A Halo már a nyolcadik Amorphis-sorlemez Tomi Joutsennel a mikrofonnál, a csapat által kitaposott ösvény pedig immár szinte kiszámíthatóan stabil terepet jelent számukra. A korai idők a saját hang, a saját út megtalálásával, annak kikövezésével telt, újat, egyénit hoztak a színtérre, intuitívak, iránymutatóak voltak. Joutsen és az Eclipse korszaka pedig a másodvirágzás kezdetét hozta el. Manapság már nincs nagy értelme ennél többet visszafelé lődözni egy ismertetőben: aki még most is a Pasi-korszakot mantrázza minden megjelenéskor, annak úgyis kábé mindegy, mit okoskodok itt össze, aki meg rendületlenül követi őket, ad absurdum a Joutsen-időkben zárkózott fel melléjük, úgyis érti, miről beszélek. Azt én sem állítom, hogy az újjászületésük óta minden lemezük tökéletes, mert simán előfordult, hogy túlságosan átcsúsztak a biztonsági zónába, de én ezeket a pillanataikat is meg tudtam ölelni, azzal együtt, hogy igyekeztem nem túlértékelni, amit nem szabad. Még mindig tetszetősebb némi önpanelezés, mint a Far From The Sunt belengő rossz hangulat, és az ebből fakadó, a megengedettnél talán több középszerű nóta. Számomra legalábbis.
