dallamok, amiket aztán egész nap dúdolsz, hogy szinte észre se veszed, csak épp veled marad.

Annyi változott még a korábbi zenei rendezéshez képest, hogy ezúttal a billentyűs sávok sokkal előrébb jöttek, puhítják a karcos gitárok által megteremtett hangzást, tudod, mint mikor a pirítóst lágyítod finom vajjal, hát ilyesmi itt is a végeredmény. Persze minden szentnek maga felé hajlik a keze, mondhatnánk, és ez csak a produceri teendőket felerészben ellátó Jona munkájának eredménye, de ha jól figyelünk a hangszínekre, a szintik díszítő dallamaira, belátható, hogy nem erről van szó. Sokkal inkább az árnyalatok lesznek gazdagabbak így, jobban feloldódik benne a ritmusjáték is, egyszerűen szebben szól az ének, kiválóan aládolgozik a verzéknek, vagy épp sokkal „logikusabban" robban be a refrén. Vagyis: a dalok még dalabbak lesznek.

A II-n ezúttal csak egy líraibb hangvételű darab kapott helyet, ez a Nothing To Say. Ez sem nagyon visszafogott darab, Grönwall jócskán kiereszti a hangját benne, a billentyűs alap pedig a '80-as évekbe vezet vissza, hogy aztán szinte ugyanaz a hangszínnel csapjanak bele egy elég negédes, elektromos dobokkal is díszített, slágergyanús szerzeménybe, a Heaven Must Have Won An Angel című tételbe. A vége előtt egy erősen Europe-hatásokat mutató szám kapott helyet, az Under The Gun. Itt hiába énekel Erik, valahogy az egészet Joey Tempest fiatalkori hangján hallom, és még a szóló se áll annyira távol Norum korabeli játékától. Szuper tiszteletadás. Az albumzáró Rise intrója, jóllehet, megszokott akkordmenettel épül fel, telitalálat, majd ahogy belép a gitár, és felvázolja a refrént, az egészen kiváló. Gondolkoztam, honnan ismerős az egész dallamvezetés, aztán végül a Bon Jovi második lemezénél (7800° Fahrenheit) állapodtam meg, a The Hardest Part Is The Nightnál. Kicsit lelassítjuk, kicsit szteroidozzuk, szöveget átírjuk, és kész is.

A dalok többségét a Jonas Thegel – David Axelsson páros jegyzi, akik azonosak a lemez producereivel, egyben a csapat alapítóival: Jona Tee és Dave Dalone. Nos, valószínű, hogy az korábbi években egyre polírozottabb hangzástól szerettek volna szabadulni a srácok, ez sikerült is, ugyanakkor rendes cuccon hallgatva maradt benne picike kása. Nem bántó mértékben, tehát nem megy az élvezhetőség rovására, de tény, hogy Tobias Lindell jóval artikuláltabb (ha úgy tetszik, sterilebb) felfogásban keverte ki a banda korábbi anyagait. Mivel a fejkendős billentyűst méltattam pár sorral korábban, muszáj a kalapos gitárost is megdicsérnem: ahogy az Address The Nationt is szépen kibélelte villantós, mégis bluesos játékával, úgy itt se meglepetés a fölényes felkészültség, mégis kiemelendő, amilyen szépen alkalmazkodnak a szólói a vezérharmóniákhoz, a gitár teljesen emberien énekel a kezei között, virtuózan és hagyománytisztelően játszik minden dalban.

Ha ezt a lemezt egyfajta újrakezdésként kell értelmezni, vagy a tizenhárom évvel ezelőtti felfogást szerették volna mai csomagolásban átadni, mindkét változat elfogadható. Azt, hogy ez a lépés helyes volt-e, a következő hónapok, évek tükrében lehet megmondani. Az egyértelmű, hogy a H.E.A.T jelen állás szerint megmaradt egy roppant energikus, jó erőben lévő zenekarnak, kiváló dallamokat alkotnak, mindezt kifinomult ízléssel adják át. Hitelesek. Ha ez a frissességre való törekvés megmarad náluk, és tagcserék se kavarnak be, nagy gond nem lehet.

 

Hozzászólások 

 
#4 Goodbye 2020-03-21 00:46
Azért szomorú, hogy ami 40 éve az egyik legnépszerűbb műfaj volt, az mára rétegzene lett.
Idézet
 
 
#3 Draveczki-Ury Ádám 2020-03-20 19:31
Idézet - Goodbye:
Szerintetek mennyi esély van egy magyar koncertre?

Száz százalékos biztonsággal merem kijelenteni, hogy a következő hónapokban nulla. Ezen túlmenően ki tudja... Nem annyira szoktak a mi régiónkban mozogni, ráadásul a rétegzene rétegzenéje itthon.
Idézet
 
 
#2 Goodbye 2020-03-20 19:10
Szerintetek mennyi esély van egy magyar koncertre?
Idézet
 
 
#1 Vincze Gábor 2020-03-20 18:45
Már februárban megjött az év albuma nálam - ez az!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Anthrax - Budapest, Budapest Park, 2013. július 30.

 

Accept - Budapest, Club 202, 2011. február 2.

 

Paul Gilbert - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 29.

 

Pain of Salvation - Budapest, A38, 2010. október 24.

 

Wendigo - Budapest, Pesti Est Café, 2004. május 15.

 

Wendigo - Gödöllő, Trafó, 2004. március 26.